Kimentem a vasuthoz. Még bennem volt a déli mámor, még kedvesnek és
vidámnak láttam a világot. A vasutról vártam valakit. Kit? Ki jöhet?
nevettem magamon. «Kevés ilyen nagy bolond van ez időszerint a világon,
mint én!» mondottam hangosan, és mindjárt jól mulattam a magam
megjegyzésén. Egyáltalán, a részegség tipikus ismérvei közül csak ez az
egyetlenegy, a hangos, magammal való beszélgetés kedve ütközött ki
rajtam. Jól esett magyar szót hallanom, egyáltalán jól esett valakivel
beszélgetnem, még ha ez a valaki csupán én voltam magam.
Még nem jött meg a vonat Messina felől.
Bementem a váróterembe és a következő rövid felhivást intéztem magamhoz:
– Emlékszel-e még?
Hogy ne emlékezném. Ilyen kérdés, ostobaság, hogy lehetne az ilyesmit
elfeledni? A váró-terem volt nekem egykor legkedvesebb helyem. Ott
találkoztam az egyetlen lánynyal, a ki szeretett. Kicsi volt az állomás,
a vasut csak kétszer állt meg napjában, az egész délután a mienk volt,
mienk. Az állomásfőnök kártyázott a kaszinóban, a személyzet aludt, a
váró-terem nyitva, télen befütve: az isten áldja meg az államot, a mely
ily pompás találka-helylyel segitette elő szerelmi boldogságunkat. Mig
egy vén pénztáros-leány jött, reánk lesett és nem találkozhattunk többé
zavartalanul. Külön-külön sokáig kijártunk még és üzeneteket vittünk
egymásnak a fali mappára, a képekre, a vasuti tarifákra… «Szeretlek»,
«Én jobban».
Itt, a palermoi állomáson, a messinai vonatra várva, körülnéztem, nem
lát-e valaki és loppal, lázzal, boldogan, valami képes hirdetés
géniuszának a szoknyájába beleirtam apró betükkel: «Szeretlek, felelj!»
Kit szeretek, ki feleljen? Erre nem igen gondoltam, hanem ha nagyon
ködösen is, derengett bennem a remény, hogy megkapom rá a feleletet.
Erősen mámoros voltam e napon, az igaz. Érzésem és gondolkozásom oly
merész szárnyalást vett, mint a hogy csak álomban szokott. De azért
ébren voltam, sőt kinoztam a vasuti személyzetet is, mikor jön meg már a
vonat?
Megérkezett. Kevesen érkeztek rajta, megnéztem külön-külön mindenkit, a
szivem hangosan dobogott ezalatt. Senki ismerős, senki, a kire várok!
senki? De hát kit akarsz.
Beültem a hotel emeletes kocsijába, éppen indulófélben volt már. A
teteje megrakva málhákkal, az ablakai befüggönyözve sürün, mint
rendesen. A szikrázó levegő, a szemkápráztató nap miatt és azért, is,
hogy az érkező utas az ut alatt meg ne lásson valami gyönyörü fekvésü
hotelt és kedve támadjon – a kocsibért kifizetve – oda kiszállani.
A kocsi tele volt, de akik benne ültek, azokat nem láttam. Azok sem
engem. Csak a hol fejünk a függönyhöz ért, ott rajzolt a nap egy jó
vastag és sötét arany konturt. E körvonalakból tudtam, hogy két
asszonynak kell velünk együtt jönnie. Az egyik mellettem ült, a másik
szemben. Egymáshoz tartoztak, de nem beszélgettek. Bizonyára idegen
országbeliek vagyunk valamennyien, senki sem szól. Valaki pénzt olvas,
ásit egy másik. Most a mellettem ülő asszony – leány bizonnyal –
megszólal. Nem tudom miféle nyelven beszél, ugy tetszik mintha angolul,
de még sem ugy. Valami ismeretlen idioma, de a hang olyan édes, ismerős,
szelid, panaszkodó, meleg. Álmos, éhes és mégis vidám a kicsi.
