Egészen magamra hagyatva, csaknem elvesztettem magamat. Kétségbeesetten
ragaszkodtam azokhoz a levelekhez, a melyek számomra otthonról érkeztek.
A czimem, a nevem, az otthonhagyott levélpapirosom: bizonyitékok voltak
számomra, hogy vagyok, én vagyok, a hiba csak ott van, hogy elszakadtam
mindattól, a mi meghatároz, elkülönit, körülrajzol mint egy valakit.
Szükségem volt e bizonyitékokra, mert különben nagyon könnyen azt
hihettem volna, hogy már meg is haltam és az élet, a mit itt viszek
végbe ebben az idegenben, már egy másik világban való vergődésem.
Soha se hittem volna, hogy az «Én», a szerelmes, elkényeztetett, édes
«Én» ilyen gyenge lábon álljon bennem. Minduntalan meg kellett
erősiteni, mintegy hozzám lánczolni, mindenféle tényekkel és ostoba
fogásokkal. A mig ebben buzgólkodtam: sokszor kinevettem magamat. Azt
hiszem, mások is segitettek nekem ebben. Különösen azok az emberek, a
kikbe minden áron beléragaszkodtam, hogy beszélgessek velük. De hiába
erőlködtem, nem tudtam a nyelvükön. Abba is hagytam és csaknem egy
teljes hónapig nem beszéltem a hotel portásán kivül senkivel. Az se állt
velem szivesen szóba, sok dolga volt és ha ideje akadt, legszivesebben
társalgott a cselédséggel. Boszantotta, ha megzavartam. Kénytelen voltam
neki nap nap után borravalót adni. De ha valamelyik nap elfeledtem neki
kiadni a lirát, hát bevonult előlem a fülkéjébe, mindenáron kocsikázni
küldött, vagy a mi még jobban fájt, elnézett a fejem fölött és «igen»,
«nem»-nél nem szólt egyebet.
Egyedüli beszélgető társamnak, hiv barátomnak megmaradt a szicziliai
bor. A palermoi piros, mindig csak a piros.
Talán megszólnak érte, de bevallom mégis: mindennap kétszer voltam
részeg. Délben és estve.
Már tiz órakor ott ültem a korcsmában, az első vendég. Elébem tették a
kedves, drága üveget.
Bache, evan, evoe! Éljen a részegség! Ha nem volna bor és nem lenne
mámor: a meghasonlás, a bu, a kietlenség érzése ugy öldösné az
embereket, mint a szolgálók az ujszülött macskákat… sokan vagyunk, el
velük a patakba, ne vinnyogjanak itt, vigye őket lefelé a viz…
Ha felébredtem reggel, csak az nyugtatott meg, hogy délben részeg
leszek. Néztem az órát, vártam az időt és morfondiroztam magamban, hogy
micsoda ostoba erkölcsi elv az, mely a részegséget tiltja és elitéli.
Van abban bün, ha az ember boldog akar lenni, ha javitani akar az
állapotán? Igen ám, de a következő nemzedék megsinyli ezt a boldogságot!
feleltem magamnak.
Ördög vigye ezt a következő nemzedéket, igyon az is!
Egy liter vörös – akkoriban – tökéletesen elegendő volt nekem. Ettem
egy-két harapást, tojást, vajat, egy kis sós halat, néhány diót, de csak
azért, hogy még jobban essen rája a bor. Aztán sietve lenyeltem a magam
porczióját, az utolsó pohár előtt siettem fizetni, de már ekkor sem
emlékeztem tisztán, hogy mit hoztak az asztalomra; a pinczér méltányolta
az állapotomat, egy vastag bajuszu toszkánai legény volt; a mikorra
megittam az utolsó csepp palermoit is, hát kedvem lett volna minden
pénzemet odaadni az ormótlan ficzkónak. Nagyon jó, igen naiv és humoros
fiunak látszott.
Köszöntem a vendéglősnek: a rividerci! Hiszen ő barátom! És barátom e
kerek világon mindenki, jöjjetek a kebelemre.
Bandukoltam haza felé a hotel de la Franceba. (Német fogadós birta,
németek lakták. Mindenütt németek! De szeretem még őket is.) Nappal nem
volt semmi baj, mentem a pálmák irányában, a giardino Julia felé.
Czikkczakkban mentem, sok szidást kaptam, nem egy oldalbaütésben
részesültem, de végre is csak hazaérkezém.
Az esti mámor után azonban bizonytalanabb volt a hazajutás. Mindjárt,
mindjárt utána baktattam egy szép asszonynak és rendszerint eltévedtem.
Mint két lidércztüz vontak, csalogattak maguk után asszonyszemek, ki az
ingoványba, ismeretlen, elhagyatott városrészekbe és a nélkül, hogy
észre vettek volna, eltüntek előlem és magamra hagytak a sötétben.
Halálra fáradva testemben és energiámban, leültem valami kődarabra és
vártam, ha jönne valami kocsi, de minthogy rendszerint nem jött, ott
ülve töltöttem a hüvös éjt. Kutyák szaglásztak körülöttem, csavargók
közeledtek felém, lassan jött egy, még egy, körülfogtak s bandita
szemeikkel a szemembe világitottak, az egyik megszólitott minden
teketória nélkül, a másik kereste velem az érintkezési pontokat.
– Hány óra signor?
– Nincsen órám, niente!
– Hát mid van, signor?
– Semmim, niente, mai piu!
Hebegésem mulattatta és egyszersmind meggyőzte őket, hogy nincs rajtam
mit keresni valójuk, csak olyan szegény ördög vagyok mint ők, csakhogy
beteg és elzüllött.
Figyelmeztettek a rendőrségre, sőt figyelmemet egy jó fekvőhelyre is
fölhivták, a tenger mellett, a monte Pellegrino alatt, ide egészen
közel, pompás sziklaágyak vannak, vánkos is van, mohából, paplan is
tengeri füből, az il mare mormol altató danát és egyszer-egyszer lágyan
megnyalja a képedet.
De nem igen tudtam megmozdulni a helyemből, vártam a reggelt, a mig
kipihenhetem magam és jön valami kocsi. Agyonüthetnek, csinálhatnak
velem a mit akarnak, még csak nem is kiabáltam volna.
Az ilyen éjszakák után, másnap, pihenőt kellett tartanom a bor dolgában.
Iszonyu, iszonyu, nem tudtam inni! Egész napon át ott feküdtem az ágyon,
felöltözve, mozdulatlanul. Estefelé föltápászkodtam s lementem a tavola
rotundához, nem azért, hogy egyem, hanem hogy lássak esetleg vagy egy
szép asszonyt.
Csunyák voltak rendszerint, és egészen elkeseritettek azzal, hogy
végigették az egész menut, ha már megfizették. A hotel-tulajdonos, a
pinczérek meg egyre arra lestek, mi marad meg, mit lehet eltenni
holnapra? Mohóság és kapzsiság, ez az egész világ!
Tökéletesen visszaestem a magyarországi állapotba. Ha a mámor elmult,
elhagyott az élet: halott voltam, egy szerelmes halott. Mert az élet
hatalmas ösztönei közül csak ez az egy, a legelső, maradt meg bennem. Ez
is tárgy nélkül, a kielégitettés reménye nélkül, csupa vágy, egy
hőmérsék nélkül való óriási láz, valami iszonyu lelki szomjuság.