Délben ébredt föl. Evett hamarosan, kicsinositotta magát és minden
gondolkozás nélkül sietett a főorvoshoz. Köszönés nélkül lépett be,
kéretlenül ült le.
A doktor valami nagy vonalozott könyvre irkált s éppenséggel nem volt
hajlandó vendégére reflektálni. A mikor nagynehezen észrevette, egyet
bicczentett a fejével és roppant gőgösen elnézett a feje fölött. Aztán
becsapván a könyvet, még mindig nem nézve az öreg fiatal-emberre, csak
ennyit szólt:
– Azt hiszem, sokan vagyunk. Ugy vélem, a kelleténél többen vagyunk az
intézetben.
Babics Sándor kémlelődve nézett a doktorra. Az most rátekintett, oly
hidegséggel, hogy a fiatal-ember háta végigborzongott.
– Legyen máskor szerencsém, most nincs érkezésem! – mondá az orvos és
elfordulva tőle, kinézett az ablakon.
A fiatal-ember vette kalapját és elment.
Lebandukolt a széles lépcsőn, ki a kertbe. A mogyoró-bokrok között
talált valami tisztásra és oda lefeküdt szomorkodni.
Kegyvesztett lett. Innen kifelé áll a rudja. El kell mennie innét. De mi
történt?
Akármi történt, az bizonyos, hogy más vaczkot kell keresni. Keresnie
kell, mintha erre képes volna! Itt fog feküdni, mig erővel el nem
vitetik.
Sirni lett volna kedve, egy pár köny ki is hullott a szeméből. A mióta a
gimnáziumban utoljára verték meg, azóta nem sirt, csak most. Ez a
kalendáriumi adat még jobban összeszoritotta szivét.
Homályos volt előtte a jövő, mint ez a buvóhely itt. Oly sürü, hogy nem
tetszett át rajta semmi.
Azzal mulatta magát, hogy nézte mint mozognak a mogyoró-bokor levelei.
Különösen két nagy, fejlett levelet obszervált. Ha azok összehajolnak –
ugy határozta – minden jó lesz még. De a leveleket inkább kétfelé fujta
a szél és az igy támadt féltenyérnyi hézagon valami ruhának uj vörös
szine rikitott be.
– Ida! – szólt önkénytelenül hangosan, felugrott, kilépett és a leány
elé állott.
Csakugyan a kis Pati Ida volt, egy tavalyi divatu, de elegáns ruhában,
sétára felkészülve, nagy, fehér napernyővel a kezében. Épp abban
foglalatoskodott, hogy egy ismeretlen okból izgatott hangyabolynak
kényelmes gyalogutat csinált.
Ápolónője egy gesztenyefa alatt szunyókált.
A két fiatal egészen közel egymáshoz, egymásra nézett.
Sándor köszönt, hangjában azzal a szomorusággal, a mely szivében,
szemeiben rezgett még.
– Kezét csókolom! – mondta kétszer is.
A leány egy pillanatig kémlelődve nézett reá, aztán keztyüs kezét
odanyujtotta neki.
– Sétálunk egy kissé? – szólt a férfi.
– Sétáljunk! – mondá a leány a földre nézve.
– Olyan édes ma a levegő, az ember meghalni szeretne! – mondá az öreg
fiatal-ember.
– Ilyenkor meghalni volna jó! – visszhangozta a leány.
– De mikor az élet olyan gyönyörü.
«Sétálni párosan, virágos füben,
Erdők árnyában merengve ülni le…»
A Petőfi forditotta gyönyörü vers jutott Babics Sándor eszébe. Iskolában
tanulta még és azóta nem is tudta, hogy tudja. Bánatos hangján oly
szivhez szóló egyszerüséggel mondta el.
Ida, még mindig a hangyákkal bajmolódva, hallgatta.
Sándor visszatért az első frázisra.
– De élni olyan gyönyörü! Főképp ha az ember egyszer már a halál
torkában volt.
A leány vállai megrándultak; a férfira tekintett.
Izgatottan, majd elmerengve nézte egy darabig.
– Miért jött maga ide? – kérdezte a férfitől durczásan.
– Ide jöttem, tudja, hogy miért?
