A vagyon áll: jórészt készpénz, első hazaiban. Ház: Bodzafa-utczában,
svábhegyi nyaraló, kis birtok, Veszprém mellett, a Balaton partján.
Babics Sándor letette kezéből a jegyzőkönyvet.
«Gazdálkodni a Balaton partján. Egyáltalán gazdálkodni és csendesen
élni! Czigarettázva ülni a vizparton, a mig az ökrök lassan, lágyan
huzzák az ekét… Ez a kép, ez a gondolat jutott az eszébe.»
«Néha az ember főz halászlevet, jó paprikásat!» – tette hozzá aztán,
barátságosan simogatva a saját maga haját.
Nem mintha elégedetlen lett volna ezzel a helylyel. De örökké csak nem
maradhat itt még sem. Valamikor csak kisül a turpissága és kidobják
innen.
Hová megy aztán, hová? Mit fog tenni? Az élettel és életért való
küzdelem gondolata undorral és félelemmel töltötte el. Veszekedni megint
a hordárokkal, megalázkodni a korcsmáros előtt, tanakodni a felett, hogy
a zsemlyét mind kisebbre sütik… irtóztató.
Mily kényelmes mindezekkel szemben az itten való tartózkodás. A
gondoskodás helyette, a tutorság fölötte. Ha ugy akarja, az ápoló még
meg is eteti, meg is mosdatja.
– Gyönyörü dolog mégis ez az állam! – igy beszélt magához. – Az ember
csak ilyen helyen tudja meg, hogy micsoda. Eddig csak az ujságokból
olvastam, hogy létezik! – igy folytatta azután.
Valóban sem adót nem fizetett még, sem nem katonáskodott eddig. Most
látta először az államot személy szerint, inkarnálva egy jó öreg, de
egészséges bácsi képében.
Babics Sándor, a mint látható is, nem volt valami kiválóan okos ember.
Éppen csak magához való esze volt neki, több egy csöppel sem. Ez is
meglanyhult az utolsó időben. Csupa kis dolgokról gondolkozott,
huzamosabban egyről soha, mélyebben meg éppen nem. Gondolatai inkább
csak a felületen játszadoztak és egy felsőbb öntudat, az ellenőrző
ön-analizis képessége jórészt hiányzott belőle.
Elővette a főorvostól kapott ötven forintot és nézegette. A bankó-pénz
szép, uj, biztató és barátságos képü volt. Máskor is felizgatta volna,
most meg éppen nyugtalanná tette. – Ebből a lap papirból legalább is
ötvenféle momentán, de azért nem jelentéktelen változást lehetne
előidézni mostani nyugodalmas helyzetében.
Összegyürve az ötvenest, egyet fordult a diványon és olvasta tovább a
jegyzeteket:
«Ida az angol kisasszonyok Lipót-utczai intézetébe járt. Legjobb
barátnéja egy hirneves halász-mester leánya. Több házimulatságon volt,
de bálban csak egyetlen egyben, az épitészek és vállalkozók nagy
házimulatságában. Vállalkozó épitész volt az apja is, sőt az egész
család minden férfitagja az. A vőlegénynek is ez volt a mestersége,
csakhogy az mérnökséget is tanult Zürichben.
A sok száraz adat közé került egy-egy kedves és mulatságos is. Ida
énekelni szokott a belvárosi plébánia-templomban, de egyszer belesült.
Ugy elszégyelte magát, hogy nem mert emberek közé menni: el kellett
vinni utazni, külföldre. Soha ágyban nem feküdt, mindig csak diványon.
Oly kicsiny diványon, hogy érthetetlen volt, hogyan tudta magát
kinyugodni rajta.
Mindig volt legalább tiz piros alapu, fekete pettyes reggeli ruhája.
Henye részletek nem magyaráznak meg semmit, de kedvesek! Ezt gondolta
magában Sándor, a mig az irásokat olvasva, nagy fontoskodással
felcsapott pszichiatrának. Kereste a leány betegségének az okait, tudott
valamit az öröklés tanáról és nem értette, miért nincs nyoma a
jegyzetekben annak, hogy milyen egészsége volt a fölmenő ágbeli és
oldalrokonságnak. Elévelődött ezen a hiányosságon, a mig egyszerre
fölkaczagott.
Olvasta: Ida imádta az iróstésztából készült kis baraczklekváros
kifliket. Főzni nem tudott, de ezt kitünően készitette. A kis
iróasztalában mindig volt egy tál ilyen kifli.
Az életrajz e részletéhez a főorvos a következő magyarázatot tette
zárójelek közé:
(Általános lány-jellemvonás. Különösen a kiflik iránt a nagy az
előszeretet. A habos, crèmes tészták szintén kedveltek. Egy kedves szin,
egy kedves nóta, egy kedves sütemény: mánia kicsinyben!)
Az öreg fiatal-ember a lány üde ajkára gondolt most. Jó volna ajkát e
kedves, falánk szájra szoritani.
Megcsókolni a halott vőlegény nevében!
Az idea meglehetősen felizgatta. Szerencsére nem volt olyan természet,
melynek devizéje: most, vagy soha, azonnal, rögtön. Olyan volt, a kinek
jelszava: majd, majd.
