I.

Nem volt vérem, ennyi az egész. De annyira nem volt, hogy az orvosok nem

értették, hogyan élhetek tovább, ellenére az ő hypotheziseiknek és a

közönséges gyakorlatnak. Valóban, csakis az asszonyoknál fordul elő

hasonló állapot, a mikor a titokzatos piros nedv ismeretlen okból és

láthatatlan módon elhagyja a test sok ezer csatornáját. Minden erő

elvész, enni nem lehet többé, a sziv szinte eláll és az orvos

literszámra löveli be a sós vizet az elszáradt asszony tetemébe. Sós

viz! Ez az egyedüli táplálék, ez az élet, ez a lélek! És a sziv

egyszerre megmozdul.

Mi helyettesitette nálam a sós vizet, nem tudom. Talán a nap, a melyért

fölbotorkáltam a várbeli bástyára. De tél volt és a nappal ritkán esett

találkozásom. Egyáltalán igen komor, kivételes és elrémitő tél volt

tavaly. Azaz az én állapotom volt ilyen kivételes és megdöbbentő.

Jó lesz végre tisztában lenni, hogy is volt csak. Annyi bizonyos, hogy

ez az idő rám nézve elveszett az aktiv életből. Vér nélkül, mint egy

árnyék járkáltam az emberek között. Novemberben lettem beteg és ettől

fogvást nem ettem és nem nevettem. Nem nevettem, ez az a mi fontos!

Gyászoltam magamat. Az emberek is elkomorodtak, ha rám néztek.

Igyekeztek lerázni a nyakukról, mintha testi fájdalmat okoztam volna

nekik, elforditották rólam a tekintetüket. A legnagyobb mértékben

kellemetlen voltam nekik, mint egy megelevenedett, közöttük járó, izgága

reklámja a halálnak… Azonfelül leszámoltak velem. (Megvallom, én is ily

hamar szoktam leszámolni elbetegesedett embertársaimmal.) Nem árthattam

és nem használhattam többé nekik. Az iró nem várhatott tőlem magasztaló

kritikát, a szerkesztő szép regényeket, a szinész pompás szerepet, a

potyabarát apró kölcsönöket. Szóval: a barátaim szántak, az ellenségeim

nem vettek észre többé. Legfeljebb egyik-másik tisztelt meg bucsuzóra

egy nem gyengédtelen hátbaütéssel.

Mindez semmi. De nekem ugy tetszik, mintha a gyermekeim is elidegenedtek

volna tőlem abban az időben. A két kis porontyom! Mintha féltek volna

tőlem, mintha elvesztették volna a kedvüket hozzám. Igaz, hogy nem

játszottam velük, nem mosolyogtam rájuk, nem hoztam nekik semmit, nem

mertem megcsókolni őket, nehogy a bennem duló ismeretlen baj rájuk

ragadjon.

Mindezt ma értem nagyon. Akkoriban nagyon fájtak ezek a dolgok és nagy

lelki erőm lehetett, hogy nem látszottam szentimentálisnak. Igaz, hogy

legelsőbben is fakó testem, elszürkült lelkem minden részét át meg

átjárta a halálos gyülölség. Öldöklő gyülölség lakozott bennem: ugy

lehet, ebből táplálkoztam.

Emlékeztem mindazokra, a kik régen megbántottak és a kik iránt szivem

már régen megenyhült. Most ujra gyülöltem őket és a sértések, a

megalázások most jobban fájtak, mint mikor frissek valának.

Ölni, ölni, ölni! Dőljön előttem a vér, a melyből bennem nincs egy csepp

sem. Emlékeztem egy urra, a ki három év előtt kétszer lőtt rám egy

ostoba párviadalban. Vadászidény volt, hó. Ugy vett czélba, mint egy vad

madarat, vagy mint egy semmi áron nem apportirozó kutyát. A golyók

elfütyültek a nyakam mellett. Aztán én lőttem: föl a levegőbe.

Eldobtam a pisztolyt:

– Kár lenne ezért a szép szál legényért!

Most, három esztendő után, egész éjszakákon át ettem magamat.

«Mért lett volna érte kár? Mért nem lőttél rá? Hát ha ő lőtt volna meg

téged? Ő nem sajnált, czélba vett, mint egy kutyát!»

Láttam kegyetlen, a vadász-szenvedélytől szinte ragyogó arczát és az

elkésett dühtől összeszoritottam markomat; oh – ha most vezényelnének:

egy, kettő, három!

Kisiklott a körmeim közül, örökre. Dehogy is örökre, elhatároztam, hogy

ujra szembeállok összes régi ellenfeleimmel. Megverekedem akár az egész

világgal. És a kardot se tudtam a kezembe fogni, tényleg nem birtam

kivágni öt moulinetot. Elmémben, képzeletemben akár – akár ötezret is.

Láttam, hogy nincs jártányi erőm sem és elszabadult lovakat szerettem

volna megfékezni, kihajigálni egy egész korcsmát.

És még csak nem is mosolyogtam magamon. A józanság olyan kis mértékre

redukálódott bennem, hogy meg se döbbentem e roppant ellentéteken, a

melyek való egyéniségemből kiforgattak egészen.

Igy esett aztán, hogy bár bizonyos voltam kora halálomban, ámbár ugy

éreztem, hogy már is meg vagyok halva, mégis: teli, de teli voltam forró

szerelmi vágygyal és egész lényemet állandóan teleárasztotta és

megfeszitette egy fenséges, szinte tragikus hit, az, hogy egy nagy,

nagy, soha még nem érzett, uj, a szivek világtörténetében egyedül álló

szerelem előtt állok.

Rejtelmek (1. kötet) · 第 7 / 43 题