A leány elhallgatott. Némán mentek egymás mellett egy darabig. Kiértek a
fák alól, a virágszőnyegre tévedtek.
– Utálatosak ezek a virágok, – mondá a leány.
– Miért?
– Mert itt minden utálatos. Hát nem tudja?!
– Nekem nem.
– Miért nem?
– Mert maga van itt.
Napernyője alul kémlelődő pillantást vetett Pati Ida az öreg
fiatal-emberre. Az nyiltan, bátran, sőt tűzzel nézett szemeibe.
Elhatározta, hogy udvarolni fog a leánynak, de ez elhatározás nélkül se
tehetett volna egyebet. A hizelgő szavak önkényt jöttek ajkaira; valami,
vagy valaki, rajta kivül levő erő reáparancsolta, hogy meghóditsa,
egyetlen fogással megmarkolja ennek a szegény leánynak a szivét.
Kipihent, annyi ideig ugaron álló akarata esze nélkül rohant előre.
– És tudja-e maga, hogy én miért vagyok itt? – kérdé a leány.
– Tudom.
Nagyon meg volt lepődve, nem is sejtette, hogy a leánynak van fogalma
helyzetéről. Nem adott róla számot magának, de ugy képzelte el, hogy a
szegény kicsike nem is tudja, hol van és állandóan fantáziál. Különben
is nagyon kevés leányt ismert, olyanról pedig, a kinek lelki egyensulya
megbomlott, nem volt fogalma sem.
Nyomban meg akarta kezdeni a csalást, a más képében való szereplést, de
visszarettent. A kis Ida, bár időnkint gyanakodólag és zavartan nézett
reá, egészen okos, normális, bájos, bár egy kissé szeszélyes teremtésnek
látszott.
– Gyerünk a napról! – mondá – ez árt nekünk.
Leültek egy padra. A férfi inditványozta, a leány elfogadta menten;
mindazonáltal megjegyezte mégis: – Talán nem is illik, hogy én itt ülök
önnel, egyedül.
– Oh, de itt minden szabad! – tette hozzá, kevés vártatva.
– Adjon hát akkor a hajából egy virágot.
– Azt nem adok! – szólt kereken.
De mintha megbánta volna a rideg visszautasitást, kikorrigálta szavait:
– Nem tehetem.
Babics Sándor nem faggatta hogy miért nem? Inkább ő szolgált egy bokréta
konvenczionális bókkal.
A leány mereven maga elé nézve, egészen elszomorodva hallgatta. – Majd
hirtelen közbeszólt:
– Hogy is hivják magát?
– Engem? Azt nem mondom meg, kegyednek tudnia kell!
– Ne kinozzon, mondja meg!
– Ha parancsolja! Itten Babics Sándornak.
– Miért hangsulyozza, hogy _itten_?
– Mert az én igazi nevem más. Majd megmondom egyszer, hogy mi. Vagy ki
fogja találni magácska magától.
– Különben nem vagyok rá kiváncsi! – szólt a leány, ajkát
felbigygyesztve szeszélyesen.
Adta a haragost egy darabig. A napernyőjével játszott, dobálta ki a
hajába tüzött virágokat.
Sándor szépen felszedte szálankint és eltette. Ida nem törődött vele,
nem is nézett az öreg fiatal-emberre egy jó darabig. Majd hirtelen
feléje fordult, elpirulva, meleg, reszkető hangon kérdé:
– Miért oly szomoru maga? Miattam? Én miattam ne legyen szomoru, lássa
én oly vidám vagyok!
Kaczagott, a szemei fölvillogtak a tüztől és a nedvességtől:
– Lássa, nincs nekem semmi bajom. Semmi nincs már. Rosszul voltam
képzelődtem.
Hirtelen más hangba csapott át.
– Én láttam magát és mindjárt megismertem. A jubileumon. Gyönyörüen
beszélt. Mondja el nekem megint azt a verset, a mit az imént elmondott.
Nem, ne mondja el. Hallgassunk, lesnek reánk.
A főorvos ment keresztül a kert tulsó részén. Nem nézett feléjük, de
látta őket okvetetlen.
– Ez az ember szerelmes belém. Én félek ettől az embertől. Belém
szerelmes! – szólalt meg Ida láthatóan megborzongva.
