Oda kalandoztak a király gondolatai, mióta, délelőtt, meghozták neki a
hírt, hogy vitéz várát másodszor is körülzárta az ellenség. A
tudósítások hiányosak voltak és nem adtak teljes képet. Megbizást, adott
tehát, hogy drótnélküli távírón keressenek összeköttetést a várral és
azonnal közöljék vele a kérdezősködés eredményét.
Ez a vár és személyzete a gigászi küzdelemben tanusított rendkívüli
hősiességével különösképen kivívta a király szeretetét. Amíg pontosabb
híreket nem kapott róla, nem tudott volna nyugalmat találni.
Türelmetlensége vitte székéből, íróasztala mellől az ablak elé, ahol a
két őrszem megláthatta.
Ketten ültek a király előszobájában.
A régi, öreg komornyik, urának bizalmasa és Arnóti István, a fiatal
repülőhadnagy. Az utóbbi szorosan a kandalló mellé telepedett,
belemeredt a pattogó hasábfák tüzébe és szívta a király kedvenc
virgóniáját, melyet az uralkodó íróasztaláról hozott neki a komornyik.
Szívta pedig már a tizediket és merengve nézett a kék füstkarikák után,
melyek hosszú sávokra felbomolva beszívódtak a kandallóba, rövid
küzdelmet vívtak az égő tölgyhasábokkal, hogy végre is belevesszenek a
lángforgatagba. – A semmiségbe – gondolta és hozzáfűzte gondolatában,
hogy valamikor az élet is úgy foszlik szét semmivé, mint annak a
virgóniának a füstje.
Ugyanez volt az érzése olyankor is, amikor repülőgépével fölszállt,
amikor az emberek és a tárgyak egyre kisebbek lettek alatta és amikor
végre, a felhők közé érve, elszabadulva mindentől, ami földi, az éggel
szemben találta magát.
Este 6 óra óta ült itt az előszobában, várva a király parancsát, hogy a
felség óhajait és rendelkezéseit még az éjjel továbbítsa légi úton az
oroszok szorongatta várba. Idegölő volt ez a várakozás. Pedig neki a
viharos délkeleti szélben szüksége volt még minden idegére a veszedelmes
úton.
A komornyik megvendégelte a király konyhájából. Ő pedig az ifjúság
egészséges étvágyával látott hozzá. Csak az italokat utasította vissza.
Ennek pedig az öreg komornyik nagyon örült. Szeretett mindenkit, aki a
szeszt nem szerette. Pedig ez az éjszakai várakozó még fiatal tiszt
volt, aki bizony nem vetett meg egy kis bort vagy egyébb italt.
De Arnóti István repülőhadnagy mind félretolta azokat a palackokat,
melyeket a komornyik a kandalló mellé helyezett asztalkán elébe rakott
Kijelentette:
– Tisztelt uram, szolgálatban vagyok. Meg kell bocsátania, ha legjobb
itókáját is érintetlenül hagyom. Legföljebb útravalónak adhat egy kis
üveg óbort. Ezt odafönn, amikor nagyon is kiveri az embert az Isten
hidege, mintha orvos rendelte volna, kávéskanalanként nem rossz ám
becsöpögtetni. Egy kis ennivalót is hozzá. Mert nekem nem volt időm,
hogy effélékkel ellássam magamat.
Ezek ketten egyebet alig is beszéltek. De amikor megjöttek az estilapok,
a komornyik egynéhányat odanyújtott a tisztnek. És örültek mind a
ketten, hogy német részről Hindenburg hadserege megint jelentékenyen
előrenyomult az orosszal szemben.
