I.

Szerencséjére éppen a betegek látogatására kiszabott idő volt és igy

hamarosan beeresztették.

A szép és tiszta, ugyszólván kellemes palota, nagy kertjével,

lépcsőházának és folyosóinak templomszerü csendjével: nagyon kellemesen

hatott reá.

– Be jó világ van itt! – mondá magában. Egy darabig álldogált a folyosón

és lenézett a kertbe. Látott igen jól táplált betegeket és egy másodszor

virágzó vadgesztenyefa alatt megpillantott egy csinosan öltözködött,

valószinüleg fiatal és urileányt. Ez talán nem is a benlakók közül való

– gondolta magában. De egy ápolónő állott a közvetlen közelében. A leány

hamar észrevette őt és feléje fordulva, a kezét szeme elé tartva nézte.

Majd intett neki a fehér kezével. Vissza akart inteni, de hátul valaki

megszólalt:

– Mit tetszik?

– Az igazgatót keresem.

– Minek?

– Az az én privát ügyem! – mondá Babics Sándor ingerülten. Elfordult az

ápolótól, a kit meglehetősen megutált mindjárt az első pillanatban.

– Itthon van az igazgató ur vagy nincs, lehet vele beszélni, igen vagy

nem?

– Nincs, nem lehet. A főorvos ur benn van, tessék bemenni.

A kövérkés fiatalembert megint roppant idegesség fogta el. Ugyszólván

beesett a főorvos szobájába. Két alakot látott ottan. Az egyik felé

fordult:

– A főorvos urhoz van szerencsém?

– Én _csak_ beteg vagyok! – mondá a megszólitott, elmosolyodva.

A doktor, a ki ritka és homlokán magasra felhuzódott szemöldeivel, tágra

nyilt pupilláival inkább látszott elmebetegnek, eléje lépett.

– Mivel szolgálhatok?

A fiatal ember nem értette a kérdést, ebben a pillanatban elfelejtette a

legközönségesebb társadalmi formákat és zavartan kérdé:

– Mit tetszett mondani?

– Semmit. Tessék leülni. Tisztelt vendégem megbocsát…

Az elmebeteg vendég elment, bucsuzóra egy roppant szánakozó tekintetet

vetvén Babics Sándorra.

– Már most nyiltan beszélhetünk! – mondá az orvos. – Miben lehetek

szolgálatára?

– Beteg vagyok, doktor ur!

A főorvos mereven, hosszan nézett reá, aztán igen határozottan, sőt

kellemetlen éllel mondá:

– Az nem igaz! –

– Bocsánat – szólt még keményebb hangon, – ön hazudik.

Babics Sándor sértődötten állott föl székéről.

Az orvos megérintette kezével a fiatalember vállát.

– Bocsánatot, azt hittem, magunk között vagyunk. Megsérteni nem akartam.

Pusztán és egyedül azt akartam kifejezni, hogy bizonyos mértékig

mindenki beteg, vagy őszintén beszélve: egy kissé mindenki bolond. Önnel

is megesik, velem is megesik, hogy egyszer-másszor szeretnők a saját

fejünket leharapni. Remélem, nem veszi sértésnek, de az emberi öntudat

oly hitvány, oly gyenge lábon áll, hogy valamely szokatlan szellő

fuvására azonnal meglebben. Az egész dologban semmi veszedelem nincs,

csak nem kell megijedni mindjárt.

Igen barátságosan mosolygott. Babics Sándor valamivel nyugodtabb lett,

de végképp elkomorodott. Tökéletesen lehangolva, csüggedt hangon mondá:

– Hát nem akar fölvenni?

– Miért nem? Igen szivesen, ha ön ide kivánkozik. Aztán azonban én nem

vagyok kompetens ebben, én csak megvizsgálom. Az a kérdés, hogy rendben

van-e? Az iratait értem. De essünk tul a formaságokon. Neve:

– Babocsay Babics Sándor.

– Foglalkozása?

– Jogász.

– Elhozta a születési bizonyitványát, van pénze vagy protekcziója?

– Hát protekczió kell ahhoz, hogy valaki a bolondházba lakónak bejusson!

– tört ki a a fiatalemberből a nyers keserüség.

– De mennyire, – vagy maga az állam protegálja, avagy valaki, a ki az

államban oszlop.

– Vannak befolyásos rokonaim. Egy bátyám egyetemi tanár Kolozsvárott.

