– Hiszel-e te Istent, Kalivoda?
Nem volt ideje felelni. Két ember állott a padjuk elé. (Ingyen padon
ültek a Ferencz-köruton.) Két ismeretlen ember, Adolf és egy szőke.
Adolf igy szólott:
– Barátom, keljen csak föl.
Az öreges ember minden gondolkodás nélkül fölállott.
– Menjen csak egy pár lépést előre – folytatá Adolf.
Az öreg ember az ismeretlen parancsára megindult. De oly lassan ment,
hogy a két ismeretlen férfi majd megfult nevettében. Adolf sürgette,
hogy siessen, biztatta, késztette, mindhiába. Nem tudott jobban, ha öt
forintot igértek volna is neki. Pedig minden valószinüség szerint ki
akarta tüntetni magát.
Adolf visszahitta:
– Beteg maga?
– Nem. Semmi bajom, csak az étvágyam nagyon jó.
A szőke aztán kikérdezte és följegyezte a lakását.
– Az a kérdés, hogy becsületes ember-e? – jegyezte meg végül és miután
társával alattomban összeintettek, ott hagyták őket. És a szamár-ember
most már felelhetett tegnap szerzett barátjának, a hely nélküli
kőmivesnek theologiai kérdésére.
Dél volt. A szemben épülő palota munkásai ebédhez ültek. A tótok turót
ettek, a magyarok szalonnát. Az almát a lányok ették meg utána. A két
őgyelgő ember szeme szikrát hányt az éhségtől.
– Lassan épül ez a ház, – mondá Kalivoda – ránk jön a tél!