Arnóti István csak délután 2 órakor érkezett repülőgépen Krakóból. A
harcvonalról hozott híreket és jelentéseket átadta a
hadügyminisztériumban. Azután hazasietett bécsi lakásába, holtfáradtan
ágyára vetette magát és nyomban elaludt. Észre sem vette, amikor anyja,
aki háztartását vezette, legényével együtt szép óvatosan, hogy meg ne
zavartassék, leszedegette róla a nehéz bőrfelszerelést. Pedig milyen
boldog volt az anya, hogy egyetlen fiát a veszedelmes út végeztével
ismét maga mellett tudta. Hány imája, áldása kísérte őt mindenhol és
hány ideges, aggodalmas órát kellett a koros hölgynek átélnie, amíg fia
vissza-visszatért. A lakása közvetlen közelében lévő Mária-templomban
bizony egy misét sem tartottak nélküle.
Sokat eljárogatott a Nikolai-utcába is, ebbe a bájos kis óbécsi zugba,
ahová a világváros életéből, zajából semmi el nem jutott. Fiának
menyasszonyát és ennek szüleit kereste ott fel, hogy Istvánról
beszélgessenek egymással. Az öregeknek, István anyjának, valamint
jövendőbeli apósának és anyósának, Bechner Márton székesegyházi
gondnoknak és feleségének, bizony sehogy se volt kedvükre, hogy István,
két évvel ezelőtt, amikor hadnagy lett, belépett a repülőosztaghoz.
Hiszen katona létére, most, ebben a borzasztó háborúban, kettős
veszedelem leselkedett reá.
Ha figyelmeztették erre, jóízűen nevetett, ragyogó fehér fogait
mutogatta rövidre nyírt kis fekete bajusza alól, mely az időjárás
viszontagságaitól kiélezett, lesoványodott arcának amerikaias jelleget
adott és így szólt:
– Uraságtok, kiki a maga módján. Én modern gondolkodású katona vagyok.
Nem tudok arról lemondani, hogy ura legyek egy repülőgépnek és ezzel
szolgáljam a földön masírozó bajtársaim ügyét. Mert hát mit csináljanak
ők szegények, ha valamikor háború lesz és nem lesznek bajtársaik a
levegőben, akik mint őrangyalok fölöttük lebegvén, közölhetnek velük
minden gonosz ravaszságot, amit az ellenség eldugott ütegekben, rejtett
hadállásokban számukra tartogat? Hiszen akkor vakon belerohannánk minden
egérfogóba és nem is tudnánk védekezni. Ha azt mondjátok, hogy a
repülőgépet golyó is, bukás is érheti, azt felelem, hogy csak a
képzelődésben van meg ez a kettős veszedelem. Gyerekek, akit a halál meg
akar ragadni, annak igazán mindegy lehet, mi módon jut a föld alá.
Az öreg hölgyek persze szörnyűködve csapták össze a kezeiket az ilyen
felfogás hallatára és kijelentették neki, hogy javíthatatlan bűnös, aki
meg sem érdemli az ő nagy szeretetüket. De ezt csak a szájuk mondta. A
szívük hangja szerint az ő Istvánjuk a bátorságával, az erejével, a
csinos, jóképű megjelenésével, mind a két család büszkesége volt.
Hedvig pedig, a menyasszonya, mindig az ő oldalán állt.
Ha egyszer-másszor néhány nappal tovább kimaradt, ha már a legsúlyosabb
lehetőségeket kezdték számba venni, akkor ő volt az egyetlen, aki
megőrizte nyugalmát, higgadtságát és tudta, hogy nem illik addig
panaszra nyitni száját, míg az elkerülhetetlen sors át nem adja
kegyetlen üzenetét. Mindezideig azonban boldog reménységgel volt eltelve
és sziklaszilárd bizalommal jegyesének ereje és ügyessége iránt.
És akkor kiütött a háború és Arnóti István repülőhadnagy kísérleteit,
gyakorlatait a hazának minden erőt fölemésztő, szigorú szolgálatába
állitotta.
Az anya a legénnyel halkan kilopódzott a hálószobából. Még egy
pillanatig hallgatódzott, figyelte fiának szabályos, mély lélegzetét.
Azután azt mondta a legénynek, hogy elmegy a Nikolai-utcába, a
menyasszonnyal közölni, hogy István szerencsésen megérkezett.
