Lehajoltam a patak tükrére és ittam a vizéből. A vize könnyű volt és
tiszta, ízét sem éreztem, csak olyan volt, mintha friss hegyi levegőt
innék.
– Csodálatos jóvizű folyó ez, szóltam magamban és mily szép fényes a
tükre.
Felállottam a parton és lenéztem a viz szinére és ott láttam a képem
mását. Kissé csodálkoztam. Fekete barét volt a fejemen, alóla simán
bukott sűrű barna hajam a vállamig. Fekete zekémet bőröv szoritotta a
derekamhoz. A kard helyén téntatartó csüngött le róla, s hosszú
lúdtollát előre szegezte.
– Igaz, szóltam magamban, hisz én most a pádovai egyetemről jövök, én, a
Szabad Mesterségek Magistere és minden tudományok Doktora.
Aztán megfordultam, arra amerről a város barna bástyái látszottak és
felvidult léptekkel indultam a selyem-zöld mezőn át – sárga virágok
aranynyal csillagozták – a város felé.
Gyér fű ütközött a bástyák kövei közt és oly ismerős volt minden. A régi
boltos kapu alatt nagy tisztelettel üdvözöltek az őrök, és én
megelégedetten kopogtam végig a keskeny utca hepe-hupás kövein.
Emberek jártak az utcán. Szembe velem három fiatal apáca jött, fehér
leplekbe öltözve, melyeket csak a széleken ékitettek élénk piros
pettyek. Mikor elmentek mellettem, összenevettek valami csintalanságon,
de én már nem ügyeltem rájuk. Valaki a nevemen szólitott a keskeny utca
tulsó oldaláról. Öreg töpörödött emberke állott az órásbolt kőküszöbén.
Ő hivott.
– Tudós Magister, jer nézd meg a világ legujabb csodáját, azt a
bámulatos és remek órát, melyet szorgos tudománynyal nyolc éve készitek
a székesegyház számára, lépj be tudós barátom, e kis bolt is szentélye a
tudományoknak.
– Nézd, szólt tovább a homályos helyiségben, nézd hányféle kőből van a
számlapja és mily csodálatos mesterségű a gépezete. Egész város van rá
épitve, és mikor letelt egy óra, kovácsok verik ki a számokat zengő
üllőiken. És mikor ahoz a perchez ér, melyben az én lányom, a város
legszebb lánya született, ime, kinyilnak a rózsák a kertekben és mikor
ahoz a perchez ér, melyben a feleségem, a város legszebb asszonya
meghalt, ime, elindul a gyászmenet a kapu alól, és az arany legendák
minden szentjei kisérik a gyászszekeret, és a város védőszentje, aki a
legkiválóbb az összes szentek közt, kijön a templomból a menet elé és
úgy kiséri be őket. Ime a világ csodája, mely a kis téren fog állani a
templom előtt, hogy bámulják a népek és száz évig fogják emlegetni a
mestert, aki csinálta.
– Száz évig fogják emlegetni a mestert! – ismételte egy férfihang, mély
mint a barlangok visszhangja. Csak most vettem észre, hogy egy
tiszteletre méltó ősz áll elmerülve az óra csudálatában. Most felém
fordult és barátságosan köszöntött.
– Üdvözöllek, tudós Magister. Bámuld e remek órát, a tudomány csudálatos
művét. Nekem mennem kell a kikötőbe, mert három hajóm érkezik Indiából,
aranynyal, prémekkel és illatszerekkel. Az idő szép, a tenger csendes,
ma biztosan megjönnek. Menj el a házamba, ott ül a könyves szobában a
fiam, gyermekkori barátod, és méltó társad a tudományokban. Menj, tudós
barátom és örüljetek egymásnak.
Együtt mentünk az utca sarkáig, ott befordult a keskeny sikátorba,
melynek végén messze árbócok fekete vonalai közt szeliden csillogott a
tenger. Én pedig beléptem a zömök házba, melynek tornyos erkélye
kikönyökölt az utca közepére és felkerestem a könyves szobában
gyermekkori tudós barátomat. Az ólomkarikás ablak előtt ült, tiszta nagy
könyvek szétnyitva hevertek előtte, esett ellenfelek, kiket legyőzött és
szolgáivá tett tudománya hatalmával.
