Ő: én voltam és én: ő. Két árvaság; egy pár: elhagyatottság. A giardino
Juliában találkoztunk minden napon, egyedül voltunk a világ legelső
kertjében. Leültünk valamelyik lóczára, a hová legjobban tűzött oda a
nap, és a mig láttuk egymást, meg nem mozdultunk onnan. Miért nem ültünk
egymás mellé, miért játszottunk bujósdit, mért nem fogtuk meg egymás
kezét? Nem látta volna senki, csak a pálmák, és azok szeretik az ilyen
dolgokat, mindegyre csókolóznak a gyenge szélben. Semmi, de semmi
magyarázata nem volt egymástól való tartózkodásunknak, hiszen minden
bizonynyal mi voltunk egymásnak a legjobb ismerői a világon,
összetartozandók, egymáshoz kapcsoltak, ismeretlen és mérhetetlen idők
óta.
Egyszer, egy délután esett az eső. A leány behuzódott egy fedett
fülkébe, én meg, valami különös, ismerős illat után behatoltam a kert
mélyébe. Megtaláltam az illat forrását: viola-táblát. Szerettem volna
megszólitani a fehér virágokat, mint valami földit. E helyett nekiestem
és letéptem belőlük egy ölre valót.
Aztán egyenesen siettem az én kis fázó leányomhoz. Az ölébe hánytam a
virágokat. Mérhetetlen volt az öröme, mindjárt tele tűzködte magát vele.
Nekem is egész bokrot tűzött a kabátomba. A mig reszketve motozott a
ruhámon, megcsókoltam a kezét. Bámulva nézett reám és hirtelen
elhatározással fogta a kezemet és megcsókolta.
Egymás mellé szorultunk a fülkében. Beboritott bennünket a fehér viola,
fogtuk az egymás kezét és néztük az esőt.
Kerültük egymást aztán. Valamelyik nap beüzentem hozzá, beküldtem a
névjegyemet is. Visszaüzent, hogy nem ismer. «Most beteg», tette hozzá a
szobaleány, a szobaleányokkal vele-született jóakarattal.
Ujra és még nagyobb hévvel adtam magamat a boritalra. Rátaláltam a régi
Asztira, mely pezseg a pohárban, de nem nagyon. Egy félvér pezsgő,
melyen még sem érzik a csináltság. Raszig bor! mint a hogy némely,
messze innen élő barátaim mondanák. Egy vékony nyaku üveg tökéletesen
elég volt nekem belőle. Ezek a kedves flaskák! Óh édes kis Asztim,
szerelmes angyalom! Szerettem volna megölelgetni, aztán belevágni a
szemben levő tükörbe, a honnan egy hozzám hasonló vázalak kancsalitott
reám; egy csúf, hosszuképü ember, a ki nyilván gunyolta a bennem élő
kerek arczú, életerős, vidám alakot.
Egyenesen hazamentem a becsipések után. Egy estén igen hamarosan
végeztem és különösen siettem el a korcsma nagy világosságából. Oly
boldog voltam, hogy kerestem a magányosságot, helyesebben a tête a
tête-et az éjszakával. Nagyon is hamar érkeztem haza. A hotel ablakai
még nyitva, a legtöbb világos, most ágyaznak a szobaleányok. De egy
sötét. Hanem a sötétségben egy mozdulatlan fehérség látszik. Nem emberi
test, hanem valami különös világosság.
A leányom, az én leányom!
Vár reám, hiv magához! Siettem föl a lépcsőn és minden gondolkozás
nélkül léptem a szobájába. Világ ott sem égett, a kandallóban morgott
valami kis tüz. És az ablakok nyitva, benéznek rajta a pálmák,
csodálkozva a télen, a melyet az északi asszony itt is érez és a melyet
ők nem ismernek, csak szomorú mesékből…
Az én édes, szerelmes halottam ott maradt az ablaknál, megfordult, meg
nem rezzent, föl nem kiáltott, csak olyan hangot hallatott, mint a
galamb, ha a kánya száll felé… Nem nyujtotta a kezét, leült, inkább
lerogyott az ablak előtt, szemben a sötétséggel. Mellé ültem, megfogtam
a kezét.
– Beteg voltam! mondá angolul, és olyan hangon, mintha bocsánatot kérne
tőlem.