A jóravaló dunántúli sváb gyerek csak intett és hozzálátott a hadnagy
fölszerelésének tisztogatásához. Ez bizony ilyenkor, háborúnak idején,
nem volt könnyű feladat. Valahányszor a hadnagy hazakerült, a ruházata
olyanformán festett, mintha valami orosz-lengyelországi falu utcájának
térdig érő sarában hempergett volna benne. A bőrneműekről úgy kellett az
agyagréteget késsel lekaparni, hogy az eredeti anyag megint napvilágra
kerüljön.
Még el sem készült a munkájával, amikor a ház előtt megállt egy
automobil. A gép szava az ablakhoz csalogatta a kíváncsi legényt.
Bizonyosra vette, hogy a zakatoló kocsi csak őhozzájuk hozhat látogatót.
Mert a csendes kis utcába úgyis csak a hadüzenet óta jártak gépkocsik és
ezek is rendszerint ott álltak meg a repülőtiszt lakása előtt. Siető,
lihegő ordonáncok szokták a csukaszürke autókból kiugrálni, hogy épen
úgy, mint a most érkezett látogató, idegesen nekirontsanak a
csengetyűzsinórnak és azt majdnem leszaggatva, sürgessék a
bebocsáttatást.
Ez aztán mindig boszantotta a derék sváb fiút. Ezek a tiszt uracskák úgy
tettek, mintha neki egyéb dolga se lenne, mint mindent félrelökni és az
ajtóhoz rohanni. Egészen lassan, kopogó katonaléptekkel ment tehát végig
a deszkapadlón az ajtóig, lassan, körülményesen félrehúzta a reteszt és
amellett olyan hangosan, hogy a kivül álló is meghallotta, motyogta:
– Wart a bissl. No, mindjá. Mintha égne! Az ember nem is hinné. Hogy
sietnek. Nem köll úgy lármázni. Ekelhaft.
Végre engedett a retesz, az ajtó fölpattant, ő pedig hüvelykujjával a
nadrág szegélyén, nekivágta magát nyílegyenes állásban a falnak – jobbra
arc! Mert az ajtóban a király hadsegéde állt.
Ismerte az egyenruhát. Ott állt egynéhányszor a »burg« udvarán. De
ismerte régebben is. Akkorról, amikor még nem volt katona, hanem
kovácslegény. Bécsben dolgozott és olykor elment délben az
őrségváltáshoz, elmaflálkodni. Ilyenkor aztán látta a sietősdolgú
segédtiszteket is.
A tiszt az ajtó előtt mulatott a legény zsörtölődésén, belépve pedig
röviden utasította, hogy gazdájának, Arnóti István hadnagynak, azonnal
jelentse be a király egyik hadsegédét. A legény föltárta a századosné
asszony fehérlakkos szalonjának ajtaját és betessékelvén a látogatót,
szaladt fel a hálószobába, urát fölkelteni.
Kihallatszott az elülső szobába, a hadsegédhez, amint a legény tüdejének
minden erejét megfeszítette, hogy gazdáját kiragadja álmából.
– Hadnagy úúúrrr – –
Mogorva dörmögés a válasz.
– Hadnagy urrramm – –
Megpróbálta lehúzni a takarót. Ezért belérúgott az alvó. Most félretett
minden köteles tiszteletet. Megragadta gazdájának vállait és úgy húzta
ki az ágyból. Ez hatott. Volt vagy egy méter hosszú az a kacskaringós
terringettét, melyet a hadnagy úr végigropogtatott, mikor fölébredve, a
szőnyegen ülve találta magát. Nem tudta, mi történt vele. Félálomban azt
hitte, hogy repülőgépének pilótaüléséből kissé gyengédtelenül
kipenderült valami vetés közé. De csakhamar fölismerte legényét, aki
tovább ordítozott rá:
– Hadnagy uram! Hadnagy uram!
– Nó, viziló – mi bajod?
– Jelentem alásan, egy tiszt úr várja a hadnagy urat az elülső szobában.
