Általában boldogan éltek együtt. A kis Ida lelke mintha meggyógyult
volna. Az a temérdek gond, a melyet gyermekei szereztek neki, időt sem
engedtek arra, hogy magával törődjék. Lelkét meghármaztatva osztotta el
kicsinyei között. Oly sok baja volt azzal, hogy három hasacska rendben
legyen, hogy ideje sem volt szivének szubtilis érzéseire figyelni.
Férjével a házbeli gondokról, a gyerekekről, azok kedvességéről,
okosságáról, a konyháról, a család tagjairól, a lakás berendezéséről
beszélgettek a leggyakrabban. Az elmultakat a legritkábban emlegették és
csak akkor, a mikor éjjel, sötétben, a szerelem láza boritotta el
mindkettőjüket. És ilyenkor nem hóbort a hóbort, és a leghevesebb
őrültség helyénvaló.
Az édes éji órák alatt egyszerre csak megrebben az asszonyka:
– De te vagy-e? Nem vagy-e más?
A férjnek ilyenkor mindig el kellett játszania a régi komédiát.
Beszélnie kellett a multról, közös titkaikról, mindazokról, a miket az
orvos jegyzeteiből és házasságuk óta tőle magától megtudott. Néha
abszolute nem tudta a szegény asszonyt megnyugtatni és türnie kellett,
hogy a mellette fekvőt halálos szomoruság fogja el egy másikért, forró
könyek árasztották el ágyában, a melyek egy halott vágytársért omlanak.
Ilyenkor egy darabig türelmesen csititgatta, majd meg odább állott az
utjából. Meggyujtotta a gyertyát és átment egy másik szobába. Onnan
hallgatta az asszony keserves zokogását, félelmetes magánbeszédeit.
Rettegett érte, magáért és gyermekeiért.
Ezek az éjszakák kezdetben nagyon gyakoriak voltak, de szólni nem mert
róluk senkinek. A hallgatag egyezség különben is az volt a családban,
hogy nem beszélnek a multról, Hennig Arthur nevét soha ki nem ejtették
Ida előtt. És sejtelme sem volt senkinek arról, hogy a halottnak az
árnyékát képviseli a mind jobban gömbölyödő öreg fiatalember, hogy annak
a kegyelméből, annak a kiraboltatása árán van itt. Mindenki csak azt a
nagy szerelmet látta, a mivel az asszonyka férjén csügg és a mi
kigyógyitotta örökösnek hitt bajából.
Babics ur kezdetben meglehetős sokat szenvedett. Néha kedve is lett
volna kilépni passziv magatartásából. Egyszer-egyszer forró vágy
szállotta meg, hogy visszakapja – a saját maga énjét.
Különösen ebéd és vacsora után foglalkozott azzal a témával, hogy «ő
tulajdonképpen nem is egzisztál már». «Egyénisége oltárán idegen
isteneknek áldoz», tette hozzá olyankor, ha egy kissé be volt rugva.
Normális körülmények között azonban számtalan alkalma nyilt énjét
érvényre emelni; segélyezhette anyját és kisebb kölcsönöket adhatott
annak a szinésznövendéknek, a ki betegsége alatt is fölkereste és most
is fölöttébb ragaszkodott hozzá.
Voltak azonban esetek, a mikor Babics Sándornak tökéletesen el kellett
tünnie a világ szinpadáról. Ezek a titokzatos éji órák, a mikor meg
kellett magát tagadnia, megtagadni magát egyenest.
– Miért neveznek téged Babics Sándornak? A fejem fáj, gondolni se merek
rá, de nem értem…! kérdezte reszkető ajakkal az asszony.
– A világ miatt. Ne kérdezzed az okát. Álnevet kell viselnem,
bujdokolnom kell. Hogy mért? ne kérdezzed! Nagy baja esnék a
gyermekeknek, ha firtatnád! Az vagyok, a ki tiéd volt régen, a te
Arthurod vagyok! – mondá Babics Sándor, minden hebegés nélkül, biztosan
és szépen hazudván. Másnap reggel azonban nagyokat káromkodott magában.
Nem tudta már mire vélni a dolgot, mennyi az őszinteség, mennyi a
komédia felesége magaviseletében.
– Affektál, affektál, affektál! – kiáltott fel dühösen.
És csakugyan, a legszemesebb lélekbuvár sem tudta volna már
megállapitani az igazságot itten. Nem hiszi-e az asszony maga is, hogy
csalja magát? Nem csupán a szép mese kedvéért tartja-e fenn régi
őrültségét? Vagy talán nagy időközei vannak józanságának, egyszer
beletörődik abba, hogy a miben él, az csak önámitás, máskor meg teljes
érvényében van meg benne a régi mánia?
Babics Sándornak voltak pillanatai, a mikor széthasitani szerette volna
a szép fejecskét, hogy megtudja: mi van benne?!
Pedig igen szelid lény volt az öreg fiatal-ember, a hiuságból se kapott
valami nagy osztalékot, és élete abszolute nem volt hivatva arra, hogy
ez utálatos, rut és gyönyörüen szép tulajdonságot nevelje benne.
Türelme mégis csak elfogyott.
Elment, fölkereste a főorvost, akivel a régi barátságot fentartotta, sőt
kisebb-nagyobb ajándékokkal nevelte is.
