A főorvos – a szokásos formaságok elintézése után – bevezette Babics
Sándort szobájába. Küldött neki vacsorát, három deczi bort is. Aztán
magára hagyta.
Estefelé járt már az idő. Sándor az ablakhoz lépett. A budai hegyekre, a
völgybe, az egész vidékre az este bánatos nyugodalma szállt. A csend
zavartalan, csak azt hallja, hogy egy hintó tovarobog, mind messzibbre,
elhallatszik egészen.
– Meg vagyok mentve, kiáltott föl önkéntelenül.
Biztonságban és egészen jól érezte magát. Megvacsorált, aztán odaállott
az ablakhoz. Szerette volna megczirógatni a kert lombos fáit, oly
melegen támadt föl benne az élet szeretete.
Aztán eszébe jutott a leány, aki idejövetele pillanatában ismeretlenül
intett felé. Vajjon nincs-e itt, vajjon nem ez-e az a szegény teremtés,
a kivel dolga lesz?
A belső kertben kigyult a világosság. Néhányan sétáltak még.
Valószinüleg az orvosok és nehány kiváltságos beteg. Most megpillantotta
a főorvost is, a mint karonfogva sétált egy sugár leánynyal, a ki
sötétben volt egészen, csak arczéle volt fehér világossággal megvonva.
Megállapitotta magában, hogy ez _az_. Nézte, minden fölizgatott és a
tulcsigázásban rendkivül kiélesedett érzékével figyelt rájuk. Most
megállnak. A főorvos szertartásosan meghajlik, a leány ide-oda forgatja
a szép fejét, majd felkiált.
Ugy megértette ezt a jelenetet, hogy a nagy távolság daczára, hallani
vélte a párbeszédet is, a mely lefolyt odalenn.
A főorvos szólott:
– Nagysád tudatnom kell önnel, hogy megjött.
A lány válaszolt:
– Ugy-e mondtam, hogy megjön. De hol van, hol? A jó istenre kérem,
vezessen hozzá.
A doktor most elháritó gesztust csinál a kezével:
– Ide fogom hozni; de most még nem; csak türelem.