Az épület két ellenkező szárnyában laktak és a jubileumot követő egész
hét alatt nem látták egymást egyetlen egyszer sem. Pedig Sándor
leskelődött a leányra, a jólét csendjében és unalmában sokszor gondolt
rá és ha csak módját ejthette: beszélgetett róla a főorvossal.
– Nos, a hatás? – kérdé másnap.
– Tökéletes.
– És mi lesz ezután?
– Arra magam is kiváncsi vagyok. Most még csak azt tudom, hogy maga
szerencsés egy ur.
– Hogyan?
– Mert önt már is akczeptálta helyettesnek. Én semmiféle praktikával nem
tudtam arra kényszeriteni, hogy elfogadjon a néhai képmásának. Pedig
minden ördögöt elkövettem erre nézve. Apróra megtudtam a vőlegény
viszonyait, kedves szineiről, ételeiről informáltattam magamat; hogy kik
verték meg a gimnáziumban és kinél vásárolta a nyakravalóit: mindezt
nagy fáradsággal megtudakoltam. Ugy fésülködtem, mint az…
Kinevetett, megharagudott rám Pedig nem is erőszakoskodtam vele. Már-már
attól tartottam, hogy elvesztem a reá való befolyásomat, a mikor ezt
tapasztaltam: máról holnapra elfeledi az udvarlásokat.
– Következésképp engem is –
– Attól tartok, hogy ön is csak pillanatnyi hatással volt rá.
A leány másnap tényleg nem igen akart tudni arról a fiatalemberről, a ki
becsempészte magát az elmebetegek házába, hogy onnan őt kivezesse.
Emlékezett rá, de nem érdekelte többé és nagyobb erővel, mint az utóbbi
időben, neki adta magát maniakus gondolatainak.
Találkát kellett kieszelni. A főorvos a regényes helyzeteket pártolta.
Babics Sándor a kényelmesebbet szerette volna jobban. Végre is abban
egyeztek meg, hogy egy kerti séta alkalmával egy bokorból ki fog lépni
hirtelen és reá kiált:
– Ida, Ida te vagy-e az! Aztán hirtelen eltünik.
Esetlegekre számitva, a főorvos átadta az öreg fiatalembernek amaz
irásokat, a melyek a lányra és vőlegényére vonatkoztak.
– Olvassa el, a részletes élettörténetük ez. Itt van a vőlegény arczképe
is, igyekezzék ilyenformán nézni, haragosan egy kissé. De az ajkával
mosolyogjon, ha lehet. Itt megtalál mindent, nincs is mit hozzátennem.
A doktor elgondolkodott elmenőben és visszatért az ajtó elé.
– Van-e nála pénz?
Babics mosolyogva kapkodott a zsebeihez. – Pardon! itt van egy ötvenes.
De visszaadja majd. Ha az ember egy hölgygyel beszél, kell, hogy pénz
legyen a zsebében.
– Miért? mi szükség lehet rá?
– Csak jó, ha van. Emeli az ember önérzetét, biztosabbá teszi a
föllépésében.
A doktor sokáig szorongatta a fiatal ember kezét.
– Barátom! – mondá laposakat pislantva. – Én azt hiszem, hogy az a
fiakker, a melyet ön megbliczczelt és a mely önt ide hozta, a boldogulás
utjára vitte?
– Mint tetszik ezt értelmezni?
– A hogy önnek tetszik, kedves öreg fiatal-ember. Isten vele! Tanuljon
valami szép pózét holnap délutánra.
Babics Sándor, a mikor egyedül maradt, legelsőbben is megnézte magát a
kis kézitükörében.
A nyugalomban eltöltött pár hét jót tett neki. Nem hizott tovább, de a
szine jobb lett. A sok jó tejszines kávé, a mit megivott: kisimitotta
bőrét és szemének fényét is visszaadta. Most megint olyan férfi lett, a
kire a lányok azt szokták mondani, hogy «szép szeme van».
Meg volt magával elégedve és ledőlvén diványára, olvasni kezdte Pati Ida
életrajzát.
A legelső oldalon a legelső passzus ez volt:
«Ida hozománya: 220 ezer forint. Ebbe beleszámitva nincs egy vén
kisasszony nénjétől reámaradó, czirka: 90–94 ezer forintnyi örökség.