Hrussz Krisztinát, a kabaré-énekesnőt 1912. január 7-én temették el. A
temetés délután három órakor volt. Erősen fagyott, már egészen
besötétedett, mikor a koporsót kivitték az udvarra és felállították az
ácsolt ravatalra, hogy beszenteljék és rátegyék a halottas kocsira. A
papnak a hidegtől meggypiros volt az orra. Még szájában volt az ebéd
íze, a badacsonyi bor kesernyés zamata. A ködben most angyalokat és
rózsákat látott. Mereven emelte a szenteltviz-szórót a koporsóra.
Mellette állott a diák, Tass Vidor orvostanhallgató, az énekesnő
kedvese, az érdeklődés központja, hanyag fekete ruhában, elegánsan
uralkodva bánatán. Közbül néhány ripacs, egy komoly művész is és a
kabaré igazgatója. Majdnem mindnyájan jól érezték magukat. Itt a gyász
kellős közepében az ebédjükre gondoltak. Buja és dús érzések tarkázták a
komoly elérzékenyedést. Később, mikor véget ért a szertartás és a lovak
gyásztollukat rázva megindultak a temető felé, fáklyák és lámpások
között, esni kezdett az ólmos eső, mely a koporsót vékony jéghártyával
vonta be, ugy hogy kivülről üvegkoporsónak tetszett. A cilindereken is
finom üvegréteg csörgött. Bevont mindent ez a hideg és csillogó burok,
üveggé és cukros-gesztenyévé változtatta a tárgyakat, jégpályává az
aszfaltot s aztán siralmasan olvadt és fázó lábak topogtak a hüvös,
kásás lucsokban. Már-már a hegyre kanyarodott a temetés. A diák nézte
ezt a lángoló és sötét menetet – akárcsak egy túlvilági menet – a
koradélutánban. Inkább csodálkozott és bámészkodott mint gyászolt. Olyan
hihetetlennek tetszett az egész. Krisztina három nap előtt betegedett
meg tüdőgyulladásban. Most pedig egyszerüen elragadták tőle, gyorsan és
brutálisan, mint mikor éjjel bekötik valakinek a szemét, felnyalábolják,
egy kocsiba gyürik s reggel máshol ébred fel. Ezen csodálkozott, a diák.
Nem is igen hitt a halálában. Hallgatta a bús kántálást, a latin
jajveszékelést s a csokoládé-uzsonnán járt az esze. A kőmüvesek
befalazták a kriptát. Hig habarcsot csaptak a friss téglákra. Azután
egyedül jött le a hegyoldalon. Lóbálta a kezeit. A leányra gondolt.
Kicsit szepegett igy magában. Ujra fájdalmas erővel fogta el a
csodálkozás. Krisztinát kereste és ő – ó igen – ő már nem volt.