– Az is valami, de sokkal jobb lenne, ha itt, a József- vagy

Ferenczvárosban lenne előkelő választó.

– Utólag szerzek magamnak ajánlatokat, becsületszavamra igérem, csak

most legyen kegyes és vegyen föl. Nem tudok elmenni többet innen,

erőhatalommal se visznek ki. Megölöm magam, ha innen elkergetnek.

– Ez egy érv. De lássuk, mit képzel ön szenvedésének. Hogy hivták a

leányt?

– Leányt, sehogy? Semmi közöm hozzájuk. Az ember iszik vizet, eszik

kenyeret. Az asszony is ilyen szükséglet, semmi egyéb. Én legalább igy

vagyok vele.

– Szépen meg is kövéredett ettől az elvtől. Nézzük a nyelvét.

A fiatal ember kinyujtotta a nyelvét és komolyan, – kiváncsian várta az

itéletet.

A főorvos most hozzáfogott a fizikai vizsgálathoz unatkozottan, gépiesen

csinálta végig a dolgát, ugy, mint a ki megteszi szokásból, de nem hisz

benne.

Megpróbálta kisütni, hogy nincs-e a gerinczagyban elváltozás, behunyatta

vele a szemét és jártatta a sötétben, egyenesen járt, nem bukott fel,

csak reszketett egy kissé.

– Borivó ember ön? – kérdé vizsgálat közben.

– Az, ugy hiszem, abból származik minden bajom.

– És miben találja a baját?

– Félek a józan emberektől és nem akarok, nem tudok köztük élni. Azt

hiszem, hogy az életemre törnek és nem akarnak maguk között megtürni

semmi áron.

– Sok szeszes italt szokott napjában bevenni?

– Három-négy liter bort.

– És régen folytatja ezt az adagolást?

– Nem, csak egy féléve.

– És hogyan jutott e nagy quantumhoz. Bubánat?

– Nem. Nem tudom hogyan. Azt hiszem, mert jól esett! – mondá akadozva.

Megint csak zavarba jött. Ha az orvos nem a hátizmait piszkálja, hanem a

szemébe néz, meglátja rajta, hogy most hazudik.

Volt valami igazság abban, a mit elmondott, de csak egy tizedrésznyi.

Részeges lett, hogy az éhségét csillapitsa. Sehol nem volt hitele többé,

csak egy borkereskedőnél – és tapasztalta, hogy a szesz táplál. Az ember

megeszik egy-két zsemlyét naponta és rá becsip, egész tisztességesen

megél egy darabig. Elvégre is, hol van az megirva, hogy főtt ételt kell

enni. Egy fél év alatt nem evett tizszer, mégis megvan, itt van. Igaz,

hogy itt, de ez nem a legutolsó.

Olyan pompás itt a levegő, béke és csend van. A nyitott ablakon

keresztül vidám leánykaczagás hallatszott be.

Az orvos diszkrét dolgokat kérdezett a fiatal embertől. Majd megkérte,

hogy beszéljen neki, mint élt a legutóbbi esztendőben.

– Nem sok mondani valóm van! – szólt Babics Sándor. Azt hiszem, ezeket

szükséges rólam megtudnia. Elég jómódu embereknek vagyok a fia. Az apám

törvényszéki biró volt Erdélyben. Enyeden tanultam. Majd idejöttem

jogra. Negyven forintot kaptam otthonról minden hónapban, egész tavaly

januárig. Apám meghalt, anyám nem kapott nyugdijat, csak kegydijat. Öt

forintot küldött minden elsején. De nehogy azt tessék hinni, hogy ebből

az öt forintból éltem, kerestem tizenötöt még egy ügyvédnél s a többit

kölcsön kértem. Ugy egy fél esztendeje azonban igen megundorodtam a

munkától, a kölcsönforrásokat is kimeritettem. Haza akartam menni, de az

anyám egy vén kisasszony nénjéhez költözött. Haza – nem volt többé.

Egy reggelen, a mint pörköltet ettem a Szikszaiban, a rendes két pohár

sörrel, – nagy gyönyörüségem volt mindez, – egymagamban morfondirozva,

két dolgot állapitottam meg. Ugymint: hogy az egész Budapesten nincs

senki, a ki nekem egy forintot adna kölcsön. És nincs egy leány sem, nem

ismerek olyan asszonyt, a ki engem anyagi érdek nélkül megcsókolna.