Fel!… egy ugrással a mosdótál előtt. – Kár, a fürdőből nem lett semmi…
Ördög tudja, már megint mit akarhatnak tőle. A hideg víz végleg elűzte a
fáradtságot. Még gyorsan végigtörli a kefével rövidre nyírt haját.
Felkapja a blúzt, melyet a legény készen tart. Azután futólépésben
előre.
A százados úr, a király parancsőrtisztje, barátságosan üdvözölte fiatal
bajtársát és mindjárt áttért a szolgálati ügyre. Arnóti István
repülőhadnagynak mégis csak nagyot dobbant a szíve, amikor röviden,
katonásan átadták neki a parancsot, hogy azonnal jelentkezzék Őfelsége
személyes szolgálatára, mivelhogy a király eddigi repülő futárja,
Bélaváry gróf, az ellenség előtt elesett.
Erről Arnóti István még nem tudott. Csak azt tudta, hogy Bélaváry gróf
egyik legkörültekintőbb, legszerencsésebb, de egyúttal legvakmerőbb
pilótája volt a hadseregnek, akinek nem egy nyaktörő kalandjáról
beszéltek szakkörökben.
A király parancsőrtisztje, amint megbízásának eleget tett, rögtön el is
távozott. A háború nagy idő, minden pillanatban új tetteket követel.
Arnóti István az órájára nézett. Szűken mért egy óra ideje volt
öltözködni, gépét indulásra elkészíteni és elmenni a palotába a királyi
parancsért. Egypár pillanatig gondolkozott. Aztán a telefonhoz…
Repülőtér… Az ő hangárjának a száma… A szerelőé…
– Mindent elkészíteni… A gép valószínűleg egy óra mulva felszáll.
A kagylót leteszi. Majd új számot kér. Katonai gépkocsiszin.
– Azonnal egy autót… Arnóti István hadnagy, repülőosztag… Címemet
tudják.
Megint letenni a kagylót… egy kis türelmi próba… újra fel lehet venni…
Bechner székesegyházi gondnok.
– Arnóti István beszél, kérem sürgősen az anyámat… Ott vagy? Kézcsók…
kérlek, gyere rögtön… Nagyon fontos eset… rohannom kell… Nincs több
időm, jöjjetek ide… Ha soká késtek, már nem találtatok itt… Szervusz.
A telefon pihenhet, de a hadnagy, mintha az utolsó 24 órát nyugodtan,
zavartalanul végigaludta volna, úgy szaladt a hálószobájába.
– Rajta! Péter, – kiált legényére, – igyekezz. Ide a bőrruhát. Remélem
tiszta… A bunda olyan lehet, mintha disznók háltak volna rajta… Utoljára
átázott szántásban értem a földet. Előre, előre! nincs időm.
Ment minden, mint a karikacsapás. Alig telt el 10 perc és a hadnagy
készen állt, bőrgúnyában, fölötte a tiszti köpenyeg. A kapu előtt is
most zakatolt a gépkocsi és megadta a jelzést.
– Le a bundát, takarókat… itt a kézitáska.
A hálószobán keresztül repültek a tárgyak a legény felé, aki ügyesen
elfogta őket. Szaladt le velük, nyomában a hadnaggyal. A lépcsőn szembe
jött vele az anyja, a menyasszonya, apósa, anyósa.
– Gyerek… István, – szól az anyja lihegve, – hová sietsz?
– No, ez ugyan szép dolog, – nyöszörög fáradtan az após, – állj hát meg
egy pillanatra.
– Gyere ide, Hédikém, nesze csók, – felel a hadnagy és átkarolja
jegyesét ott a lépcsőházban. Csókolódznak, mit sem törődve a
házmesterrel és a többiekkel, akik körülállják. Mintha egyedül lennének.
Arnóti István nevet:
– Hadijog, – mondja, – nem érünk rá a lakásba visszamenni.
– De hát hová sietsz, édes Pistikém? – faggatja anyja.