– Nekem tetszik maga – mondá azután igen természetes, egyszerü hangon.
Sándor megfogta a leány kezét. Az nem vonta el; hagyta. Szelidnek,
kedvesnek, szinte elégedettnek látszott.
– Emlékszik-e még? – kérdé a férfi minden előkészités nélkül.
– Emlékszem.
Mily emlék gyulhatott föl a szük, kis homlok mögött? mely boldog óra
titkos képe gyulhatott ki fantáziájában? Perczekig ráfeledkezett
mindezekre, ábrándos, vidám és szép volt. Hite, vagy ha ugy tetszik,
mániája, elemében volt most és mint a kiéheztetett ártatlan csecsszopó
megkinoztatva és elkábulva, elfogadja végre az idegen emlőt: a szegény
jó leány megragadta az öreg fiatal-ember hangját, szavait és dőzsölt
rajtuk.
– Emlékszem! – ismételte. – Ámbár mindenki ki akarta törülni eszemből az
emlékeket, el akartak hazudni mindent, mindent. Én küzdöttem ellene, de
megzavart a küzdés, tudom, hogy megzavarodtam. Őrültnek tartanak és
lássa, néha magam is azt hiszem, hogy az vagyok. Néha ugy tetszik nekem,
mintha én nem volnék és hogy magamat messziről szemlélem. Nem tudok
bizonyosat semmit, csak azt, hogy az enyém, az én Arthurom nem hagyott
itt engem. Hol van, merre jár? Nem tudom. Azt se tudom, hogy kicsoda.
Sirni szeretnék, mert félek, hogy nem ismerem meg. A mig magát nézem,
néha azt hiszem, hogy maga. Ismertesse el velem, győzzön meg, bizonyitsa
be, maga-e?
– Én vagyok! – szólt Babics Sándor, büszkén, parancsolólag, ellenmondást
nem türő hangon.
– Én vagyok és nem más! Parancsolom, hogy higyje el. Hát nem ismersz-e
rám? Én vagyok az igazi. Nem türöm, hogy máshol keresse, mint bennem. Én
vagyok, azért jöttem el. Lásson, lásson!
Ida lélegzeni is alig tudva, minden érzékével reátapadt a férfira.
– Lásson, lásson! – folytatta az. – Oszoljon el a homályosság édes
fejedből Érjen már véget a bubánat mámora.
Csupa szép szó, ékesszólás volt az öreg fiatal-ember. Nem volt magánál,
nem volt józan, nem maga immár. Soha _neki_ ilyen beszédek eszébe nem
jutottak volna. Sem tehetségében nem állott ilyeneket mondani, sem soha
ilyen röptü gondolatokat nem forgatott a fejében. A páthosznak ez a
mértéke másé volt, valakié, a ki belelehelte erre a válságos pillanatra.
Ki volt ez a valaki? Egy szempillátlan kuruzsló doktor, az ő
életfentartási ösztöne, a mely a legbutább emberben is hallatlan
ravaszságokat szül, ha megszoritják, vagy egy ébredő szerelem, a mely
született költővé teszi a kukát is, avagy csakugyan valami felsőbb
törvény, alantas ördögi machinácziónál fogva egy volt, egyenes
folytatása lett egy bizonyos Hennig Arthurnak, a ki szerelmese volt e
leánynak és meghalt, miután egy tokra megalkudott?!
Az öreg-fiatalembernek sejtelme se volt a rettentő csalásról, egy sir
bitor kifosztásáról, egy halott megrablásának és egy tébolyult leány
gyengéjének kihasználásáról, mindama bünökről, a melyeket itt
elkövetett.
Megmarkolta a vergődő szivet:
– Te mondtad, hogy el ne menjek, miért nem hallgattam rád.
– Miért nem hallgattál reám?
– Te még kétszer megcsókoltad a vállamat mielőtt elmentem. Éreztél
valami rosszat?
– Kétszer. Éreztem.
– Még együtt olvastuk előbb a zürichi levelet.
– A zürichi levelet.
– Egy sütemény-darabot tettél a szájamba. Magad sütötted. A
baraczklekvár ize a szájamban van még most is.
– Süteményt adtam.
– Mily szép volt a fekete pettyes piros ruhád.