Egyszerre roppant undor fogott el, legelsőbben is magam, aztán pedig –

még erősebb – a világ ellen.

Hazamentem és ettől fogvást egy félesztendeig nem mentem ki a szobámból.

A másodig hónapban még egyszer támadt kedvem a világi életre, szerettem

volna kimenni, ismerősöket látni, de a nadrágom és a czipőm igen

elrongyollott. (Nem tetszik látni, be van varrva és megtintázva mostan,

hogy a fiakkerosnak, a ki idehozott és a ki lenn hiába vár a pénzére,

bizalma legyen irántam) Néha még egészen jól éreztem magam a vaczkomban.

Minden este szabályszerüen berugtam és minden hajnalon nehéz fejjel és

kissé éhesen fölébredtem, átmentem az ágyamba és aludtam délig. Pompás

és igen hosszadalmas álmaim voltak.

– Miféle embereknél lakott? – szólt közbe az orvos.

– Becsületes embereknél. Egy családnál, a melynek minden tagja

gyermek-dobokat készitett. Egy igen rossz életü leány volt közöttük, a

ki arra spekulált, hogy elveszem ha végképp elzüllöttem. Azért türték

hogy hónapról-hónapra adós maradjak a szoba árával. Sőt néha süteményt

is küldtek be hozzám; – marhafaggyuval főztek, undorodtam a főztjüktől.

Azonfelül, ugyszólván, csak egy tésztát ismertek, az almásrétest. De nem

untatják ezek a részletek.

– Nem. Az almásrétesnél maradtunk. Evett az almásrétesből?

– Igen, néha. Sőt diskréczió alatt szivesen bevallom, hogy némi

ravaszságot is fejtettem ki abból a czélból, hogy ki ne lökjenek.

Szóltam egyszer-másszor a gyermekdob-készitő kisasszonynyal, sőt Tóth

Kálmán egy szerelmes versét irtam le az emlékkönyvébe. Érzem, hogy

pirulok, de bevallom mégis: nagyobbára engedtem őt remélni. Azonban igen

keveset érintkeztem a családdal. Ugy szerepeltem előttük, mint a ki

beteg és nem lát szivesen maga körül senkit.

– És csakugyan nem volt önnél ez idő alatt senki?

– De. A végrehajtó kétszer. Egy vidéki iskolatársam és egy

szinésznövendék barátom, a ki kölcsön akart tőlem kérni két forintot és

egy frakkot. Hordárok jöttek, a kiknek tartoztam, ezekkel egyáltalán nem

szakitottam meg az összeköttetést. Kölcsönkérő levelekkel küldözgettem

őket, nyiltan és előre bevallva, hogy csak abban az esetben honorálhatom

őket, ha a levél, a mit visznek sikeres lesz. Sok belement az alkuba,

sok nem. Végül egy sem. Ugy hiszem, az egész kar megtudta, hogy a

hitelem végképp elveszett…

A főorvos vidáman huzta föl azt a néhány hajszálat, a mely ott nőtt

neki, a hol másnak a szemöldök. Reá sandalitott a kövér fiatalemberre:

– Ön kell nekem, önre vártam. Ön az enyém!

Babics Sándor nekibátorodott:

– Tessék elképzelni: öt forintból éltem harmincz napon át.

A harmadik hónapban igen sokat foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogyan

lehetne valami olcsó dekoktumot késziteni, a mely elvegye az ember

étvágyát, de egyszersmind táplálja is. Mert élni csak kell!

– Hol van az megirva, hogy kell! – vágott közbe az orvos.

A fiatal ember kémkedve nézett a doktorra, de tekintetéből azt olvasta

ki, hogy csak tréfál. Folytatta tehát:

– Kisérleteztem is, bebüdösitettem a szobát, elpazaroltam a havi

pénzemet, mégsem sikerült a dekoktumot felfedeznem. Megpróbáltam hát

novellákat irni, mert azt hallottam hogy az ujságok fizetnek. Irtam vagy

kettőt.

– Aggályos jelenség. Milyen genreben irt, ha szabad tudnom?

– Én azelőtt Jósikát nagyon szerettem…

– Nos és az ujságok…

– Nem volt protekczióm, nem ismerték az irásomat. Az egyik nem is

válaszolt. A másik megüzente, hogy csinos, csinos; talán. Erre a talánra

sok pénzt költöttem el akkoriban, mindennap megvettem az ujságot. Azt

hiszem, a tárczarovat-vezető elsikkasztotta az elbeszélést. Mindegy,

visszatértem a borhoz. Nem untatom?