– Lenn vár az autó. Elvisz a burgba, a királyhoz. Ki vagyok nevezve
repülőfutárnak. Mától fogva Őfelsége személyes szolgálatában. Bélaváry
gróf elesett vagy lezuhant. Tudom is én… Isten veletek,
valamennyietekkel. Szervusz, kedves apósom, istenveled, kedves anyós, és
te, édes jó anyám gyere ide, csók nélkül már csak el nem ereszted a
fiadat.
Anyja két lépcsőfokkal feljebb állt és ő látta, hogy most, amint lejött
feléje, meg kellett fogódzkodnia a lépcső karfáján, mert egész testében
reszketett.
Azt hitte, örömtől reszket. Örül annak a megtisztelő megbízásnak, mely
fiát az uralkodó személyes szolgálatába szólította. Elébe nyújtotta
kezét és felkiáltott:
– De hát mi bajod van?… Hiszen krétafehér lettél… rá sem ismerek az én
bátor anyácskámra.
Szorosan előtte állt az öreg asszony, akinek haját már át-átfonták az
ezüst szálak és a szeme közé nézett még mindig szép kék szemeivel:
– A király hítt?
– Igen, édesanyám.
– Személyes szolgálatára?
– Hiszen hallod, édesanyám!
– Egy Arnótit.
Hangtalanul mondta ezt és a hadnagynak, ha nyugodtabb lett volna,
kétségkívül feltűnt volna a különös hangsúly, anyjának meglepő
viselkedése és bizonyára kutatta volna mindezeknek az okát. Igy azonban
semmit sem hallott, semmit sem látott, hanem ujjongva mondta: – Bizony a
polgári származású Arnóti István hadnagy lett Bélaváry gróf utódja.
Ekkor az após megköszörülte a torkát és beleszólt:
– Bélaváry? Nem az volt az a vakmerő ember, aki elsőnek repült itt
Bécsben a Szent István-tornyán keresztül a burg udvarára? Akkor mindenki
azt hitte, hogy a nyakát töri.
Arnóti István kacagott.
– No, egy kicsit soká tartott, amíg ez a hit bevált. Előbb a háborúnak
kellett kitörni. De most igazán ég veletek. Gyerekek, Istenemre mondom,
nincs már egy percem sem. – Még egy csókot váltott a menyasszonyával és
mielőtt ez még egy búcsúszót ejtett volna, a kapun, melyet a házmester
szolgálatkészen nyitvatartott, kisietett a gépkocsihoz, egy ugrással az
ülésen termett és odaszólt a soffőrnek:
– Repülőtelep. – És még egy utolsó búcsúszó: – Szervusz, Péter – a
legény odanyújtja még csupa piszok széles kezét a gazdájának, aki
szívélyesen megszorítja. Azután egy zökkenés – mintha egyet ugrott volna
– nekiindul a kocsi maga mögött vonszolván a benzingőznek felhővé
sürüsödő uszályát.
Pont 6 órakor jelentkezett Arnóti István repülőhadnagy a burgban, a
király szolgálattevő segédtisztjénél és parancsot kapott, hogy a felség
előszobájában tartózkodjék. Ott várt most óráról órára arra a nagy
pillanatra, amikor először léphet a királynak, hőn szeretett
uralkodójának, színe elé, hogy meghallgassa azt, amit neki, csak neki
mondani fog.
Szebbnek találta ezt minden érdemrendnél, melyet vakmerő röpködéseivel
bizonyára még meg fog szerezni. Fenségesebb volt ez mindannál a
dícséretnél, elismerésnél, melyben feljebbvalóitól részesült.
Nem is sejtette, hogy a király, mint ember, milyen közel állott hozzá az
éjnek ebben az órájában. Hiszen olyan feladat megoldását várta tőle,
hogy ilyent régebben a képzelet országába utaltak volna. Azt, hogy
repüljön be egy várba, melyet az ellenség körülzárt.
A palota órája tizenkettőt ütött. Az öreg komornyik odalépett a
hadnagyhoz, aki épen azzal foglalatoskodott, hogy rágyújtott a
tizenegyedik virgóniára.
