A szamár-embert, vagy ember-szamarat – ahogy jobban tetszik –
installálták hivatalába. Tudta ő, hogy még boldog lesz! Senki sem bizott
többé a sorsában és családja egészen belenyugodott, hogy holtig ők
fogják eltartani. Nem értett semmihez, csak a raktárnoksághoz és ebben
eljátszotta a karrierjét. Hamar játszotta el, csak tizenöt esztendeig
keresett. Házassága huszadik évében egyszerre, minden igaz ok nélkül
elkezdett feltünően lassan járni. Egyszer az omnibusz el is gázolta.
És mégis ez a testi különössége tette boldoggá. A külföldi gyáros nem
adta volna semmiért, hogy rátalált. Oly meggondolva ment, mint egy
király; a villamos is kitért neki. Sokkal, de sokkal fölötte állott egy
csacsinak és nem került többe, mert az állathoz legalább is gyermek
kellett volna kisérőül. A vásárlók is megszerették, rendesen adtak neki
borravalót, mert nem rosszak az emberek.
Szivarozva huzta a könnyü taligát és otthon nagy becsülete lett ismét.
Főképp amikor szemei is elkezdtek romlani és kénytelen volt szemüveget
viselni munkája közben. Oly nevetségesen komoly lett, hogy most már egy
forintnál kevesebb borravalót nem mert adni neki senki, aki csak azt nem
akarta, hogy egy furcsa ember átka legyen a megnyiló üzletén.