Megértettem; különös, csaknem minden mondatának értelmét kivettem ezen
az estén. És ő is érteni látszott, a mikor valamit mondottam a magam
nyelvén. Különben ő nem sokat törődött azzal, hogy értem-e, nem-e?
Hirtelen beszélő kedve támadt és megállás nélkül pergett a szó
láthatatlan ajakáról.
Azt hittem, nem: bizonyos vagyok benne, hogy arról beszélt, a miről az
asszonyok minden találkozáson, a mely az elsőt követi.
– Ugy-e, most megvet? Mit gondol rólam? Talán haragszik is reám?
Hirtelen megakadt, de csak egy szótag kimondásának időtartamára. És
folytatta megállás nélkül, mintha leczkét mondana föl:
– Szeressük mi egymást, az élőknek nem tartozunk mi ugy sem, semmivel!
– Az élők? Hát mi nem vagyunk az?
– Nem.
Borzalmas és fenséges érzés, hogy mi ketten igy külön vagyunk,
hontalanitva az emberek társaságából, az élő lények közül. Nekünk
nincsenek törvényeink, mi nem tudunk semminemü konvenczióról, mi vagyunk
azok, a kik meghaltak már, de még szeretnek.
A leány csicsergett tovább. Kinyujtotta nyelvét a halálra. Egy-egy szava
ugy hatott rám, mintha a sötétség hirtelen izzó napra vált volna és
forró sugarai az én testemet elboritanák. Ő meg fázott, azt mondotta, és
hozzám bujt a sötétben. Didergett és reszkető ajkakkal mindegyre azt
sugta.
– Szeretek, szeretek, szeretni akarok!
Magamhoz szoritottam, de a láz mégis birtokába vette. Szemeit, jéghideg
ajkait csókoltam, magamhoz öleltem. – Kimerült, mozdulatlan lett,
szemeit lehunyta, ajkát becsukta.
«Meghalt!» gondoltam magamban lassan, álmodozva, minden félelem nélkül.
De nem halt meg, megmozdult, kinyitotta a szemeit és egyszerre oly forró
lett, hogy szinte sütött. És én bennem – ugy lehet, hogy e melegtől –
olyan ereje kelt az életnek, annyi vidám, friss és egészséges
szenvedély, hogy husz évesnek éreztem magam ujra. Vagyok a régi, régi
szerelmes legény és a tiz év, a mely azóta eltelt, csak tiz percz, éppen
annyi, a mennyi ideig az elsőre, az igazira szoktam várni az alföldi
város háza előtt. Nem mult el semmi, vagy minden visszajött: a vissza
nem térő elmult idő itt van és megtaláltam azt, a ki mindörökre
elveszett nekem. Itt fekszik a leány karjaimban szerelmes szókat
suttogva nekem, átadva magát mint a régi, szinte könyörögve, hogy
letépjem… Az ostoba erkölcs, a gyáva álszemérem mindeddig megmarkolta a
kezemet. Eh, enyém az erő, kiszabaditom magamat…
Mielőtt meghalunk!
– Mielőtt meghalunk! – suttogta az elhaló hang.
A diadal gunyos demonja kibontotta bennem a szárnyait. De mintha maga a
lány is ugy érezte volna, pár pillanatra elengedtük egymást.
– Már azt hittem, hogy _ugy_ kell meghalni…! – mondá az én szerelmes
halottam csendesen. Aztán a nyakam köré fonta a karjait. Nem szólt
többé, csak ha kérdeztem. Akkor is csak azt felelte, a mit én akartam:
– Ki vagy te?
– _Az_.
– Kicsoda?
– A kit te akarsz.
– A te neved: Kata.
– Kata.
– Te vagy az, a kivel találkoztam nyáron a várkertben, fenyvesek alatt.
– Fenyvesek alatt.
– Nyáron, régen.
– Nyáron, régen.
– Télen, most.
– Télen, most.
– Hol csókoltalak akkor meg legelőször, emlékszel-e még? Gondolkodott és
mondta ugy, a hogy volt.
– A szememen, másnap.
Emlékezett; ő volt. Vagy a másik, a régi, az első volt ő?
A tenger éjjeli zöld világossága lassanként elveszett az elnémult
szobában.