Másnap mozdulatlanul feküdtem az ágyamon. Nyitott szemekkel, de nem
látva semmit. Harmadnap fölfrissülve ébredtem föl és siettem át hozzá.
A szobája üres, elment.
– A kisasszony a tengeri hajóval utra kelt. Csak az utat addig kibirja!
– mondá a hotel titkárja.
Rohantam ki a partra és még láttam a hajót, mely őt elvitte. Sőt talán
őt is láttam, de oly kicsiny volt mint egy fehér sirály, a mint átszáll
a látó határon.
Az öreg fiatal-ember.
Egy szép, kövér, fiatalember élt Budapesten, a bodzafa-, később a
Mária-utczában, ezernyolczázhetvenhatban. Azoknak a hölgyeknek, akik a
kövér fiatalurakat – némi okkal – nem szenvedhetik, előadom, hogy Babics
Sándor nem volt igazán kövér, hanem inkább csak erős. A feje nem nagy, a
mi a fődolog, hanem a nyaka, a vállai voltak igen kifejlettek. Egy kissé
maga is félt attól, hogy hasa lesz, mielőtt megházasodnék és ha nem lett
volna jól nevelve, ha különféle könyvekből nem tanulja vala meg, hogy a
férfi-hiuság rut dolog és különösen, ha a férfi-vállfüzők nem lettek
volna olyan drágák, bizonyára megpróbálja karcsuvá tenni magát.
Ez a fiatal ember egy szombati napon, déli tizenkét órakor lebotorkált a
lakásáról és egy bérkocsi-állomásra ment. A zsebében nem volt egy
krajczár sem. Ott somfordált egy darabig, a mig kinézte magának a
legrongyosabb fiakkert, a legrosszabb lovakat, a melyek elé a heves nyár
daczára csukott hintó volt fogva. Jól megvizsgálta a fiakkerest, aztán
egy hirtelen mozdulattal beleugrott a kocsijába:
– Gyerünk! mondá tulságosan keményen.
– Hová?
– A Lipótmezőre.