A mi fentartott, a mi éltetett: egy kedves, kis fekete leányfej volt.
Annak a leánynak az arcza, a kiről biztosan tudom, hogy szeretett.
Csaknem egy évtized mult el azóta, a mióta elváltunk. Tiz esztendeje,
hogy megirtam neki: nem szeretem többé, menjen férjhez. És itt a levele
– rajta a megőrzött boritékán a nyolczszáznyolczvankettes postai bélyeg.
– «Jól van; hát én sem. És ugy fogok cselekedni, a mint mondta!» Jól
emlékszem még, hogy akkoriban sem tudtam egész világosan, mért
szakitottam el magamat tőle: azért-e, mert szerelmünk már elérett,
ellanyhult, vagy mert beláttam végre, mily botor dolog abban
reménykedni, hogy valaha egymáséi legyünk. Ugyszólván egyidősek voltunk
és a családalapitásra egyéb alapom nem volt, mint az édes, közös tőke: a
reménység. Elváltunk, nem haltunk bele. De vajjon lehet-e elválni az
első szerelem tárgyától, elválasztott-e bennünket az ő férje, gyermekei,
a nagy távolság? (Drezdába vitték; ő kivánkozott messze, messze!)
Ostobaság azt hinni, hogy elválni lehet azoknak, a kik évekig voltak
egyek abban az időben, a mikor dicsőséges, szép állatja az istennek: az
ember, fiatalságának erejével be bir törni az egymás lelkébe, az egyik
kedve szerint átadja magát a másiknak, összeforr örökre és
változhatatlanul.
Tiz éve nem láttam már azt, a kivel – a közbeeső szerelmek daczára – még
mindig éreztem a szoros összetartozandóságot. Hát ő vajjon érzi-e?
Bizonyos, hogy ugy van mint én, kétségtelen, hogy csak szólanom kellene
neki:
– Eljöttem érted, jer!
Jönne utánam, velem.
És neki is csak meg kellene jelennie hátam mögött, barna kezecskéjét a
vállamra kellene értetnie csak:
– Jer velem, eleget voltam már nélküled! Jere!
Mennék minden gondolkozás nélkül; hisz ez oly természetes. De mért is
nem keressük fel egymást. Egyszer-egyszer már indultam volna feléje. De
észre tértem, elmosolyodtam, maradtam.
Hisz ő, a hol van: ott nincs többé. Itt van körülöttem, a levegőben,
bennem, abban a reménységben, mely egy ily nagy szerelemmel biztat. De
itt van ő maga is, az alakja, az arcza, a járása; ő egészen. Egészséges
koromban is találkoztam vele, egy hozzája megszólalásig hasonló másával,
nem egyszer. Leányokkal, a kik épp abban a korban lehettek, mint a
milyenben ő volt, a mikor elváltunk és utoljára láttuk egymást. Már
messziről és leginkább az utczán láttam meg e hasonmásait, a kik száz
ember közül kikeresve engem, reám néztek, szerelemmel, barátsággal,
olvadó érzéssel.
Soha, valami nagy szerencsém nem volt a leányok körül, sokáig és
kitartóan kellett hizelegnem nekik, mig bizalommal, érdeklődéssel, vagy
szerelemmel tették a kezüket a kezembe, és ezek, a kik ő hozzája voltak
hasonlatosak, a kik egy-egy pillanatra csalódásba is ejtettek, hogy
bennök igazán őt látom viszont: ugyszólván a karjaimba hulltak az első
pillanatra.
Amig vérem vala, nem sokat törődtem ezzel a büvös problémával, de tavaly
télen minduntalan ez a kérdés suttogott előttem, magános sétáimban egyre
csak igy szóltam magamhoz:
«Mi az igazság? Mennyire képzelődöm és mi ebben az igazság?»
Nem, ebben az egyben nem képzelődtem. Igaz volt, ugy volt. Szánalmat
keltve, csaknem megvetve bolyongtam a tarka asszonytársaságban és az
irántam közönyös tömegből egyszerre kivált egy kis fekete fej. Ez
hosszu, hamarosan szegre hajló, egy kissé összehuzott barna szemeivel
figyelmesen, édesen, szerelmesen nézett reám. Hivott, vont a
tekintetével, s hosszu, meggypiros ajkai reszkettek, beszélni akart
volna hozzám, kiáltani a távolból, de nem lehetett neki, hiszen ugy
váltunk el, hogy ne találkozzunk többé soha. És mégis, jó isten, nem
kápráznak-e a szemeim, a kezével is, mint egy gyerek, ugy hiv!
Nem mertem hozzájuk közel menni, hát ha csakugyan ő? De hisz tiz év mult
el azóta és ezek itt: hasonmásai tiz év előtt. Azóta mi lett ő belőle!
Egyszer még se birtam ellentállni, a szinházban, az erkélyen ült, onnan
keresett ki engem. Fölsettenkedtem hozzá, egészen közel melléje.
Megszólalt, beszélt a szomszédjához. Ez a hang nem volt az övé soha.
Egyébként ő volt egészen, még a ruhája is.
Még mindig kiváncsian nézett reám, de egyszerre elszomorodott ő is,
csalódott bennem? Kinek vélt? Miben csalódott?