Megölelt és pádovai utamat kérdezte, és néhány pádovai tudóst, kiknek
irántami barátságát büszkén emlitettem. Aztán nagy csomó sűrűn beirt
pergamenre mutatva szólt:
– Ime a nagy munka. Mert tudd meg és örülj neki, már csaknem kész a
Rendszer, melyet Isten dicsőségére alkottam. Gondolatokat vettem, előbb
a föld szinéről és a földből valókat, aztán mind magasabbról, a légből,
az égből, mig az éther tiszta rétegébe jutottam. Egy gondolatot raktam a
másra, mint tanult kőmives a követ, igy emeltem a gondolatok nehéz
munkával faragott köveiből székesegyházat Isten imádására. Évek munkája
áll előtted; raktam a követ és ime, nem hiába. Mert fallá emelkedtek,
hegyes ivekbe borultak, tetővé hajoltak és toronynyá magasultak, igy
épitettem nem szünő szorgalommal Isten csodálatos templomát. S most
bemegyek, amikor akarok és járom a lépcsőket és megállok a torony
magasán a chimaerák közt. Még csak az utolsó gondolatot keresem, mely
méltón fejezze be művem és álljon a csúcsán örök nyugalommal, mint a
súlyos arany angyal áll a templom tornyának a hegyén és körülfordul néha
a szélben és széttekint a messze horizontok felett. Ó remek gondolat, ó
arany angyal, szállj le a templomra, melyet azért emeltem, hogy te
magasabban állj!
Meghatva búcsúztam a fiatal tudóstól és mig kongó folyósokon mentem,
örömmel ismételtem magamban:
– Kész a Rendszer! Az Isten gyönyörű székesegyháza! Már csak az arany
angyal hiányzik! Arany angyal!
Az ajtó előtt ép akkor surrantak el a nevető apácák. Öreg szolga állott
előttem, súlyos ezüst botot tartva kezében és mélyen meghajolva szólt:
– Uram a Fő-Tanács hívat. Jőjj fel azért a tanácsházba, hogy tudós
személyedet tisztelhesse.
Kopogva mentem fel a lépcsőkön. A nagy terem homályos volt bent, mert
igen magasan voltak az ablakok. Ott ült a hatvan öreg, a nemes város
Fő-Tanácsa. A középen ülő pedig felvevé arany bunkójú botját és szólt:
– A nemes és dicső város nevében, mely mindig híven és illő alázattal
szolgálta Istent, annak Szent Egyházát és a Császárt, köszöntelek
falaink közt, tudós férfiú. Ime, a Főtörvényszék tudományod mély és soha
nem apadó kútjából akar meríteni tanácsot, hogy mitevő legyen eme
bűnössel, kinek rettentő nagy a bűne. Itélj azért tanult tudományod
szerint.
A bűnösre mutatott, ki négy alabárdos őr közt állott komoran és keményen
és nem sütötte le a szemét. És én ránéztem és elgondolkodván kerestem az
auctort, kinek művéből az esetre illő textust vehessek. Talán Ulpianus,
gondoltam magamban. És eszembe jutott Ulpianusnak sok igen szép helye és
a könyv, melyben olvastam, és a könyvtár, a tudós tanárok és egész
Pádova. És egyszerre láttam magam – mintha messzilátón néznék távoli
képet – láttam magam – az Universitás termében, amint állok és
dissertálok a három doktoroknak Ulpianusról és Gaiusról. A doktori
fövegek meg-megbillentek és ilyenkor tudtam: jól mondom és tetszik a
doktoroknak. Emlékszem napos őszi délután volt kint…
Valami csörrent, talán az őrök fegyvere, és én felocsudtam az emlékezés
szenderéből, felemeltem a fejem és szóltam:
– Ulpianus mondja: „Recte Pedius ait: sicut nemo furtum facit sine dolo
malo…“
Az öregek figyelemmel hallgatták a beszédem, és mikor emelt hangon
kimondtam a kemény itéletet, bólintottak a fejükkel és mondták:
– Úgy legyen. Bölcs biró, végrehajtjuk igazságos itéleted.
Már késő délután volt, mikor lementem a lépcsőn, de a nap még sütött
melegen. Hosszú árnyékok feküdtek végig a tanácsház előtti kis téren. A
templomajtón, mely fekete száját mutatta, két nő lépett ki. A
fiatalabbat mindjárt megismertem: ez volt a nevető apácák közül a
középső. De most szoros magasnyakú ruha volt rajta, olyan, mint amilyent
a polgárlányok viselnek; és lesütött szemmel ment az idősebb nő mellett.
Egyenesen felém jöttek és megálltak előttem. Imakönyv volt a kezükben és
virág volt a könyv lapjai közt.
– Isten hozta – szóltak. Már rég nem volt itthon.
– Pádovában voltam az egyetemen.
