Az igazgató valamely jubileumára rendezett ünnepen találkoztak először.
Babics Sándor volt az egyik ünnepi szónok. Ő a terem közepén állott,
együtt az orvosokkal, az ujságirókkal, az ép elmejü közönséggel.
Jobbról a teremben, rácscsal elválasztva állottak az intézet
férfibetegei. Balról a lelkibeteg asszonyok, ugyancsak kordonnal
elválasztva. Ezek is, azok is, kiváncsian mérlegelték, nézegették
egymást.
Nagyon egyszerü volt mindez. Sehol semmi rémes. A betegek közül csak
azokat eresztették ide, a kiknek nyugodt viseletére számitani lehetett.
Alig volt közöttük feltünő jelenség, kivéve néhány sovány, középkoru
férfiut, a kiknek feje lapos volt, orruk nagyon éles lett. Kettő ezek
közül fekete stechert tartott szemei előtt.
Az öreg fiatal-ember kiváncsian nézett szét maga körül. Az elmondandó
beszéd, szereplése, izgatták egy kissé, de egészen meglepődött, hogy az
őrültek társaságát ilyen kevéssé borzasztónak találta. Némiképpen még
csalódottnak is érezte magát.
Különösen a hölgyek szelid és okos magaviselete tünt föl neki és a mig
az ünnepelt körül a kartársak, a személyzet és az ujságirók
csoportosultak; jól betanult beszédének egyes mondatait ismételvén
magában: kereste az ő kis betegét.
Valamivel későbben jött le, mint a többi. Elébb rá kellett beszélni,
hogy megjelenjék, mert aggályai voltak, hogy szabad-e társaságban
megjelennie – nélküle? Végre engedett, de dacz és elégedetlenség volt a
piros arczán még most is.
A főorvos intett Babics Sándornak:
– Ez az!
Nem volt szükség erre a figyelmeztetésre, megismerte volna enélkül is.
De messziről látva csak, nem képzelte, hogy közelről ilyen bájos,
ennyire kivánatos legyen. Mint a nagy, korán érő olasz baraczkoké, olyan
volt az arczszine.
Ez az az arcz, a melybe a férfi-ember menten szeretne beleharapni.
Kereste a lányon tragikuma nyomait: nem találta sehol. Egészségesnek,
frissnek, ruganyosnak látszott. A szemei nem voltak zavarodottak,
szerényen foglalt helyet két kövér, méla asszony között és zavarában
elpirult, a mikor a terem közepéről a főorvos, tüntetőleg és
jelentőségteljesen intett felé.
– Nincs ennek semmi baja! – szólt az «öreg» fiatal-ember a mellette álló
főorvoshoz.
– Én is azt hiszem. Csak férjhez kell mennie. No, hogy tetszik önnek?
– Gyönyörü.
Elhallgattak. Most mondotta el az utolsóelőtti ünnepi beszédet az
intézet gazdája. Mindjárt Babics Sándorra került a sor.
Ő üdvözölte az összes betegek nevében az igazgatót.
Babics Sándor egy kissé elfogódva lépett az emelvényre. Végre is
meglehetősen bonyolódott helyzetbe jutott. Legelőször is, őrültnek adja
ki magát, a mikor nem az, és itt mint a lelkibetegek képviselője
szerepel. Aztán mindjárt egy «mélyen érzett» hálát kell emlegetnie, a
melyhez igazán, csak igazán semmi köze. Talán meg is fogják tapsolni és
bizonyos, hogy az ünnep után gazdag reggeli várja a főorvos lakásán.
Látta a kuglófokat és a tejszint egy vakablakban, ezeknek örült előre.
De flegmatikus lelke egy kissé megroppant ennyi komédiázás alatt. Azt
érezte, hogy komisz szélhámos, a ki a más helyét bitorolja, a mikor az
emelvényre lépett. Még a szalonruhát is, a mely megfeszült rajta és még
fehérebbé tette arczát, a főorvos adta neki kölcsön.
