Nem volt vérem, ennyi az egész. De annyira nem volt, hogy az orvosok nem
értették, hogyan élhetek tovább, ellenére az ő hypotheziseiknek és a
közönséges gyakorlatnak. Valóban, csakis az asszonyoknál fordul elő
hasonló állapot, a mikor a titokzatos piros nedv ismeretlen okból és
láthatatlan módon elhagyja a test sok ezer csatornáját. Minden erő
elvész, enni nem lehet többé, a sziv szinte eláll és az orvos
literszámra löveli be a sós vizet az elszáradt asszony tetemébe. Sós
viz! Ez az egyedüli táplálék, ez az élet, ez a lélek! És a sziv
egyszerre megmozdul.
Mi helyettesitette nálam a sós vizet, nem tudom. Talán a nap, a melyért
fölbotorkáltam a várbeli bástyára. De tél volt és a nappal ritkán esett
találkozásom. Egyáltalán igen komor, kivételes és elrémitő tél volt
tavaly. Azaz az én állapotom volt ilyen kivételes és megdöbbentő.
Jó lesz végre tisztában lenni, hogy is volt csak. Annyi bizonyos, hogy
ez az idő rám nézve elveszett az aktiv életből. Vér nélkül, mint egy
árnyék járkáltam az emberek között. Novemberben lettem beteg és ettől
fogvást nem ettem és nem nevettem. Nem nevettem, ez az a mi fontos!
Gyászoltam magamat. Az emberek is elkomorodtak, ha rám néztek.
Igyekeztek lerázni a nyakukról, mintha testi fájdalmat okoztam volna
nekik, elforditották rólam a tekintetüket. A legnagyobb mértékben
kellemetlen voltam nekik, mint egy megelevenedett, közöttük járó, izgága
reklámja a halálnak… Azonfelül leszámoltak velem. (Megvallom, én is ily
hamar szoktam leszámolni elbetegesedett embertársaimmal.) Nem árthattam
és nem használhattam többé nekik. Az iró nem várhatott tőlem magasztaló
kritikát, a szerkesztő szép regényeket, a szinész pompás szerepet, a
potyabarát apró kölcsönöket. Szóval: a barátaim szántak, az ellenségeim
nem vettek észre többé. Legfeljebb egyik-másik tisztelt meg bucsuzóra
egy nem gyengédtelen hátbaütéssel.
Mindez semmi. De nekem ugy tetszik, mintha a gyermekeim is elidegenedtek
volna tőlem abban az időben. A két kis porontyom! Mintha féltek volna
tőlem, mintha elvesztették volna a kedvüket hozzám. Igaz, hogy nem
játszottam velük, nem mosolyogtam rájuk, nem hoztam nekik semmit, nem
mertem megcsókolni őket, nehogy a bennem duló ismeretlen baj rájuk
ragadjon.
Mindezt ma értem nagyon. Akkoriban nagyon fájtak ezek a dolgok és nagy
lelki erőm lehetett, hogy nem látszottam szentimentálisnak. Igaz, hogy
legelsőbben is fakó testem, elszürkült lelkem minden részét át meg
átjárta a halálos gyülölség. Öldöklő gyülölség lakozott bennem: ugy
lehet, ebből táplálkoztam.
Emlékeztem mindazokra, a kik régen megbántottak és a kik iránt szivem
már régen megenyhült. Most ujra gyülöltem őket és a sértések, a
megalázások most jobban fájtak, mint mikor frissek valának.
Ölni, ölni, ölni! Dőljön előttem a vér, a melyből bennem nincs egy csepp
sem. Emlékeztem egy urra, a ki három év előtt kétszer lőtt rám egy
ostoba párviadalban. Vadászidény volt, hó. Ugy vett czélba, mint egy vad
madarat, vagy mint egy semmi áron nem apportirozó kutyát. A golyók
elfütyültek a nyakam mellett. Aztán én lőttem: föl a levegőbe.
Eldobtam a pisztolyt:
– Kár lenne ezért a szép szál legényért!
Most, három esztendő után, egész éjszakákon át ettem magamat.
«Mért lett volna érte kár? Mért nem lőttél rá? Hát ha ő lőtt volna meg
téged? Ő nem sajnált, czélba vett, mint egy kutyát!»
Láttam kegyetlen, a vadász-szenvedélytől szinte ragyogó arczát és az
elkésett dühtől összeszoritottam markomat; oh – ha most vezényelnének:
egy, kettő, három!
Kisiklott a körmeim közül, örökre. Dehogy is örökre, elhatároztam, hogy
ujra szembeállok összes régi ellenfeleimmel. Megverekedem akár az egész
világgal. És a kardot se tudtam a kezembe fogni, tényleg nem birtam
kivágni öt moulinetot. Elmémben, képzeletemben akár – akár ötezret is.
Láttam, hogy nincs jártányi erőm sem és elszabadult lovakat szerettem
volna megfékezni, kihajigálni egy egész korcsmát.
És még csak nem is mosolyogtam magamon. A józanság olyan kis mértékre
redukálódott bennem, hogy meg se döbbentem e roppant ellentéteken, a
melyek való egyéniségemből kiforgattak egészen.
Igy esett aztán, hogy bár bizonyos voltam kora halálomban, ámbár ugy
éreztem, hogy már is meg vagyok halva, mégis: teli, de teli voltam forró
szerelmi vágygyal és egész lényemet állandóan teleárasztotta és
megfeszitette egy fenséges, szinte tragikus hit, az, hogy egy nagy,
nagy, soha még nem érzett, uj, a szivek világtörténetében egyedül álló
szerelem előtt állok.