III.

A mi fentartott, a mi éltetett: egy kedves, kis fekete leányfej volt.

Annak a leánynak az arcza, a kiről biztosan tudom, hogy szeretett.

Csaknem egy évtized mult el azóta, a mióta elváltunk. Tiz esztendeje,

hogy megirtam neki: nem szeretem többé, menjen férjhez. És itt a levele

– rajta a megőrzött boritékán a nyolczszáznyolczvankettes postai bélyeg.

– «Jól van; hát én sem. És ugy fogok cselekedni, a mint mondta!» Jól

emlékszem még, hogy akkoriban sem tudtam egész világosan, mért

szakitottam el magamat tőle: azért-e, mert szerelmünk már elérett,

ellanyhult, vagy mert beláttam végre, mily botor dolog abban

reménykedni, hogy valaha egymáséi legyünk. Ugyszólván egyidősek voltunk

és a családalapitásra egyéb alapom nem volt, mint az édes, közös tőke: a

reménység. Elváltunk, nem haltunk bele. De vajjon lehet-e elválni az

első szerelem tárgyától, elválasztott-e bennünket az ő férje, gyermekei,

a nagy távolság? (Drezdába vitték; ő kivánkozott messze, messze!)

Ostobaság azt hinni, hogy elválni lehet azoknak, a kik évekig voltak

egyek abban az időben, a mikor dicsőséges, szép állatja az istennek: az

ember, fiatalságának erejével be bir törni az egymás lelkébe, az egyik

kedve szerint átadja magát a másiknak, összeforr örökre és

változhatatlanul.

Tiz éve nem láttam már azt, a kivel – a közbeeső szerelmek daczára – még

mindig éreztem a szoros összetartozandóságot. Hát ő vajjon érzi-e?

Bizonyos, hogy ugy van mint én, kétségtelen, hogy csak szólanom kellene

neki:

– Eljöttem érted, jer!

Jönne utánam, velem.

És neki is csak meg kellene jelennie hátam mögött, barna kezecskéjét a

vállamra kellene értetnie csak:

– Jer velem, eleget voltam már nélküled! Jere!

Mennék minden gondolkozás nélkül; hisz ez oly természetes. De mért is

nem keressük fel egymást. Egyszer-egyszer már indultam volna feléje. De

észre tértem, elmosolyodtam, maradtam.

Hisz ő, a hol van: ott nincs többé. Itt van körülöttem, a levegőben,

bennem, abban a reménységben, mely egy ily nagy szerelemmel biztat. De

itt van ő maga is, az alakja, az arcza, a járása; ő egészen. Egészséges

koromban is találkoztam vele, egy hozzája megszólalásig hasonló másával,

nem egyszer. Leányokkal, a kik épp abban a korban lehettek, mint a

milyenben ő volt, a mikor elváltunk és utoljára láttuk egymást. Már

messziről és leginkább az utczán láttam meg e hasonmásait, a kik száz

ember közül kikeresve engem, reám néztek, szerelemmel, barátsággal,

olvadó érzéssel.

Soha, valami nagy szerencsém nem volt a leányok körül, sokáig és

kitartóan kellett hizelegnem nekik, mig bizalommal, érdeklődéssel, vagy

szerelemmel tették a kezüket a kezembe, és ezek, a kik ő hozzája voltak

hasonlatosak, a kik egy-egy pillanatra csalódásba is ejtettek, hogy

bennök igazán őt látom viszont: ugyszólván a karjaimba hulltak az első

pillanatra.

Amig vérem vala, nem sokat törődtem ezzel a büvös problémával, de tavaly

télen minduntalan ez a kérdés suttogott előttem, magános sétáimban egyre

csak igy szóltam magamhoz:

«Mi az igazság? Mennyire képzelődöm és mi ebben az igazság?»

Nem, ebben az egyben nem képzelődtem. Igaz volt, ugy volt. Szánalmat

keltve, csaknem megvetve bolyongtam a tarka asszonytársaságban és az

irántam közönyös tömegből egyszerre kivált egy kis fekete fej. Ez

hosszu, hamarosan szegre hajló, egy kissé összehuzott barna szemeivel

figyelmesen, édesen, szerelmesen nézett reám. Hivott, vont a

tekintetével, s hosszu, meggypiros ajkai reszkettek, beszélni akart

volna hozzám, kiáltani a távolból, de nem lehetett neki, hiszen ugy

váltunk el, hogy ne találkozzunk többé soha. És mégis, jó isten, nem

kápráznak-e a szemeim, a kezével is, mint egy gyerek, ugy hiv!

Nem mertem hozzájuk közel menni, hát ha csakugyan ő? De hisz tiz év mult

el azóta és ezek itt: hasonmásai tiz év előtt. Azóta mi lett ő belőle!

Egyszer még se birtam ellentállni, a szinházban, az erkélyen ült, onnan

keresett ki engem. Fölsettenkedtem hozzá, egészen közel melléje.

Megszólalt, beszélt a szomszédjához. Ez a hang nem volt az övé soha.

Egyébként ő volt egészen, még a ruhája is.

Még mindig kiváncsian nézett reám, de egyszerre elszomorodott ő is,

csalódott bennem? Kinek vélt? Miben csalódott?

Rejtelmek (1. kötet) · 第 9 / 43 题