A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú,
ráncos és kisgyerekes volt a sok opiumtól, cigarettától és csóktól –
hamvazó szerdán kora hajnalban haldoklott, Budapesten egy nagy szálló
különszobájában. Valami lakomáról vagy bálról jött oda gummikerekű
kocsin és a főpincér bevezette egy helyiségbe, ahonnan csak nemrég
távoztak a vendégek. Ott egy pamlagra roskadt le szegény. Kétség nem
fért hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is
jól látta ezt. Nem lehetett mondani, hogy el lett volna keseredve.
Megpróbált persze mindenféle varázslásokat utóljára, még saját magán is,
– ami már a legnagyobb kockázat, – de nem sikerült semmi és hamvazó
szerda hajnalra csunya nagy kudarccal be kellett fejeznie az életét.
Mikor ezt megállapította, hanyattdőlt és behunyta a szemeit.
Az apja egy kedves erős széles vállú szemüveges ember jött legelőszőr.
Alig ősz még és kemény járású. Szigorúan szólt.
– Megmondtam, hogy az opiummal baj lesz. Hogy tönkre fog tenni. Nézz meg
engem, ötven éves vagyok. Máskép éltem én. Egészen máskép.
Az anyja egy sápadt régen halott asszony zsebkendővel takarta el az
arcát és zokogva magához ölelte a varázsló fejét.
– Miért nem akartál fiam rendesen élni! Megházasodni. Most úgy pusztulsz
el mint valami kóbor kutya. A feleséged befogná a szemeidet! Én látod
nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most az a sok nő, akik
szerettek téged.
– Én nem szerettem egyiküket sem – mondta a varázsló. Különben is csak
az kellene még, hogy nők előtt haldokoljak. – De engesztelésül kezet
csókolt, mert imádta a drága édesanyja emlékét és nagyon fájt neki, hogy
most igy kellett találkozniok.
A varázsló nagyanyja egy főkötős pápaszemes öregasszony lassan topogott
arra. Kerekes gombolyitó gépét hozta a kezében, és a másikban a kis
kanári madarát kalitkában. A köténye zsebében kötés volt, egy harisnya,
amely a varázsló számára készült.
– Én foglak megfürdetni fiam és még ma kész lesz az uj harisnya,
amelyben el fognak temetni.
A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden unokái
közt. Kétségbeesetten sírt, úgy hogy le kellett vennie a pápaszemét is.
De nem maradhatott tovább ottan, mert már egész csomó nőszemély
tolongott a varázsló körül, akik legujabban érkeztek s akiket a nagymama
látni se szeretett. („Rosszak vagytok mint a fene!“ gondolta magában.)
– A síron túl még látjuk egymást, mondta a nagymama, szemeit törölgetve.
Azután hóna alá vette a gombolyitógépét, a kanári-kalitkát és a hátrább
állók mögött, mintegy magának beszélve, sopánkodva elment.
A nők lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól megnézték és
egymásközt suttogva róla beszéltek.
– Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.
– Ó, Istenem és a finom nőies vékony kezeiről le fognak esni a szép
körmei.
– Bocsánat, – szólt közbe egy kis pösze szőke nőcske, – neki egész
életében barna szemei voltak.
– És széles férfias nagy izmos keze, – jegyezte meg egy magas
széptermetü barna hölgy.
– Mily tüzes erővel tudott ölelni, – sóhajtott valaki szentimentálisan.
– Tévedés, – szólt hátra egy rozsdavörös hajú, fehérarcú asszony, –
mindig gyöngéden, finoman ölelt, mint egy fiatal leány.
– Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig
elüldögéltem volna benne, mondta egy ábrándos arcú süldőlány, mert úgy
érezte, hogy most a sok asszony közt egészen háttérbe szorul, ha félre
nem teszi a szemérmességet.
De hiába, mert egy erőteljes, hatalmas csipejü nő letromfolta:
– Soha se ültetett engem az ölébe. Ő ült mindig az én ölembe.
És folyt tovább a szó:
– Egyenes, kevésszavu ember volt!
– Úgy tudott haragudni, hogy jaj lett volna annak, aki a kezébe kerül.
– Nagysád téved, kedves és szives beszédű férfi volt!
– Úgy van, ez igaz, én legalább soha hangosan beszélni nem hallottam.
Igy beszélgettek a lányok és asszonyok a haldokló varázslóról, aszerint
amint kiki előtt másnak mutatkozott és kikivel másképpen és másképpen
bánt. De a varázslót már nagyon idegesítette a dolog. Gondolta, úgyis
hiába már minden. Kemény idegenszerü elutasitó hangon megszólalt:
[Illustration]
– Menjetek innen! Legyetek szivesek elmenni. Az öreg arcotok
kellemetlenül hat rám és különben is a koporsómat hozzák.
Az „öreg“ jelző elérte a célját. A nők – nagyrészt sértődötten – elég
hamar távoztak.
És valóban már hozták a koporsót. Szép érckoporsó volt. A varázsló apja
rendelte háromszázhuszonöt forintért. (A gavalléria a családban volt.)
