Februáriusban oly komor lett az idő, mint egy szivtelen aggastyán. Nem
mosolygott többé, egy pillanatra sem, a napot nem láttam többé. Oly
mértékü fázékonyság vett erőt rajtam, hogy hiába ültem a meleg kályha
mellé: dideregtem. Szinte óhajtottam a lázt, az fölmelegitene egy kissé.
El innen, el! Egyszerre őrült félelem fogott el, hogy most halok meg,
ebben a vigasztalan, zord hidegségben. Ilyen esztelenség! Ha hihettem
volna, hogy meleg homok, napsütötte göröngy, vidám gyepágy borulna rám:
oly szives örömest fektettem volna fejemet örök álomra. De igy
szabadulni, minden áron szabadulni akartam az örök álom elől.
Szöktem a haláltól és hittem, hogy megszökhetek. Ha napfényre találok,
az megvált. Elindultam hát utra, délszakra a napsugár után.
A tengeri hajón kilestem a kabin ablakán és láttam mosolyogni a
hullámokat, mint valami szörnyet. Nápolylyal egy irányban járhattunk
már, de azért hideg volt, a takaró alatt is vaczogott a fogunk.
Éjjel is köd borult az Amphitritére. A kürtök mindegyre bugtak, nehogy
valami más tengeri szörny belénk ütődjék, vagy mi bele vágódjunk abba.
És bőgtek a hajó istállójában a holnapi ebédre szánt tehenek. Csak a
sirályok kisérnek bennünket nesztelen szárnycsattogással, jönnek velünk
Trieszttől folyvást; hová, minek?
Egy nap és egy éjjel tartott ez az éjszaka. Nem maradt senki lábon az
utasok közül; betegek, tehetetlenek lettünk mindannyian, mint kis halak
egy nagy halban, gyomrában az exotikus hajónak. És hiába hallottam, hogy
elromlott a gép, hiába késtünk már második napja: nem volt annyi erőm,
hogy föltápászkodjam megnézni, mi a baj? A kameriérek rémhireket
suttogtak a folyosón, a hajó óraszám állott és a mikor megmozdult, olyan
volt, mintha sülyednénk.
Hát sülyedünk, gondoltam magamban és nem gondoltam semmi egyebet.
Morfiumtól elkábitott fejemben nem sokkal több öntudat vibrálhatott,
mint egy szárazra dobott haléban. És ugy amint ez, szárazra kerülvén,
egy homályos, de erős vágyakozással lehet teli a viz után, ugy
szomjazott bennem egy kábult valami egy darabka napos földért. Ámbár
kissé homályosan emlékeztem már az egészre és amikor a köd a tenger
egyetlen dühös mozgására eloszolván, hirtelen kikötöttünk: azt hittem
tündérországban vagyok, pedig csak Palermo volt, a hová megérkeztünk.
Délelőtt aludtam, nyugodtan, édesdeden. Délután elmentem egy – bálba.
«Ballo di bambini!» hirdették mindenfelől sárga falragaszok. És
csakugyan voltak gyermekek is a rengeteg fa-szállában. De sokkal több
volt az asszony, minden kis gyerekre legalább három mama is jutott. Ez a
természeti csoda volt a legelső, amely megvillant szemem előtt, aztán
legalább egy pillanatig – hogy ne hazudjak – nem láttam semmit.
Ugy két, háromszáz szép asszony ült szorosan egymás mellett, sőt voltak
egész sorok, ahol tiz-tizenöt, szinte egyforma szépség foglalt helyet.
Mintha testvérek volnának, pedig nem is szólnak egymáshoz, pedig nem is
ismerik egymást. De nem két család-e az egész kör? Az aczélszürke
szemüek családja az egyik, a fekete szemüeké a másik.
Láttam itt szempárokat, melyekben nem egy lélek, de egy egész korszak
története tükröződik. Például a lovagkor története és magyarázata.
Málta, a lovagok fészke, közel van ide és egyetlen egy tekintet
pillanatra való fölvillanásában világos előttem: Szűz Mária szépséges
legendája.
A Madonna, a ki bűn nélkül fogamzott és fiat szült, testre is
halhatatlant. Mi van ebben hihetetlen és ki kételkedik abban, hogy igy
volt, nem másképp! Kár, hogy a hölgyek modern ruhában vannak. Milyenek
lehetnének biborszegélyes hófehér ruhában? Olyan kosztümben, mint a hogy
a kétezer éves görög hamvvedreken láttam őket. Mily könnyedek, mily
vidámak, kigunyolják a kis terrakotta koporsót, a melyre rá vannak
vésve. Kaczérkodnak a halállal.
Ezek az élők pedig nem kaczérkodnak velem, az élővel. De élek-e vajjon
igazán?