Lassan mentünk egy lejtős utcán lefelé. Az utca rövid volt és a végén
két sötét ház közt zölden ragyogott a sárga-virágos mező.
Egy helyen az idős nő megállott és bement a boltba.
A leány most felnézett és halkan mondta:
– Néném fűveket vesz. Itt jóféle fűveket lehet venni, mindenfajta
betegség és szemmel-verés ellen valókat.
– Pádovában tanitják a fűvek erényeit, feleltem.
Elhallgatott és nézett arra előre, el a két sor ház közt, a mező felé.
– A mező most szép virágos.
Elgondolkozott.
– Ilyen ruhát fogok csináltatni magamnak. Zöldbársony; aranynyal
porozva.
Aztán tovább álltunk szótlanul. És engem egyszerre mély szomorúság
öntött el, mint kiáradt folyó a parti füzest. Még egy kicsit álltunk, és
akkor mondtam:
– Isten vele. Nekem el kell menni.
– Hová?
– Nem tudom. Csak el kell menni.
– Isten vele.
A város tulsó kapuján mentem ki. A zöld mező messze futott előttem, út
nem szakitotta meg sehol. Hátul már feketedtek a magas bástyák. Messze
előttem tehéncsorda legelt. Gyors léptekkel mentem előre. Néha
visszanéztem. A bástyák mindjobban sülyedtek és már alig láttam őket.
Egyszerre meghökkenve állottam meg. A legelő csordához értem és láttam,
hogy rémítő szörnyetegek legelik a friss füvet. Nagyon sokfélék voltak.
Némelyiknek hosszú nyaka volt, mint a zsiráfnak, másoknak roppant hosszú
hengeres testük és nagyon kurta lábaik voltak. De a legfélelmetesebbek
azok voltak, melyeknek alig volt törzsük. Hosszú tehénlábaik csaknem egy
pontban futottak fent össze. Lelógó bikanyakukon szinte a föld szinén
tolták előre busa fejüket, mely elől kiszélesedett, mint a vizilóé. És
valamennyinek előre szegzett hegyes szarva volt.
A lábam gyökeret vert a rémülettől és nem birtam elszaladni. A szörnyek
néztek egy darabig, aztán mind közelebb jöttek, körülfogtak és
szarvaikkal döfködtek felém. A veriték csurgott rólam, és már csaknem
elértek szarvaikkal.
És ekkor a rémület tetőpontján, mikor a félelem már úgy fájt, mint a
testi kín, egyszerre hüvösség boritott el és csodálatos nyugalom szállt
rám.
– Hisz ez csak álom! – kiáltottam.
A szörnyek még ijesztettek, de én már nem féltem.
– Hisz ez csak álom – mondtam nyugodtan.
Egyszerre megmerevedtek és úgy bámultak felém.
– Csak álom – sóhajtottam megint. És éreztem, hogy ismét elönt a
szomorúság, mint kiáradt folyó a parti füzest.
[Illustration]
– Hisz akkor a város is csak álom, mondottam magamban. És ők még nem
tudják, hogy mindez csak álom.
Egy darabig még álltam, aztán megfordultam.
– Vissza kell mennem, meg kell nekik mondani, hogy mindez csak álom.
Megfordultam a város felé. A szörnyek bámulva néztek utánam. Mentem és
időnként visszanéztem. A szörnyek folyton nőttek és mindég néztek utánam
a horizont mögül. A lemenő nap fényében rózsaszinüek voltak most és
láttam, hogy kövekből vannak összerakva. A rovátkákat tisztán lehetett
látni.
– Ime: a pyramisok, gondoltam magamban.
Aztán halvány lilaszinüek lettek, aztán violaszinüek. Mikor a város
kapuja alól visszanéztem, messze kéklettek már, mint távoli hegyek.
Egy kis ház előtt ott állott a polgárlány és mosolygott.
– Visszajött?
– Igen, – mondtam – mert csak álom volt, hogy el kell menni. Ez a város
is csak álom, és te is csak álom vagy.
Elszomorodott. Lassan ment a kis kapu felé. Még egyszer visszanézett, –
az arca egész ismeretlen volt már – aztán megállott, mintha vissza
akarna jönni. De hirtelen zaj támadt az utca tulsó végén, a kanyarulaton
túl és erre egyszerre eltünt, anélkül, hogy a kaput kinyitotta volna.
A zaj pedig egyre közelebb jött és zengett, sipolt, dobolt, dalolt és
kacagott. Egyszerre forgó emberrajba kerültem. Tarka farsangi menet
ömlött a falak közt. Mellettem a három vidám apáca táncolt valami kecses
táncot.