Pati Ida megdörzsölte szemeit és egyszerre, mint egy roham, iszonyu
sirás vett rajta erőt. A fiatal-ember közelebb ült hozzá.
A leány könyektől forró fejét a férfi mellére fektette.
Az ápoló elszunyókált a nagy melegben. Az egész kertben csak alig voltak
néhányan. Nem láthatta őket senki, csak egy ismert festő, aki abba
bolondult bele, hogy a világon mindent modellnek nézett. Az szemlélte
őket egész nyugodtan és a kedves gruppot ráfestette az éppen készülő
tengeri tájképre.
Később egy kertészlány jött és gereblyélt mellettük, lassitotta a
munkáját, szeretett volna ijedtében sikoltani és fölverni az intézetet,
de a látvány sokkal jobban lekötötte, mintsem hogy meg tudta volna
tenni; aztán meg jó volt szemlélni azt.
Perczek teltek el és még mindig a leány könyjeinek árjában,
összeölelkezve ültek ott. Végre is a nap figyelmeztette őket, hogy
menjenek odább; a térdükre sütött.
Ida felemelte a fejét:
– De te vagy-e az igazán? – kérdé rémülettel.
A férfi nem felelt, hanem magához szoritotta; megnyugodott.
– Nem csalsz meg, ugy-e, nem fogsz megcsalni, megmondod, ha nem te vagy
az?! – szólalt meg tréfás szemrehányással. – Vallatni foglak! – tette
hozzá tettetett szigorusággal.
– Vallass! – felelte a férfi.
Nem félt, hogy zavarba jön, most már egész biztonságban érezte magát.
Sőt el is feledkezett arról, hogy nem az, aki és ha hamarjában valami
idegen ember megkérdi, hogy mi a neve? egészen jóhiszemüleg feleli:
«Hennig Arthur!»
– Vallass csak! – sürgette, a mikor a leány elhallgatott. – Emlékszel-e
még, a svábhegyi nyaralótokban voltunk, éppen eljegyzésünk délutánján…
Egy soha át nem élt nap édes emléke melegitette föl fantáziáját. És a
leányra, a kit csak itt ismert meg, emlékezett amaz időkből. Egészen ott
volt már ama momentumban, a mikor nem is hazudott többé, ő volt Hennig
Arthur tökéletesen, a halott vőlegény levegőben, lakástalan, fejletlen,
árva lelke reátalált és benne felütötte tanyáját.
– Ne haragudj reám, – mondá a kis Ida – de a sok szenvedés miatt az
arczodra nem is emlékeztem már világosan, nem a te képed, de az én
lelkem homályosodott el. Éppen csak a szemeid…
Egy kissé közellátó volt, megfogta a képét, ugy vizsgálta a Babics
Sándor szemeit. A miért a szegény piktor haragra kerekedett, elrontották
a gruppját. Elkezdett hápogni, köhögni, krákogni. Észrevették és
fölállottak.
Indultak befelé az intézetbe. Sándort az ösztön arra kényszeritette,
hogy hamarosan végezzen:
– Akar-e innen velem kijönni?
– Akarok.
– És eljönni velem egy kis faluba.
– Egy kis faluba.
– Budafokra vagy Téténybe hajón.
– Jó lesz hajón menni.
– De nem szabad tudni a dologról senkinek. Értsed, senkinek. Nem kell
félned, velem vagy.
– Vele vagyok.
– Holnap délben, a mikor ide lejösz és a mikor itt látogatók járnak,
szépen kisétálunk. Fátyolozd le magad erősen. Nekem ugy is szabad az
utczán, a ház előtt járni. Tégy ugy odafent, mintha a kertbe mennél. Én
a lépcső alján várlak. Egyenkint, szépen, lassan sétálunk ki. Fölfelé
megyünk szorosan a ház eresze alatt, be a kukoriczába. Estig ott
meghuzzuk magunkat. Ha esős idő lenne holnap, várunk, a meddig napos
lesz. Megértett, mondja el, a mit az imént mondtam?
A lány hiven, csaknem szórul-szóra elismételte.
– Ugy lesz!
Másnap délben forró, álmositó nap volt. Szépen, lassan, egymásután
kisétáltak a komor házból, az illatos, friss mezőre.