– De. Térjünk a lényegre. Miért jött ön ide?

– Hogy fölvétessem magam. Már egy hónapja készülök. Körülbelől azóta

konstatáltam magamban, hogy valami lelki bajnak estem a martalékául.

Valamelyik napon, félmámoros állapotban. Akkor volt, a mikor a

gyermekdobkészitő-anya nyersen megszólitott, hogy mi lesz? meddig

bolonditom a lányát? Vagy nyilatkozzam, vagy hurczolkodjam ki azonnal.

– Nyilatkozott vagy kihurczolkodott?

– Nem, az önfentartási ösztön oly mértéktelenül ravaszszá tett, hogy a

nyakamhoz értetett kést egy mozdulattal, egypár szóval eltávolitottam.

Az asszony egy járásbirósági irnokságot ajánlott föl, de én

kijelentettem, hogy reményem van a minisztériumhoz menni… Addig

felfüggesztettem a kérdést. Az asszony megnyugodott, kiment. Én pedig,

elérkezvén a szürkület, lefeküdtem a diványra. (Mindig gyertya nélkül

feküdtem le, rendes időben, a bor ugy müködött bennem, oly pontossággal,

mint egy óra.)

Legelsőbben is megállapitottam magamban, hogy ugy, mint mindörökre, hogy

is mondjam, minden akczióra képtelen vagyok. Nincs erőm, nincs

kilátásom, de talán kedvem sincs, hogy ebből az állapotból

kibonyolódjam. Ha ugy végeztetett, hogy megrothadjak ezen a diványon,

hát ugy lesz…

Van egy egyetemi tanár nagybátyám, Kolozsvárott, ha annak irnék?

Kaczérkodott velem egy emlék, a cselekvés régmult idejéből. Poklot,

poklot, poklot! nem irsz senkinek, nem csinálsz semmit, itt fekszel és

azzal vége.

– Ez a végelöregedés.

– Én is ugy hiszem.

– A lelke megőszült, száz éves lett. A teste fiatal maradt.

– Igy, igy gondoltam én is.

Az «öreg» fiatalember elgondolkodott, beszédre nyitotta ajakát, de nem

szólt, szavak után kapkodott:

– Azonfelül… a delirium tremens jelei… meg akarok gyógyulni…

– Jó, jó, – mondá a doktor keresetlen ridegséggel – ön el akarja

leplezni, hogy miért jött ide és miért akar itt maradni. Én megmondom

önnek.

– Kedves fiatal barátom – mondá a főorvos szeliden – ne teketóriázzunk,

kegyed az ugynevezett «reszketési agyőrjtől» legalább is esztendőnyi

távolságra van még, akkor is, ha folytatja régi, helyesebben, utóbb

megszokott étrendjét. A bor jól meghizlalta, ennyi az egész. Mi orvosok

régen ismerjük a szesznek ezen hatását. Azonban abszolute nem

engedhetem, meg, hogy előttem lelki betegnek adja ki magát.

Kegyed egyszerüen inkább bolondnak adja ki magát, mintsem hogy

dolgozzék. Igaz, vagy nem igaz?

Kegyed el kivánja magát helyeztetni ebben az állami intézetben, mert

magányos óráiban kieszelte, hogy itt cselekvés vagy felelősség nélkül

lehet élni. Igaz, vagy nem?

Ha a városi szegények házába nemcsak aggastyánokat vennének föl, ön

talán elébb oda pályázott volna. De mert tudja, hogy olyan ifju ember,

mint maga, legfeljebb egy főherczeg pártfogásával juthatna be oda: hát

minden borzongása daczára, idemenekült. Igazat mondok-e vagy sem?

Az ön lelke egészen elernyedt. Csak enni, inni, feküdni és aludni kiván.

Az ifjuság velője kiszáradt az ön vékony csontjaiban, a fiatalság

ruganyossága el, kiillant az ön inaiból, az életkedv bolondsága sorvadt

el kegyedben időnek előtte… következésképpen önt ezennel józanabbnak

konstatálom, mint bármely kortársát. És éppen ezért a legnagyobb örömmel

fogom elhelyezni intézetünkben és magamra vállalok minden felelősséget

az eljárás körüli esetleges szabálytalanságokért. De legelőbb is választ

kérek arra, hogy a főbb pontokban igazam van-e, vagy nincs?