– Jöjjön tudós uram, táncoljon velünk.
– Nem megyek, mondtam, mert mindez csak álom.
A zene elhallgatott és a nevetés megszünt. Az emberek elszomorodtak és
elszéledtek a mellékutcákba. A három fiatal apáca ott maradt,
tánctartásban, ahogy a szavam érte őket, csak az arcuk lett nagyon
szomorú. És én csak néztem őket, mig valaki megszólalt mellettem.
– Carrarai márványból vannak faragva, fiatal mester műve, kit városunk
büszkén mond magáénak. A cime: a három grácia.
Ránéztem az öreg órásra és ránéztem az apró márványszobrocskákra.
Csakugyan fehér márványból voltak kifaragva és mozdulatlanul állottak
egy óra fekete márványlapján, a kandallón.
– Ezt az órát a fiatal herceg számára készitettem, – folytatta az öreg.
– De nézd inkább a másik órát melyre néhány új alakot tettem.
– Minek nézzem? – mondtam. – Csak álom az órád. Álom a leányod születése
és álom a feleséged halála, és az arany legendák minden szentjei.
Elszomorodva ült le a kőküszöbre és lehajtotta a fejét. Én pedig sietve
mentem tovább, mint akinek sok a dolga. Egyszerre oldalt, hosszú keskeny
utca végén, mint sötét falú mély kút fenekén a víz, megcsillant a
tenger, és nekem eszembe jutott a három hajó a kikötőben, melyek most
jöttek Indiából, arannyal, prémekkel és illatszerekkel.
Egyszerre ott állottam gyermekkori tudós barátom szobájában. Örömmel
ugrott fel.
– Megvan a rendszer! – mondta. – Az arany angyal! Az Isten gyönyörü
székesegyháza.
Én szomoruan állottam tovább.
– Hát nem örülsz? Értsd meg: a Rendszer.
– Nem örülök – mondtam, – mert csak álom az egész. Csak álom a
rendszered.
Meghökkent, aztán lassan, fáradtan leült az asztal mellé.
– Menjünk a tanácsházba – mondta. – Mert akkor a város is csak álom. És
akkor ez közügy, és a tanácsnak tudni kell róla. A Tanácsházban ott ült
a hatvan öreg a homályban és a középen ülő szólt ismét:
– Tudós férfi, itélj e bűnös felett, kinek szörnyü nagy a bűne.
A bűnös ott állt a négy alabárdos őr közt. Csenevész emberke volt,
révedező szemei félénken néztek felém.
– Hagyjátok őt – szóltam. – Csak álom az egész. Ő is csak álom, s az ő
rettenetes bűne is csak álom. És álom vagytok ti is és álom az egész
városotok.
A terem elsötétedett. Az öregek szomorúan ültek. Némelyik előre borult a
faragott padra, mások hátraszegték nyakukat és nézték a plafon barna
gerendáit. Halk sírás hangzott itt-ott.
– Mit sírtok, – szóltam. – Hisz az nem baj, hogy csak álom az egész,
mikor már tudjuk, hogy csak álom. Örülni kell inkább ennek a
szomorúságnak, mert erős várunk ez nekünk. Ime én nem sírok, csak
szomorú vagyok és mondom magamnak: mindez csak álom. S hogy felébredve
is biztos legyek benne, hogy tudtam, hogy mindez csak álom, ime én
előveszem ezt a pergamentet és rá fogom írni: mindez csak álom. És ha
felébredek, majd olvasom ezt az izenetet.
A pergamenthez nyúltam és nagy erőfeszítéssel emeltem fel, mintha mázsás
követ emelnék. És a kezem alig birtam mozgatni, mikor írtam.
Az öregek összesúgtak.
– Mit sugdolóztok, – szóltam. – Hisz ez is csak álom és én tudom, hogy
fel fogok ébredni és a kezem ismét fürge lesz és könnyű.
A veriték csurgott rólam, mig irtam. Aztán magasra emeltem a pergament,
melyre nagy, tiszta és nem reszkető betűkkel volt írva: Mindez csak
álom.
*
Enyhe nap sütött be a szobámba, mikor felébredtem. Az ágyam melletti
asztalkán megtaláltam a papirt, melyet oda szoktam késziteni, hogy a
kószáló gondolatokat elfogjam, ha arra járnak. A papiron most furcsa
vonalak futkostak össze-vissza. Sokáig néztem a megfejthetetlen
hieroglif-írást, aztán betettem a vékony fehér lapot a könyvtáramba,
vaskos, barna kötetek közé.
Most is ott van.