Elhallgat, kényelmesen akar elhelyezkedni, kiterjeszté karjait és meleg
kezét az én mindig hideg kezemre teszi. Nem rebben meg, nem vonja vissza
kezét, nyugtatja az enyimen tovább; vigyázok, hogy meg ne mozduljak.
A kocsi megáll a hotel előtt. Az ajtót leveszik, a vendégek kiszállanak.
Kereskedelmi utazók, két pap, az angol, legvégül pedig az enyémek. Előbb
egy öreg asszony. Egészen elaggott, meghajlott, az első pillantásra
megismerik, hogy se nem hall, se nem lát jól többé. Azért ő segitette le
a másikat, a fiatalt.
Lassan lépett le az a legfelsőbb lépcsőről. Beléfogódzkodott az öreg
asszony reszkető karjába. De nem mert lépni többet, körülnézett, nincs-e
valaki itt, a ki segitsen. A szálló személyzete már odabenn alkudott a
kereskedőkkel, egyedül én állottam a kocsi előtt; felém forditotta
fejét. Odamentem hozzá és megfogtam a vékony kacsócskáját, lesegitettem.
A mikor már lent volt, csak akkor néztem meg.
Nem voltam meglepődve, nagyon természetesnek találtam, hogy ez az a
lány, a kire vártam. Ugyanaz az arcz, ugyanaz az alak, mint a ki engem
egykor, régen, olyan nagyon szeretett. Az, a kinek csak az imént irtam a
váróteremben. Eljött meghozni a választ. Csak hogy egy kissé fiatalabb
mint az, és szegény fáradt. beteg. De a muskátlit épp ugy szereti mint
ő. Halványbarna feje körül van tűzködve az égő vörös, buja mégis
gracziőz virággal. A hajában pedig egy világos piros pelargonia. (A
vasuti állomások garádja erre csupa ilyen virág. Ott szakithatta és ott
szórhatta fejét, mellét ezekkel tele.) A virágok az ut alatt elhervadtak
egy kissé, de szinük tüzelt és fényt szórt az egész alakra. Különösen
homlokára és szemébe.
A leány mosolyogva, kiváncsian, hosszan nézett reám. Látta rajtam, hogy
nézem a virágjait és arra gondolhatott, hogy szeretnék egy szálat. A
melléhez nyult, hogy onnan tépjen egyet és nekem adja. De meggondolta és
nem adott, a helyett mondott valamit. Valószinüleg megköszönte a maga
nyelvén, a mért lesegitettem a kocsiból.
Milyen nyelven mondta? Hogyan, mit?
Az esti mámor alatt meg voltam győződve, hogy ezt mondta: «Köszönöm».
Egész világosan ezt: «Köszönöm!» De mégis, ugy lehet csak annyit
mondott: «Holnap!»
Reggelre kelve, mint rendesen összetörve, oly józanon és oly élettelen,
megállapitottam magamban a nyomorult valóságot. Nem mondta «köszönöm»,
nem mondta «holnap» hanem azt mondta «thank jou» és nem az én lányom, a
kinek üzentem, hanem egy haldokló árva skót leány.
De olyan kedves, olyan bájos és az már mámor nélkül is egész bizonyos,
hogy mélységes szeretettel nézett reám, megölelt a tekintetével és
gyönge karjait képzeletében kinyujtotta az én elsorvadt fejem körül.
Hálából, a miért lesegitettem? Mert én is beteg vagyok! Nem, nem, hogy
is lehetne igazuk ez orczátlan piaczi okoknak! Ujra a régi jelenség áll
előttem, a megdönthetlen, de érthetetlen törvény: senki se néz engem,
mindenki utál engem, csak az jön egy rögtön ébredő forró érzéssel felém,
a ki a régihez, az igazihoz, az egyetlenhez hasonló!