Egyszer amint megy, mendegél a szamár-ember, hát látja, hogy a lánya,
Hermin közeledik felé kalapban és Adolffal. De a mint őt meglátták,
visszafordultak és elmentek másfelé. Tisztában volt azzal, hogy nem
viszonyukat titkolják, hisz az szerencsére nyilvánvaló volt már és az
eljegyzés kitüzetett a következő szombatra.
– Szégyelnek! Szégyellik, hogy az apjuk egy ilyen ember, egy
ember-szamár! – gondolta magában. Ezuttal először tünt föl neki
hivatalának különössége. Elkomolyodott, de aztán hirtelen vidám lett
ujra.
– Okos lány az a Hermin! Csupa ész. Kár, hogy az iskolából ki kellett
venni. Férjhez adja magát, csak igy-ugy.
Még örült annak, hogy elkerülték. «Milyen ravaszok, látták és elmentek,
hogy ne kompromittálják magukat!» – folytatta a monologizálást. Nem
haragudott, sőt hat pár harisnyát vitt haza ezen az estvén.
Tél volt. Már az uj lakásban éltek. Egy köruti ház negyedik emeletén, a
melynek három ablaka a vak-udvarra nézett. De mert mellettük ház nem
állott még, ki lehetett látni az épülő városrészre.
Az öreg ur – szokása szerint – odaállott az ablakhoz:
– Milyen szép kilátás, szeretem a szép kilátást!
Nagyon élvezett ez estén, különösen arra a gondolatra, hogy milyen rossz
dolguk van most a komfortáblisoknak. A hó a szemükbe fuj, a bajuszuk
összecsapzik a hidegtől.