Belenyugodott hát abba, hogy azonnal nem csókolhatja meg a szegény kis
Pati Idát. Kellemetes, állandó vágyakozást érzett, sietett hát lefeküdni
minden oldalról kipárnázott ágyába, tapasztalásból tudván, hogy ott, a
jó melegben, fejét behuzva a paplan alá – mig a gyertya ég – pompásan
esik az ábrándozás.
Soha leányra ily hosszu ideig még nem gondolt. De azért eszeágában sem
volt ebből az alkalomból azt kérdezni magától: nem vagyok-e szerelmes?
Inkább azt forgatta a fejében: mi lesz holnap délután. Nagyon szerette
volna, ha holnap diadalmaskodik, ha a leány elfogadja halott vőlegénye
helyett. Ezen és csak ezen járt az esze.
«Mindent el fogok követni!»
Ezt hajtogatta magában. De arról sejtelme se volt még, hogy mit mindent
tesz majd a siker érdekében.
«Az a fődolog… az a fődolog…» mondogatta félhangon. «Mi a fődolog?»
tette hozzá aztán szórakozottan.
És mintha csak erre a kérdésére felelni jönne, bekopogtatott,
gyékény-papucsban becsoszogott hozzá a főorvos. Hozott neki egy szép
nagy Kálmán-körtét. Ő maga is beleharapott egybe. Mindaketten ettek.
– Nos, – kérdé a doktor – érdekli az olvasmány?
– De mennyire. Azóta le se tettem. Hány óra már?
– Éjfél is elmult. Hol tart?
– A vőlegénynél.
– Ismeri már?
– Még nem.
– Magára is hagyom; olvassa, megyek aludni már. De ha olvassa, ugy
olvassa, hogy az apró jegyzetekből kikeljen szemei előtt a a valamikor
létezett eleven alakja. Kétszer is olvassa el, hogy milyen ruhát viselt.
Olvassa el háromszor és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy ön
hordja az ő ruháit. – Ez a fődolog.
– Mi a fődolog?
– Egyszerüen csak az, hogy ön kapja be és nyelje el az irásokból kikelő
szellemalakot. Hasonitsa, ha igy jobban tetszik. Vagy hogy még
homályosabban beszéljek: fogadja el az ő énjét és mondjon le a magáéról.
Volt oly derék ember, mint ön. Aztán meg nem is olyan nagy kázus az az
«én», csak egy rossz szokás, vagy a mint a tárczairók mondják: malotte
csupán. Az «én» egy megrögzött előitélet, melyet egy becsületes
vértorlódás lefuj. Fontosabb ez a vértorlódás, még fontosabb az
organizmus, a melyben ez a vértorlódás végbement.
– Nekem van jogom mindezekről igy beszélni!
– Miért éppen kegyednek?
– Én már egy időben voltam bátor leszokni a saját magam «én»-jéről. Más
szóval: bolond voltam. Mert bolondnak nevezzük az ilyeneket. De hol van
az megirva, hogy nem éppen olyan bolondok azok a józanok, a kik makacsul
ragaszkodnak egy «én» ideához. – Fárasztom?
– Dehogy. Azaz… nem tudok gondolkozni, nem birom követni az
eszmemenetét.
– Rövid leszek hát. Én két évig voltam Döblingben. Nem mint orvos, hanem
mint beteg. Sokan elvesztenék ezért bizalmukat hozzám – ha tudnák, –
pedig éppen ellenkezőleg: ugyanezért kellene bennem bizniok. Csak egy
ex-lelkibeteg képes megérteni a lelkibeteget. Ki mit nem próbált: nem
mestere annak…
Egy csomó közmondást idézett. Beszélt, beszélt, felületes és mélységes,
érthető és érthetetlen dolgokat. Legalább egy negyedóráig szónokolt
egyfolytában, sebesen, megállás nélkül, mindegyre az öreg fiatal-emberre
pislantván, a ki kigyult arczczal, de megduzzadt és mindjobban nehezülő
szemhéjakkal, negyedrészt aludt már.
– Igen. Ugy van. Én is azt hiszem! – vetette közbe, a beszélő iránt való
figyelemből.
A doktor elhallgatott. Kivette a Babics Sándor kezéből a füzetet és
olvasott belőle:
– A vőlegény neve: Hennig Arthur.
– Hennig Arthur! – ismételte a nevet Babics Sándor.
– Tegyük föl, hogy ön ez a Hennig Arthur, a ki a zürichi technikát
középszerü eredménynyel abszolválta. Mondjuk, hogy ön az Ön: Hennig
Arthur.
– Én vagyok… Arthur! – motyogta félálomban az öreg fiatal-ember. Pillái
alól csak szemefehérjének egy sávja látszott ki immár.
– De nem tréfából, valóban. Ön az. Nem halt meg. Ostobaság, hogy
meghalt. Hogyan is halhatott volna meg, a mikor egy szép és gazdag leány
nászágya, kitárt, fehér, forró karja várja…
Az öreg fiatal-ember nem birt tovább testének bágyadtságával. Szemhéjai
lecsukódtak, aludt. De azért lelkének valamely része ébren és nyitva
volt némely hatások és benyomások elfogadására, sőt ajka makogott is
egy-egy szót:
– Én vagyok… fehér… Hennig!