– Igaza van.

– Ezek után azt kérdezem, hogy hajlandó-e ön arra, hogy a magam

igazolására hamis adatokat vezessek be a mi könyveinkbe?

– Önre bizom magam. De mit csinálunk a fiakkerrel?

– Elküldjük. De nem ez a kérdés; örülök különben, hogy a morál némi

maradványait találom önben. Hanem ez is mellékes. Fontos most

meghatározni azt, hogy miféle könnyebbfajta mániát vállaljon el ön az

intézet vezetősége és személyzete előtt. Válaszszon mi kell. Képzelje ön

magát királynak. Mondhatom, hogy nincs lényeges különbség az elképzelt

királyok és a ténylegesek között. Az egyik ugy hiszi a hatalmát, mint a

másik, csakhogy azoknak, a kik a mi falaink között tartózkodnak, sokkal

jobb az álmuk, az étvágyuk. Hagyjuk a filozofiát. Ne legyen király még

sem, jobb, ha egy fiatal ember lesz, a ki azt hiszi, hogy mindenki

szerelmes belé.

– Leszek ilyen fiatalember. És aztán?

– Lesz enni, inni való.

– És mi a teendőm?

– Jól játszani a szerepét.

– De mi czélra? A doktor ur fel akarja ültetni és le akarja leplezni

kollegáit?

– Ostobaság! Hogyan tehet fel ön rólam ilyesmit. Egész más a czélom

önnel.

– Mi?

– Gyógyszernek akarom használni.

– Hogyan?

– Van egy betegem, fiatal és szép leány.

– Nos?

– Semmi baja. Egyéb baja nincs, csak az, hogy nem hiszi el vőlegénye

halálát. Egészen közönséges – alapjában – az ő tragédiája. A vőlegénye

ilyenfajta kövéres, csinos fiatal ember volt, mint ön; kilencz nappal az

esküvője előtt halat ment vásárolni a Duna-partra. Nagy meleg volt, igen

befrüstökölt és a mikor beszélgetett a halászszal, egyszerre megütötte a

guta. Éppen csak egy nagy tokot alkudhatott meg. Ez a bárkán történt.

Onnan fordult be a vizbe. Eluszott Promontor alá. Jó későn, talán egy

héttel utóbb, találtak rá. Kiteritették, a menyasszonya azt mondta –

előbb sokáig nézte – aztán azt mondotta: ez hazugság, ez nem ő. Egészen

bizonyosan nem ő. Nem is ijedt meg a maczerált hullától, nyugodtan

nézte. «Miért akartok megcsalni engem ezzel?» mondta. A temetésen nem

zokogott és nem akczeptálta, hogy az ő kedvesét eltemették. Elment –

vissza fog jönni. Ezt hite szentül, ezt hiszi most is.

Ezek a leányok közönségesen azt hiszik, hogy el nem mulhatik az, a kit

ők szeretnek. Ez a hit magában véve nagyon is általános bolondság, de

ennek az én kis lányomnak az a különössége, hogy egy és bizonyos

személytől – a ki meghalt – tágitani nem akar. Mások eltagadják a

helyettesitést, egész jóhiszemüen, hiszen az átmenet olyan lágyan

mosódik el a lelkükben… De ez a kisasszony, marad az ő vőlegénye mellett

és habár az nem jöhet többé, visszavárja. A mint láthatja, szelid egy

hölgyecske, éppen csak akkor lesz dühöngő furiává, ha valaki szerelmese

haláláról beszél neki. Először mosolyog, elpirul, sir később. Majd

összecsikorgatja a fogait: «Nem, nem és nem. Csak halat ment venni,

mondtam, hogy férfi ilyenbe ne avatkozzék. Eltévedt azon az ostoba

dunaparti piaczon. De majd csak rátalál az utra!» Voltak, különösen a

mig szülei körében és nem itt élt, a kik fel akarták – ha szeliden is –

világositani. Egy ilyen felvilágositó nagynénjének leszedte arczáról a

bőrt…

Nem ajánlom önnek se, hogy felvilágositsa, ha találkozik vele.

Ellenkezőleg:

Ajánlom és viszontszolgálatképp megkövetelem, hogy megerősitse fixa

ideájában. Ön higyje el neki vőlegénye visszatérését.

_Állitsa ön előtte, hogy ön az a visszatért vőlegény._