A tisztek – kapitány volt köztük a legfőbb – megtanultak valamelyest
magyarul, s ugy tudtak kaczagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.
Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sirni megint.
Nyomorult falu, a tisztek halálra unták volna magukat, ha mégis olykor
egy-egy kis heccz nem akad.
Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a
Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén,
maguk sem értették: hogyan.
Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé
eloszlottak mégis. Brandel báró – a hadnagy – nem tágitott, egyedül.
Fogta a czigányokat, s ment egyesen az orvos háza felé.
A muzsikusok ráhuzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az
orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.
– Távozzanak! – Szólt ki az orvos röviden.
– Marrad! – Szólt a hadnagy.
Az ablak becsapódott s egy pár percz mulva az orvos ott állott a katona
előtt.
– Báró ur, egy szóra.
A hadnagy nevetett, s intve a fiuknak, hogy: «Mars», kardjára tette
kezét és szólt:
– Tessék.
Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:
– Báró ur, ön nem ismeri családomat.
– Nem.
– Mit jelent hát ez a különös tisztelet.
– Akarom.
Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy
pisztolyt vont ki zsebéből.
– Tessék közel jönni!
Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán – négyszer is nekiugratott. De
amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a
kis forgó pisztoly csövéből – karja, ajka egyszerre elállt. Hiába
tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, a mint az utolsó megrohanásra
nyaka mellett süvitett el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.
Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve haza tántorgott.
Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta
derekát. _Kaál Samu_ felugrott:
– Parancs!
Bort kellett felhoznia a pinczéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt
oda tette az asztalra.
– Mehetsz! – szólt a hadnagy.
Kaál Samu kifelé indult.
A báró a közkatona keze után kapott:
– Maradj! – szólott szeliden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött
a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:
– Igyál!
Kaál Samu széles matyó arczát hol félelem huzta össze, hol
kiszélesitette az öröm.