– Parancsol a hadnagy úr egy kis teát süteménnyel?
– Inkább kávét.
– Amint a hadnagy úr kívánja.
Még el sem hangzottak a szavak, amikor a király szobájából egy finom
ezüst harangocska halk hangja csendült ki. A komornyik belépett a
szobába, ahol halvány világításban, iróasztala előtt ült a király. A
belépő felé fordulva, mondotta:
– Amenyiben a hadnagy úr még nem szítta el valamennyi virgóniát, melyet
iróasztalomról kiküldtem neki, kérje meg, legyen szíves nekem egy-két
darabot átengedni. Egy kis könnyű kávét is megrendelhet.
A komornyik kiment és mosolyogva fordult Arnóti Istvánhoz:
– Bocsásson meg, hadnagy úr, Őfelsége megjegyezte, hogy az Önnek küldött
virgóniaszivarok az utolsók voltak, melyek legfelső személyes
használatára az íróasztalra voltak készítve. Őfelsége kéri a hadnagy
urat, engedné meg, hogy két szivart Őfelségének visszavigyek.
Ez a beszédmód egészen idegen volt a hadnagy számára. Szinte zavarosnak
találta. De azért megértette, hogy a királynak, miután egy ládika
szivart kiküldött neki, most későn éjjel magának nincs több szivarja és
tőle kér kettőt. Egészen belepirult ebbe a példátlannak talált
kérelembe.
A király, az ő királya, akinek szívesen feláldozta volna minden csepp
vérét, két virgóniát kér tőle. Őtőle, Arnóti Istvántól kér a király
szivarokat, még pedig azokból, amelyeket ő épen a felséges úr jóságának
köszönhet. Felugrott a kandalló mellől, kipattant kényelmes
karosszékéből, odanyújtotta a szivardobozt a komornyiknak és így szólt:
– Bocsánat, ha helytelenül viselkedtem és nem adtam a dobozt rögtön
vissza, azt hittem, hogy tetszés szerint élhetek vele.
A komornyik könnyedén meghajtotta magát:
– Igenis, hadnagy úr. Erre a célra küldte Őfelsége a szivarokat. De ön
bizonyára hallott róla, hogy Őfelsége, ami legkegyelmesebb urunk, aki
szenvedélyesen szeretett virgóniaszivarokat színi, néhány évvel ezelőtt
orvosi rendelkezésre kénytelen volt ezt az élvezetet korlátozni.
Mindamellett állandóan ott kell tartanunk egy dobozt a megszokott
szivarokkal a felséges úr íróasztalán, mert ő egyszer-másszor az orvosi
tilalom ellenére is kegyeskedik egy-egy szivart elfüstölni.
– Hála Istennek – Arnóti István föllélegzett. Tehát nem követett el
hibát, amikor olyan mélyen belemarkolt a király kitünő szivarjai közé.
Mert csakugyan jók voltak. Meg tudta ítélni, mivel neki is a virgónia
volt a kedvenc szivarja.
Lakájok felhozták az udvari konyhából a komornyik megrendelte kávét apró
süteménnyel. Tálaltak a hadnagynak. A királyt a komornyik szolgálta ki.
Benn maradt nála, amíg megitta kávéját. Azután rágyújtott a szivarra,
melyet ura megkívánt.
Elgondolkozva nézett a király a felszálló kékes füstfelhők után, azután
így szólt komornyikjának:
– Kérem, adja ide onnan az asztalról a zöld táskát.
A komornyik odanyújtotta. A király egy kis kulccsal kinyitotta a táskát
és kivett belőle néhány iratot. A negyedik darabot megtartotta kezében,
a többit maga elé tette az asztalra. Átfutotta a sárga, kemény
papirosból készült borítékot:
»Mínősítési jelentés. Ezredszám, zászlóalj és század… Azután: Arnóti
István József, hadnagy, született Bécsben, 1886 február 10.«