Az öreg fiatal ember az egész napon át ujságot olvasott, ezt csinálta.
Gyönyörüsége telt abban, hogy az egész világ mint tesz-vesz, már el se
tudott volna lenni e folytonos akczió nélkül.
– Szeretek élni ebben a lázas élétben! mondá, a mikor reggelente
megkávézott az ágyban és pompásan kialudva magát, elővette a
világhistóriáról szóló négykrajczáros lapokat.
Egyébként feleségének és gyermekeinek élt. Három év alatt – ennyi idő
telt el a budai szökés óta – két kis lány és egy kis fiu született.
Három szép, egészséges gyerek, a kiket a lány sorsával hamarosan
kibékült család mindegyre vizsgált:
– Kire hasonlit, kire hasonlit?
A familia legrosszabb szemü tagjai se találtak a gyermekek és a szüleik
között mi hasonlatosságot sem. Nagyapák, nagynénik mindkét ágon
kikerestettek, mindhiába. Voltak, a kik azt hazudták – hizelgés okáért –
hogy a kis fiunak éppen olyan a szeme mint az apjának, de az apának nagy
és hosszukás, a fiának kis és kerek szeme volt. Egy szegény rokon a
nagyobbik leány orrát és lábát találta szakasztott olyannak, mint a
milyen az anyjáé, de kicsinyben soha nagyobb ellentétet! Sok vita esett
mindezek miatt és eme vitatkozások közben egy pirosképü vidám és kövér
menyecske-rokon – a paplanosné – a következő bolondot mondta:
– Mondjatok akármit, nevessetek ki, akármi legyek, de mind a három
gyerek: Hennig Arthurhoz hasonlit… Ha sokkal előbb meg nem halt volna…
De igy, csoda, csoda!