Rendszerint kávéházakban szoktak találkozni, a hol a doktor a vidéki
ujságokat olvasta nagy előszeretettel.
– Mit tegyek, ki nem állom tovább? – kérdezte röviden.
A doktor idegesen billentgette szempillájának néhány szál szőrét. Erősen
elgondolkozott. Czeruzát kért a pinczértől és a márvány-asztalra
mindenféle számokat irt, látszólag gyököt fejtett.
Végre – fejvakarva – megszólalt:
– Fel kell világositani!
– Hogyan?
– Meg kell neki mondani az igazat. El kell neki beszélni a maga egész
szivreható történetét. Emlitse neki, hogy ivott. El ne feledje ezt
emliteni. És hogy általa szokott le erről a csunya szenvedélyről. Az
asszony az ilyesmiért mindent megbocsát.
– Különben – tette hozzá némi gondolkozás és sok fejvakarás után – én az
ön helyén még hallgatnék egy darabig.
– De ha nem tudok tovább, nem tudok!
– És miért nem?
– Megőrülök belé.
– Ezt értem. Összecseréli magát azzal az elmult másikkal? Vannak
perczei, amikor siratnia kell Babics Sándort, mert meghalt!
– És ha még csak ez volna! De másrészt toporzékolok a dühtől, hogy nem
tudok kivégezni egy árnyék-embert és hogy az igazabb életet él, mint én,
az élő.
– Ez csak metafizikai hóbort, erre nem adok semmit. Az a kérdés, mit
akar ön?
– Azt, hogy elismerjenek, engem ismerjenek el, az én nyakam öleljék meg!
Abban állapodtak meg, hogy miben sem lehet megállapodni. Várni kell egy
esetlegre. Babics Sándor busan ment haza és rossz étvágygyal ebédelt,
zsirtalannak találta a tésztát és egy kis házi veszekedést is rendezett.
Testi egészsége azonban oly pompás rendben volt, lelki emócziói pedig
oly kis számmal és annyira gyengék valának, hogy végre is megint csak
jól érezte magát a maga öregségében. Nem boszantotta többé az sem, hogy
egyre hizott, mellénye folyton-folyvást gömbölyödött és mind rövidebb
lett. Ezen különben maga az asszony is mosolygott és azt mondta rá, hogy
«kedves».
Szerették egymást, mi kell több ennél? «Azt a kis idegességét elnézhetem
neki» nyugtatta meg önmagát az öreg fiatal-ember. Ámde könnyü volt igy
gondolkoznia, a mikor csend és nyugalom uralkodott körülötte, de a mikor
jöttek a katasztrófák!
Hogy megjött az esős, rosszkedvü október és a legkisebb gyermeket is
elválaszthatták, a mikor ujra kizárólagos birtokukba vették
hálószobájukat: nap-nap után, helyesebben: éjjelről-éjjelre ismétlődtek
ezek a katasztrófák.
A kis Ida nem tudott aludni és nem hagyta az öreg fiatal-embert sem.
Belecsimpajkodott a nyakába, agyonsirta, közel tartotta arczához a
gyertyát, ugy nézett rá hosszan, zavartan, vadul.
– Legyen vége a bolondságnak! Nem türöm tovább! – orditott rá egyszerre,
ugy, hogy az asszonyka kiejtette kezéből a gyertyát.
Sötétben maradtak; az asszony reszkető kezeivel belefogódzkodott a férfi
karjába. Az orditott:
– Nem türöm, nem türöm! Utálom ezt az affektácziót, nem türöm, a gyomrom
nem veszi be.
Az asszony fuldokolva hallgatta; még jobban belekapaszkodott, Babics
Sándor folytatta:
– Én vagyok ur és senki más. Maga ezt éppen olyan jól tudja, mint
mindenki. Ne csináljon nekem komédiákat. A ki meghalt, meghalt, béke
poraira. Nekem ne komédiázzék…
Ida elengedte a férfi karját; fogainak vaczogása hallatszott az
éjszakában.
Az öreg fiatal-ember gyufát keresett, talált, fölemelte és meggyujtotta
a földre esett gyertyát. Azzal a kezében folytatta tovább, csendesebben,
de még nagyobb elkeseredéssel:
– Hát temető-őr vagyok én vagy mi? Egy kutyának jobb sorsa van, mint
nekem. Bujkálnom kell, mint valami gonosztevőnek. Hát tudja meg, hogy
nem bujkálok, hogy nem akarok és nem tudok tovább… Se a reszketésére, se
a sirására, se a kiabálására nem adok semmit. És ha tudni akarja, én
vagyok én. A nevem: Babics Sándor. Magát szeretem, de semmi közöm
semmiféle Arthurhoz. Nem vagyok én szinész!
Pati Ida megnyugodott egy kissé, ha a megmerevedést is nyugodtságnak
lehet nevezni. Szemeit le le nem vette a beszélő ajkáról. Minden erejét
összeszedte, hogy megérthesse. Ennek az akarásnak a kínja és zavara
megismerszett arczán. Szeme, ajka, álla vonaglott.
Megértette.
– Ugy?! – mondá elfuló hangon. Azzal elfordult férjétől és lassan kiment
a gyermekek szobájába.