Valami boldog előérzet szállotta meg az ember-szamarat, hazament.
– No te lump, – mondá a felesége – hazajöttél ebédre!
– Nem az ebédért jöttem, hanem azt hiszem most, még ma valami fog
történni! – szólt és leült az asztal mellé, a mely fölött, mint a nagy
tengeri hajókon, «punkák» függtek. Mert itt volt az asszonynak az ő
üzlete is, az amerikai mosoda. Mindenféle uri ingek és más fehérnemüek
voltak fölteregetve a szobában. Egy-egy vizes ingujj lenyulott az öreg
ember orrára és idegessé tette, lóditott rajta egyet.
Merész kedvében volt ma és méltán. Estefelé megjött Adolf egyedül.
Családja körében akarta megnézni és megbeszélni vele a dolgokat. A
felesége is, a két lánya is jelen voltak. Hermin, a nagyobbik, vasalt,
és Adolf laposakat pislantott a lány vastag karja felé.
– Látom, hogy jó család! – mondá. Aztán a tárgyra tért. Egy állást
ajánlott a szamár-embernek, egy állást, melyet neki teremtett az Isten.
Nagy ablaküvegeket, kizárólag kávéházak számára készülteket kell
hazavinnie egy könnyü kocsin. Elviheti egy gyermek is, egy szamár is, de
sem az első, sem a második nem megbizható. Egy komoly férfiura van
szükség, de a ki lassan jár.
– Értem – mondá az öreg – egy szamár-emberre! És nagyot csapott az Adolf
tenyerébe, aki nem volt maga az üveg-gyáros, hanem csak egy
helyszerző-segéd, de rendkivül becsületes ember.
A mikor kiment, kezet fogott Herminnel és szólt:
– A kisasszony igen jó gazdasszony.