Pogány lumpolás után ment haza a diák, a forró májusi délutánon.
A köruton az ákácok őrjöngve ontották forróságukat. Kiszögeltek az
aszfaltból és bólongtak és nyujtózkodtak és az égbe kiabálták nehéz,
harsogó illatukat.
Ebben a parfümös lármában szédült a diák. Émelygett a gyomra. Távol az
ég sarkán kénes csíkok kigyóztak, homályos fények, mint mikor valaki a
sötétben tükörrel játszik. Ment előre, a lakása felé.
Az előszobában a cseléd fogadta:
– Vendég van.
– Kicsoda?
– Egy kisasszony.
Tass Vidor csodálkozott s nem tudta elgondolni, ki keresheti, mert
Krisztina halála óta nem fogadott nőlátogatót.
Benyitott a szobába.
A leány az ágyon ült. Nyakán sárga sál. Az arca szelid, majdnem vidám.
– Krisztina – szólt csendesen.
– Drágám – mondta a leány és hozzásimult.
A diák egyáltalán nem volt meglepetve. Gyufát keresett és meggyujtott
két gyertyát. Most már tisztán látta Krisztinát. A halál határozottan
jót tett neki. Sokkal egészségesebb volt, mint mikor élt. Kissé meg is
hízott a koporsóban. De elegáns volt, akárcsak skatulyából ugrott volna
ki. Fehér ruhája, ugyanaz a ruha, amiben eltemették, lágyan símult az
arcához. Jól állott rajta. A pereme kissé elrongyolódott, itt-ott a
penész zöld virága tarkázta, de alig észrevehetően, oldalt pedig a sírok
gyémántja csillogott, a salétrom. Odanyujtotta neki a kezét.
[Illustration]
– Nézd, a gyűrűm.
– A régi gyűrű.
A diák mégis kérdően bámult.
– Ne kérdezz semmit – mondotta fuldokolva a leány. – Itt vagyok, hisz
láthatsz, frissen és ragyogóan. Ne gondolj Cholnoky Viktor novelláira,
melyekben visszajárnak a szellemek. Én nem vagyok se szellem, se
kisértet. De nincs időm beszédre. Csak harminc percig maradhatok nálad.
Aztán vissza kell mennem. Vedd ki az órádat. Most három óra. Három óra
harminc perckor már nem vagyok itt.
– Csak harminc perc – sóhajtott a diák, hamis pátoszszal.
A leánynak ez kissé visszatetszett.
– Ne szinészkedj, drágám – mondta. – Minden perc aranyat ér.
– Ezer aranyat – kiáltotta a diák. – A csókod… a csókod… ezerszer többet
ér…
– Te nyolc év óta minden nap hivtál. Most beteljesült a kivánságod. Mit
akarsz?
Krisztina kitárta karjait. A szája pedig pirosan, frissen kettéhasadt,
ájultan várta a csókot.
A diák megcsókolta.
Aztán mind a ketten szembe ültek egymással.
A diák a tabouret-re, a leány a pamlagra. Kis ideig bámulták egymást. De
mintha csalódtak volna a csókban. Elszomorodtak és a diák lehorgasztotta
fejét. Ez tehát az a találkozás, amiről annyit álmodozott. Milyen
viszontlátás. Úgy tetszett, hogy egy kicsit gyorsan jött. Mit tegyen
eztán? A csend leereszkedett a szobára, a szive vert, az óramutatók
pedig lassan másztak. Még csak öt perc mult el. Huszonöt perc van hátra.
Irtózatos hosszunak látszott az idő. Egyre kinzóbb a hallgatás.
A diák köhögött.
– Hogy vagy? – kérdezte. – Azaz, mi ujság?
A leány tág szemeket meresztett. Elvégre tapintatlanság ilyesmit
kérdezni egy halottól.
– Főzzek teát? – mondotta gyorsan.
– Nem, köszönöm.
– Te, – hadarta – tudod, hogy a kis Herman megnősült? Már három éve.
Gyerekük is van. Erős, egészséges fiu.
– Érdekes, – felelte a lány unottan.
– Azután sok minden történt. Az apám meghalt gyomorrákban. Szegény,
sokat szenvedett.
– Érdekes.
– Nem érdekel? Nekem azóta doktori diplomám van. Jövőre rendelőszobát
nyitok, a szomszédban veszek lakást. Négy szoba, fürdőszobával,
konyhával, villanyvilágitással.
– Érdekes.
– De az Ilinek nagy sikerei vannak. Bolondul érte a publikum.
– Érdekes.
– A szinpadon megbukott a Nusi.
– Érdekes.
A diák torkát a görcs szoritotta. Lopva az órára tekintett s látta, hogy
még csak hét perc óta van ott a leány. Halálos zavarban kereste a
szavakat. Minden pillanat végtelenségnek tetszett. Először valami
vidámat akart mondani, aztán valami nagyon komolyat és gyászosat, de
egyiket se találta jónak és inkább hallgatott. Egyszer egy egész perc
mult el, anélkül, hogy szóltak volna. Krisztina lesütött szemmel ült a
pamlagon s a szőnyeg mintáit nézte.
Közben megeredt az eső.
– Esik – mondotta a diák halkan.
– Igen – felelte a leány.
– Tegnap pedig szép idő volt.
– Igen.
– Micsoda vihar.
– Igen.
Majd hirtelen más térre csapott.
– Nem fázol meg ebben a vékony ruhában?
– Nem – kacagott a lány.
Még egynehány szó, egy uj erőlködés és hirtelen elhallgattak.
Mind a ketten néztek. A diák felkelt, mintha ki akarna mászni a
zavarból. Még csak kilenc perc pergett le. Krisztina hátradőlt a
pamlagon. A diák az ablaknál állt. Ekkor pedig valami rettenetes
történt. A leány egyszerre valami szoritást érzett az álkapcáiban,
szeretett volna felkiáltani, hogy mennyire unja magát és futni, futni
ebből a szobából. Hiába küzdött ellene. Az izomszalagok felrántották a
száját és ő, mint egy kis automata – s ez nem csalódás – egészségesen,
erősen ásitott. Ásitott egyszer. Ásitott kétszer. Ásitott harmadszor.
Azután felvette az esernyőjét az asztalról. Ment kifelé. Talán még akart
mondani valamit, de a kilincsnél megint elfogta az ásitógörcs és szó
nélkül tünt el a szobából.
A diák magára maradt. Valami megkönnyebbülést, felszabadulást érzett.
Egy darabig dobolt az asztalon. Nézett az utcára, az esernyőre, a
viharra, a csurgó ablaküvegekre. A vállát vonta. Ő is ásitott. Megnézte
a zsebóráját. Három óra tiz perc volt.
Még teljes husz percük lett volna.