– Sok pénzemben van a fiam – mondta a temetkezési vállalkozónak, – de
rászánom még ezt is hadd legyen szép temetése.
A varázsló ezután megfésülködött a separée nagy tükrében, elrendezte az
ajkait gúnyosan mosolygóra, – amely pózban mindig különösen tetszelgett
magának, – azután elküldött egy kis fiut tiszta gallérért és kézelőért.
Addig is átvizsgálta a szemfedőt s lefejtette róla zsebkésével az ezüst
csipkediszt, miután bántóan izléstelennek találta. Egy perc alatt
megérkezett a tiszta gallér és kézelő. Berakta a gombokat, a régit
kályhába dobta, teljesen rendbehozta magát, eligazitotta a nyakkendőjét
és azután habozás nélkül nyomban beleült a koporsóba. Mialatt
eligazitotta magán a takarót, önkénytelenül, minden ellágyulás nélkül –
csupán mert ez jutott az eszébe; a gyászzenét dudolta a „Bohéméletből“ –
és már le akart dőlni a fekete selyem vánkosra, amikor kis kendőben,
futva, kipirulva, és könnyezve egy leány érkezett.
A varázsló megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt
az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a
dolog régen volt, – hat-nyolc éve, – és a leány semmit se változott.
Rövid szoknyát viselt, fiatal édes arca meg nem öregedett, mint a többi
nőé.
– Végre egy fiatal nő! – köszöntötte a leányt a varázsló. – Kellemesen
lep meg, hogy halálom előtt még egy szép fiatal lányt láthatok.
A leány nem utálta meg őt e kellemetlen és alakoskodó megjegyzésért,
lehajolt, megölelte és kérlelni kezdte, hogy keljen föl.
– Das ewig Weibliche zieht uns hinan – mondta a varázsló fanyar
mosolylyal, bár nem tudott jól németül és a Faustot eredetiben sohase
olvasta. De nyomban ellágyult és megcsókolta a leányt a száján.
– No most menj édesem, mondta, elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és
szép és akadnak igen derék férfiak ott künn. Azzal hanyatt feküdt és
mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes
barnabársony őzike-szemeit. Kis idő mulva ujra szólott.
– Belátom, hogy az opium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna
téged feleségül venni. Igen, ez lett volna a helyes. Sőt még mindig
megtenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna. – Igy forditotta
a beszédet gonosz tréfára, mert jól tudta szegény, hogy ez lehetetlen s
hogy számára már nincs más ut, csak a pusztulás.
A leányka azonban azt hitte, hogy félig meddig aféle veszedelmes és
kockázatos tréfa az egész és e szerint cselekedett. Összeszedte minden
erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedőt, kihuzta a feje alól a
párnát, nekifeküdt a koporsónak, kiforditotta belőle a varázslót és
azután átfogta, a hóna alatt, hogy talpra állitsa. Egészen kifáradt
szegényke, a lélegzete is elfogyott a nagy erőlködésbe, mégis amikor
észrevette, hogy a varázsló is igyekszik s bár leplezve, de minden
erejét megfeszíti, újra és újra teljes erejéből nekifogott és csak akkor
hagyta abba a fojtogatóan keserves, kétségbeesett küzködést, amikor
végkép elhagyta minden ereje.
– Édes szerelmesem, mondta a varázsló azután csendes és meghatott
hangon, te megtettél értem mindent, amit csak egy nő tehet egy férfiért.
És már szivesen fölkeltem volna – tekintet nélkül arra, hogy drága
koporsóm ki van fizetve – láthattad, minden erőmet összeszedtem a
kedvedért, mert szeretlek, de hiába, nem lehet. Meg kell halnom.
Igazitsd hát helyre a fekhelyemet.
Történetesen az imént a nagy küzködés közben leesett a varázsló szeméről
fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak a
szemébe, (ami tudvalevőleg ártalmas) és a leány most már tisztán látta a
varázsló szemében, hogy az igazán szereti őt és csakugyan fölkelne, ha
még lehetne. Igy tehát azt is tudta, hogy a varázsló csakugyan igazat
mondott és hogy hiába minden. Helyre igazitotta tehát a koporsót és sűrű
néma könnyhullatás közben most már ő segitett, hogy kedvese újra
elhelyezkedjék benne.
– Igy jól van! mondta a varázsló, mikor újra a helyén volt. Azután
utasitotta a kedvesét:
– Takarj le a szemfedővel.
A leány letakarta.
– Tedd a fejem alá a párnát!
A leányka gondosan elvégezte ezt is.
– Azután ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. A koporsó
kis arany kulcsa pedig maradjon nálad.
Ezek voltak a varázsló utolsó szavai.
Már hozták a koporsófedelet. (Szépen rá volt festve a varázsló neve és
életkora.)
A kedves leányka még egyszer megcsókolta a varázsló száját, amely már
kezdett kihülni, azután ráhajtotta a szemfedőt az arcra is és rátétette
a fedelet az alkalmazottakkal. A koporsót személyesen zárta le, a kis
kulcsot pedig a keblébe rejtette.
Azután mindjárt elment, – el kellett mennie – mert már jöttek a varázsló
rokonai és testvérei s azokkal ő nem volt ismerős.