Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe
akart indulni. A kocsis szólt: «gyű!»
Hátul a gazdája egyszerre csak lefordult a kocsiról.
Huszárkarabélyból egyenesen a szivébe ment a golyó. A kocsi mögött, a
bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:
– Kaál Samu mit tettél… Mit tettél? – kiabáltak utána, a mint a
közkatona eldobva fegyverét, neki futott a partnak…
*
Kaál Samut vitték a miskolczi brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort
között. «Bolondok» gondolta magában, «ezek azt hiszik, hogy a halálra
visznek!»
Nevetett, a mikor vigasztalták:
– Ne busulj Samu, azért még nem visznek vesztőre…
– Busuljon a ló!… Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték
egyre:
– Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!
Összeszoritotta a vékony pittyét, felhuzta a ritkássárga szemöldeit s
hallgatott.
A börtönben sem tudták szólásra birni. Hiába vesződött vele a profosz, a
hadbiró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt ugy sandalitott
az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: «Jó, jó!»
Nap-nap után, böjt-böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva,
egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.
Hogy örült, hogy törülte a markával a nyúlszemeit. A vén profósznak majd
kiesett a könyü a szeméből.
Mégis csak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.
Szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy
vigasztalja a báró a matyó-gyereket. S hogy rimánkodott az:
– Tudom, nem tetszik elhagyni!
Kaál Samu jelentkezett másnapon:
– Vallok.
Vallott.
– Kedden volt, a lovat becsméltem – megütött az ostorral… Meg kell
halnod ezért…
Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az itélet.
Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy
kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.
Hadd sirják ki magukat! Sirt is az öreg asszony az egész falu helyett. A
fiu vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:
– Eladó-e még a Bándi Ferusék félfertálya az emienk mellett…? – szólt
fennen s belenyult a lajbija zsebibe, mintha az eladó föld árát akarta
volna onnan kivágni.
Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a
gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a _többi_; de
az egész olyan zavaros volt, hogy az öreg asszony még jobban nekibusulta
magát.
Kaál Samu fütyörészett, a mikor a birósága elé vitték. A tiszta uj
ruhája, csizmája, orczája, nagy kajla fülei ugy ragyogtak, mint csákóján
a rózsa.
Szinte tetszett az ezredesnek, olyan haptákba vágta magát.
– Helyes fiam! bátoritotta néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a
biróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.
Halálra itélték. Orvul lőtt, – akasztófa-halálra.
Sárga arczát a szolgának hirtelen árny boritotta el. De megint csak
kiderült, peczkesen szalutált, elvezették.
*
Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták
melegedni a brigádban. Elvették a szép katonaruháját, a régit, a
parasztit hozták elő a magazinból. Óh hogy megörült neki. A bekecse
zsebében még ott volt – ha két év alatt megszáradt is – az a két szál
rozmaring… Ott volt, az volt…
Mégis csak kiesett a könyü a szeméből. Mégis csak hazamegy. Igaz hát,
hogy áldja meg az isten… Elkapta a kezét a gazdájának – mert meg-meg
csak bejött az hozzá – s csókolta hevesen.
– Csak okosan, okosan! Nem félni! szólt az s magára hagyta – a
siralomházban.
Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:
– Csak okosan, okosan! Nem félni! Nem is félt már az öreg asszony; azt
se tudta, hol van, ki fia, ki az istene: ugy rázta a hideg…
Hajnal volt, havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be
lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával. Csak szélről látszott
ki egy vékony gerenda. Czivilek mozgolódtak körülte.
Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! – gondolta magában. De azért
fázott. Bátoritotta magát. Talán éhes? Evett s szivarozott. Még félig se
szivta ki a virgóniát – azt is a gazdája küldte – elvették a szájából.
Több volt mint a fele, ej jó kis szivar! Sajnálta, feltette a polczra.
Megimádkoztatták, kivitték.
Már akkor ott állott az udvaron a százada: valamennyien ünnepi ruhában,
czakonpakk. Intett nekik a fejével, sandalitott rájuk a szemével.
Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: «fiuk ne féljetek!»
Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt.
Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a
mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel –
kis isten! Kaál Samu nézte, nem tudta levenni róla a szemeit.
Bizalmat, bátorságot, biztosságot szerzett magának e sárga arczból, a
hegyesre kifent bajuszból.
Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.
Arczczal a bajtársak felé forditották. A hadbiró őrnagy mormogott
valamit, Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kíváncsi. A gazdájára
nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi
huszár, tekintett rá vissza:
– Csak okosan… nem félni!…
… A hóhér-legények megragadták. Kaál Samu elorditotta magát:
– Hadnagy ur, ne hagyjon…! Többet nem szólhatott.
Tréfa volt. Véget ért. A tiszt imára vezényelt.