Kopottan, csaknem rongyosan ténferegtem az utczákon. A tél elején
belevettem magam egy ruhába és hónapokon át megmaradtam abban. Ezzel
egyébként évek óta igy vagyok: Csak nyáron, tavaszszal és őszszel tartom
érdemesnek, hogy az ember csinositsa magát. Télen okosabb bebujni egy
nagy télikabátba, de ugy bebujni, hogy csak az orrod lássék ki. Én
legalább igy cselekedtem. Igy jelentem meg a szinházakban, a
szerkesztőségekben, az utczán. (Ismerősöket, rokonokat nem látogattam
meg az egész évad alatt.)
Arról még nem is beszéltem, hogy a munkától minden kedvem elment. Nem
csináltam semmit; őgyelegtem és azzal foglalkoztam, hogy az asszonyokat
néztem és tápláltam magamban az eljövendő nagy szerelem hitét.
Ki lesz az a lány? Hol fogom meglátni? Nem te vagy-e, fekete ruhás
leány, egy fejjel magasabb, mint az utczán járó társaid, gőgös és
kopott, sötét leány? Messziről láttam, jön egy régies landauer, a hó két
női arczot világit meg benne. Az egyik vajjon nem ő-e? Szivdobogva
vártam, a mig elrobogott mellettem a kocsi, de a hölgyek arczát nem
láthattam, nem felém forditották a fejeiket. Pedig, hátha az egyik mégis
_az_ volt. Az, az! Még nem is ismertem és már mostan is csaknem őrültté
tett. Kínzott a zárkózottságával, gyötrött a szelidségével, megölt a
szenvedélyességével. Csókoltam a lábait és féltettem; egy trónt
csináltattam neki jegesmedve gereznájából és aranyozott szandálfából, de
egyszersmind kegyetlen voltam hozzá. A karaktere készen volt a
lelkemben, szerelmünk története máris folyt, vele éltem már: és nem volt
még sehol.
És nem volt egy asszony az egész városban, a ki bár csak egy kiváncsi
tekintetet vetett volna rám.
Nem vettek észre, vagy ha megláttak, szánakozó, még inkább boszankodó
tekintetet vetettek reám. Egyik-másik meg is rémült tőlem és a jól
táplált arczokon láttam a borzongó érzést:
– Ez engem akar. Ez a halálra vált, ez a hideg váz, ez az elszáradt
zsidó! Meghalnék, ha hozzám érne, fujj!
Az energikusabb hölgyek meg valósággal dühösek voltak rám a mohó, beteg
tüzben égő, ruhájukat leperzselő tekintetemért:
– Hát ez mit akar, mért nem megy haza, mért nem fekszik le, mért
eresztik az ilyeneket az utczákra, mért nem hal meg az ilyen?
Meghalni! A mikor soha még igy nem értettem az életet, a mikor rettentő
szépsége és mélysége világosan áll a lelkem előtt. Meghalni! De a mikor
nincs semmi bajom, csak vérem nincs, csupán a testem vesztette el
életképességét, de a mi embert emberré tesz, a képesség és vágy a
szerelemre, oly hullámokat ver bennem, oly hatalmasakat, oly
fenségeseket, oh, ha látnák.
Találtam valami szegény kis kokottra. Oly nyomorult volt a lapos kis
buta fejével. Udvaroltam neki; kinevetett:
– No ugyan te szépen tönkre tetted magad. Hol, kivel?
Nem volt rossz leány, szeretett volna ápolni, gyógyfürdőket ajánlgatott.
Látni se akartam többé. Nála még az a hatalmas szinésznő is
szimpatikusabb volt, a ki, mikor elébe járultam, ajkbigygyesztve nézett
végig, mintha azt mondotta volna:
– No, ezen ugyan nem lehet többé tönkretenni semmit!
El vagyok hát itélve végkép! Néha magam is elhittem ezt, és egyszer –
mért tagadnám el – kétségbeesetten, dühösen sirtam. Igy kell hát
elmulnom nap nélkül, szerelem nélkül, semmivé lenni, mint egy hójegecz,
a szürke, fagyos, vigasztalan télben!