Az ujságirók kiváncsian néztek reá és szivesen el voltak készülve arra,
hogy ünnepi beszéde közben egyszerre csak valami hallatlan bolondságot
követ el. Valami hallatlan gorombaságot mond vagy pláne tesz a legszebb
floskulusok közben. És egy botrányos fiatalságu zsurnaliszta, a ki
legjobban vágyott erre a jelenetre, meg is jegyezte:
– Kár az ilyen beteget kitenni az izgalomnak. A pszichiatria…
Hangját most elvágta a nagy csend. Sándor szólni kezdett. Mint minden
gyakorlatlan szónok, kezdetben reszkető, a belső izgatottságtól csaknem
siró hangon. Hanem frázisai, a melyeket szépeknek tartott, előtte
ismeretlen, de most érvényesülő szónoki temperamentuma és annak az
izgató, homályos érzése, hogy két nedves leányszem tapad reá: kivágták a
szorongásból, legyürték gyávaságát.
Elég szépen mondotta el a maga készitette és egy költői hajlamu
segédorvostól átnézett ünnepi beszédet, a melynek tartalma – a nélkül,
hogy tudott volna a mintákról – a szokásos volt. A lelki betegek
helyzete. Az, hogy kint élnek a társadalom határain túl. Vágynak oda
vissza. A jó Isten és a názárethi Jézus, a tudomány hatalmával és az
igazgató-főorvos segedelmével majd visszavezérli őket. Hogy ujra hasznos
szolgálatokat tegyenek a hazának, a családnak, a társadalomnak…
A betegek egyrésze sirt, különösen a társadalom emlitésénél. Egy
gombkötő-mestert el kellett vinni, ugy elérzékenyedett. De valamelyik
fiskálisnak ellenvetései voltak, perorálni akart. A főorvos azonban
megnyugtatta, felhiván, hogy a beszéd ellen való kifogásait majd adja be
irásban.
A kis laposképü beteg lopni igyekezett, a hölgyek egyrésze vidáman
beszélgetett, semmit sem törődvén az egészszel. Hanem a mikor a beszéd
véget ért, valamennyien nagy örömmel és lelkesedéssel kiáltották el az
éljent. Kivéve természetesen azokat a szegény komor alakokat, a kik
bolondságnak tartották ezt az egész czifraságot.
Az öreg fiatalember egy pillanatig még az emelvényen maradt. Az igazgató
megölelte, az orvosok és a körben álló egészségesek kezet fogtak vele,
egy beteg asszony erőnek erejével meg akarta csókolni, de nem
eresztették hozzá, tudván, hogy a szerencsétlennek passziója csók örvén
orrokat harapni le.
Az öreg fiatalembert egy kissé föllelkesitette a siker, nem érzett maga
iránt oly nagy degoutot és a beszéd befejezése után néhány perczczel
öntudata is visszatérvén, kereste az ő sugár és kivánatos lányát.
Az egy székre állva, mosolygott reá és a mikor észrevette, hogy a férfi
is ránéz, feje egy könnyed meghajtásával intett neki. A férfi ugyancsak
igy. Majd kezével is intett.
A főorvos ott állott közöttük. Hol egyikre, hol másikra nézett és a
tömeg között, birka szemének fölélénkült tekintevel folyton összekötötte
őket és a mikor el akartak szakadni, nézésüket összekapcsolta ujra.
– Ugy-e mondtam! – igy szólt mimikája a lányhoz.
– Látod! Vigyázz, rajta! – Ezt mondotta néma, de érthető szóval, Babics
Sándornak.
Majd elbocsátotta őket, nem akarván túlságosan kihasználni a hatást.
Hanem, a mikor ápolónője kiséretében a leány kifelé ment a teremből, az
ajtó előtt ujra reácsapott a leányra:
– Nos, Ida kisasszony, hogy tetszett betegtársuk szónoklata?
– Gyönyörü volt.
– Hát maga a társ, a szónok.
A leány nem felelt; elpirult, lehajtotta a fejét.
– No, no! Nem kell mindjárt ingerültnek lenni. Ugy-e meglepődött?
– Meg.
– És sejti-e már, hogy ez a férfi nem az, a kinek itt kiadja magát.
– Tudom. De kinek adja ki magát.
– Babics Sándor nevü jogásznak.
A leány titkolódzva mosolygott. A főorvos is röhögött egy rövidet:
– De mi tudjuk, ugy-e, a mit tudunk! Ez az ember más, mint a kinek
tartják, ez az ember nem beteg és csak azért csempészte be magát ide,
hogy kivigyen innen valakit, a ki beteg… Ki az?
– Én! – felelte a leány nyugodtan.