Határozottan meggyógyult, nem komédiázott többé. Nyugodtan viselte magát
és most már egészen objektive beszélt betegségéről. Lehetett beszélni
előtte Hennig Arthurról, elhitte, hogy meghalt, fölkereste sirját is.
Visszafelé jövet a temetőből, elmeséltette magának férjével az összes,
ködös történeteket. Az öreg fiatal-ember boldog volt, hogy végre
kipakolhatott.
Ebédeket kezdtek adni, a zárkózott életnek vége lett. Babics Sándor
ismeretségeket, sőt valóságos barátságokat kötött a körben. – Fiatal és
özvegy embereket hozott haza ebédre minden bejelentés nélkül.
Ida ebben az időben volt legszebb, gyerekeket nem akart többé, egy kissé
megsoványodott. Szinházjáró, vidám asszony lett, a családban hirre
vergődött a kitartó, hangos nevetése.
Az öreg fiatal-ember kénytelen volt magának frakkot csináltatni; bálba
jártak.
Egy ilyen báli éjszaka után, szokása szerint, délutáni két órakor kelt
föl Babics Sándor. Jól kialudta magát és már előre örült a kolbászos
káposzta-levesnek, a mit ilyenkor rendesen megtalált az ebédlő asztalán.
A leves csakugyan ott párolgott az asztalon. De a háziasszony és a
gyerekek nem voltak sehol. Babics ur csöngetett, az inas bejött és egy
névjegyet adott át.
Az asszony irta:
«Nem maga volt, talán egy másik. Én megyek a gyerekekkel. Itt elélhet.
Talán az sem, a kivel elmentem. Talán az is hazudott. Majd keresek egy
másikat! Megint egy másikat!»
Az öreg fiatal-ember megette a levest. Letette a kanalat az üres tálba
és felsóhajtott:
«Tudom, a gépész-mérnök.»
Aprókat, végre egy nagyot, keserveset sóhajtott.
«Megmentettem az életét és ezzel hálálta meg!» – fakadt ki hangosan.
Fölkelt az asztaltól, elhatározta, hogy többet nem eszik. Megint csak
lefeküdt. Érezte, hogy minden lelki ereje meg van bénulva ismét. Tehát
végképpen elöregedett. És mint a Mária-utczai lakásban, szeretett volna
eltemetkezni, de ugy, hogy szervezete tovább funkczionáljon.
«A szégyen… a nyomoruság ujra… hogy szerettem!» suttogta ellankadva.
Elaludt, estefelé ébredt föl. Felöltözött és fölkereste a főorvost. Nagy
szüksége volt arra, hogy egy pár szót beszéljen vele. Megmutatta a
névjegyét, elmondott neki mindent.
A doktor pedig szerfölött vidám lett – fütyült a szájával, a szemével,
az orrával is.
– Meggyógyult! végképp meggyógyult!
– És én? – hebegte azt öreg fiatal-ember.
– Csak arra vigyázzon, hogy a gyomra rendben legyen. Maguknál ez a fő.
Sok ásványvizet ne igyék és szép öregsége lesz.
– De addig?
Az orvos fölhuzta szemöldeit, de ugy, hogy apró szemei csaknem
kiugrottak üregükből.
– Addig ismertetni fogom az esetet a «Lancet»-ben és több orvosi
archivumban… És várok, hátha a sor rám is kerül.
Mese a szamár-emberről.