A skót leány hivatott; mindjárt az első héten, estve. Azaz, hogy éjjel
volt már, sőt aludtam is, a mikor a szobaleány felköltött.
– A szomszéd kisasszony hivatja, valami baj van!
Sietve kaptam magamra valami ruhát és átmentem. A lány is alig volt
felöltözködve, egy szál kék ruha rajta, egy darabból való az egész,
olyan, mint a milyent a gyermekek viselnek. Köszöntünk egymásnak,
mosolyogva fogtunk kezet, a nélkül, hogy megmondtuk volna egymásnak a
neveinket. Mindegy. A lány fölkelt és intett, hogy menjek utána a másik
szobába és vigyem magammal a gyertyát is.
Megálltunk egy ágy előtt, a melyben halva feküdt az öreg asszony.
A lány mondott valamit angolul, de én nem értettem. Kértem, hogy
francziául ismételje szavait, nem értett meg. Olaszszal, némettel
próbálkoztam, mindhiába. Magyarul szólaltam meg: gyengén elpirult és
mosolygott. Egyáltalán nem volt megrémülve, ugy lehet nem tudta, hogy
egy halott fekszik előtte, vagy ment volt attól az emberi babonától,
mely félelmessé és irtózatossá teszi a halottat. Megfogta az öreg
asszony kezét, szólongatta: Lizzie, Lizzie! Kezeivel mutatta, hogy nem
érti a dolgot. Aztán meg egy kis ijedséggel már arról beszélt, hogy a
néni kisebb lett az éjszaka, egy éjszaka alatt olyan kicsiny lett, mint
egy gyerek. Valószinü, hogy azt mondta, de azért nem állithatom
bizonyossággal. Ő sokkal jobban megértett engem és helyeselte, a mikor
mindenféle jelekkel megmagyaráztam neki, hogy jó volna orvost hivatni.
Csendesen ültünk egymás közelében, ő az ágy fejénél, én az ágy lábánál,
a mig az orvos jött. Nem szóltunk egy szót sem, pedig nekem nagy
gyönyörüségem telt volna abban, ha elmondhatom, hogy az, a ki mellett
virrasztunk, az már halott, halott egészen. De az okosság és a
gyengédség reám parancsolták, hogy hallgassak erről, a mig jön az orvos.
Többe, mint másfél órába beletellett, a mig az megjött. Előbb el kellett
neki küldeni a tiszteletdiját és a szegény leány nem tudta, hogy a
halott hová tette a pénzt. Végre is a szobaleány találta meg az öreg
asszony párnája alatt.
Egy kecskeszakállu, ordináré ember jött és hamarosan konstatálta a
halált. A leány kétszer is megkérdezte: de hát csakugyan-e? Aztán oda
lépett az öreg asszonyhoz, megcsókolta a homlokát, megigazgatta a haját
és miután elmondott valami rövid imádságot, megköszönte, mert átfáradtam
hozzá.
Reggel volt, a gyertya még égett az asztalon. Leült melléje és fejét
kezeibe temette. Csendesen mondott valamit a szobaleánynak, a ki az
ablakokat nyitogatta ki. Megkérdeztem, hogy mit szólt. «Most már nincsen
senkim!» ezt mondotta.
De azért még csak nedvesek se lettek a szemei. És a mikor harmadnap a
nénit eltemették, – lopva, hogy a vendégek meg ne ijedjenek, – még csak
más lakásba se ment át. Sőt midőn ötöd- vagy hatodnapra lejött a table
d’hôtehoz, vörös pelargonia volt a hajába tüzve.