A főorvos csendesen, behizelgő hangon kérdé:
– Alszik-e?
– Alszom, – felelte Sándor alig hallhatóan.
A doktor összehuzta magát székén. Nyitott szájjal lélekzett, nehogy a
legkisebb zajjal is zavarja a szoba csendjét, helyesebben: azt a csendes
dorombszóhoz hasonló muzsikát, a mely betöltötte. Mintha távol, valahol
egy óriási kandur dörömbölne.
A megnyálazott ujjaiból csinált koppantót és azzal eloltotta a gyertyát,
aztán zajtalanul kisuhant, magára hagyván az öreg fiatal-embert a
jegyzetkönyvvel ágyán és viharos, nehéz álmokkal fejében.
Egy óra után lehetett. Kettőkor – pontban – álmának valami kinos
részlete felköltötte Babics Sándort. Kábultnak, de a mellett oly
könnyünek érezte magát, mintha a levegőben szállna. Sejtelme se volt
arról, hogy kicsoda és hogy hol van.
Öntudata egy darabig vergődött. Egy pillanatra, az első pillanatra
akczeptálta, hogy ő az a fiatal ember, a ki meghalt, miután egy szép
nagy tokra megalkudott. Ő maga már is elfogadta magát Hennig Arthurnak.
Majd rendes, valóságos énje is átderengett öntudatának homályosra
befuttatott ablakán. Ekkor a két én küzködni kezdett érte, majd feleztek
rajta.
Perczek teltek belé, a mig megállapitotta, hogy ő az a fiatal ember, a
kit a gyermekdobkészitő család ki akart dobni és a kit egy vedlett
fiakkeros hitelbe ide hozott.
Fekszik egy ágyban, a mely körül a falak is ki vannak párnázva. Egy
őrült számára készült ágy ez. Megborzadt. Nem őrült-e?
Mindegy, ha az is. Az öregség kitört rajta ujra és megnyugtatta.
Mindegy, csak ne kelljen élelméről, magáról gondoskodnia, emberekkel
érintkeznie, szobaasszonyokkal, hordárokkal, szabókkal ravaszkodnia.
A láthatatlan nagy kandur dorombolt; hallgatta. Felült ágyában és ugy
hallgatódzott. Az egyhangu muzsikát most mindenféle lárma zavarta meg.
Az álmatlanságban szenvedő lakók káromkodása. A melancholikus sóhajai, a
dühöngő orditása. Valaki ugy kiabált, mintha verték volna. Most
egyszerre elhallgatott. Bedugták a száját?
Megint a macska lett az ur. Sok, sok perczig csak az egyhuru muzsika
hallatszott, a mig felcsendült egy tiszta, de még meg nem csattant női
hang.
«Oh női sziv, hullámzó, mint a tenger!…» hangzott az édes ének.
És ez a lágy és szilaj dal jobban felizgatta és megnémitotta Babics
Sándort, mint bármi más.
Most látta csak igazán, hol van. Futni, menekülni szeretett volna innen.
Meggyujtotta a gyertyát.
A csinosan berendezett szobában mégis csak jobb, mint odakünn a sárban,
a piszokban.
Elővette a Hennig Arthur élettörténetét és olvasta tovább. Valósággal
habzsolta magába a részleteket, érdekelte a legunalmasabb kimutatás is.
Egy jól berendezett, jómódu, igen erőteljes, de éppen nem vidám
fiatal-ember közönséges élethistóriája volt a dilettáns történetiró
papirosára leirva. A harminczéves ember életében csak két sulyos
jelenség. Az egyik, hogy csaknem két esztendeig szenvedett
gyomorkatarrhusban, a másik pedig, hogy az elsők egyike volt, a kik
Budapesten meghonositották a biczikli-sportot.
A harminczhét nagy quart oldalon semmi rendkivüli. Mindaz, a mi ott meg
volt irva, ugyszólván minden középszerü fiatal-ember története a mi
napjainkban. Babics Sándor temérdek közös, sőt azonos vonást talált maga
és a derék Arthur között. Mindkettőjüknek volt párbajuk az egyetemen, a
zsidókollegákkal szemben elfoglalt elvi álláspontok miatt. Annak
idejében mindketten huszárönkéntesek akartak lenni, de az arczátlanul
nagy költségek miatt inkább a tüzérekhez mentek. Ugyanazon
vártüzérekhez. Közös tisztjeik is voltak bizonynyal.
Meleg reggel lett, a mikorra az öreg fiatal-ember letette az irásokat.
– No, ezt ugyan megtanultam, – szólt magához.
Valóban, ha a szegény Hennig Arthur élne, ő maga se emlékeznék élete
apró körülményeire jobban, mint ő.
Megitta reggelijét, elszitt egy «szultán»-t és az ablakon beáradó heves,
nyári nap izzasztó takarója alatt elaludt.