Dávid István zászlós szalutált:
– Őrnagy urnak jelentem alásan, öt ember.
– Na, hadd látom azt az öt embert. Ez itt már megint jelentkezett? Hogy
hívnak? Csete Illés? Nincsenek gyerekeid? Nono, majd csak lesz valahogy…
Hát Dávid, tudod, mi a dolgod. Az erdő szélét, aztán nyugati irányban a
majorig. De vigyázzatok, mig a mezőn átjuttok. Mert… Nohát rajta. Jó
szerencsét.
– Köszönjük, őrnagy urnak, mondotta mosolyogva Dávid.
Vidám, csengő volt a hangja és mindig rejtett kacagás hallatszott benne.
Szalutált és épen le akart lépni. De a kövér őrnagy köhécselt és
krákogott:
– Dávid!
– Parancsára őrnagy ur!
– Mitül olyan vastag a zsebed? He? Te mindig magadnál hordod összes
papirjaidat? Hisz ez a mozgásban is akadályoz. Hm… ühüm… Talán itt
hagynál valamit. He?
– Őrnagy urnak alássan jelentem, ezek szerelmeslevelek, ez az én
golyófogó páncélom. Ezért nem esik velem sohase baj.
Dávid István zászlós megengedhetett magának ilyen tréfát, mert ő volt a
zászlóalj hivatalos tréfacsinálója, mindnyájuk bolondos kedvence.
– Nahát… hm… ühüm… dörmögte a kövér őrnagy. – Majd csak lesz valahogy.
Te burokban születtél, az az egy szentbiztos. Burokban. – És akkor
megnedvesedtek a szemei és átölelte a zászlóst. – Segitsen meg a jó
Isten, fiam. – – –
Még nem sötétedett be eléggé. Mint a csiszolt acél, ugy fénylett az esti
ég és a fák fekete szilhuettjei élesedvén, ijesztőn láthatók lettek. Már
leváltak az égről és közelebb jöttek. (Mert ilyenkor a fák elhagyják
helyüket.)
Akkor Dávid István zászlós Kortvai Béla fedezékébe ment, hogy
elbúcsuzzon tőle, mert Kortvai Béla gyermekkori barátja, kollegája és
bajtársa volt neki.
– Mi a fenének ugrasz bele mindig ilyen kalandokba? – mondotta a hadnagy
bosszusan. – Nem elég ami muszáj? Mit izgágáskodsz? Ebben is olyan léha
vagy, mint másban. Már te a halált se veszed komolyan.
– Ugyan, ugyan – nevetett Dávid. – Szerencse minden. Én pedig burokban
születtem. Az szent biztos, – mondta az őrnagy hangját utánozva. – Itt
az árokban se vagy bebiztositva és ez legalább hecc. Be van az írva,
kérlek, jóelőre a sors könyvébe.
– Nem hiszem. Ebben mindenki maga dönt. Mondta Kortvai lesütött szemmel
és nagyon halkan. Az ember akkor hal meg, ha nem akar tovább élni. Ha
elereszti belül, elejti magát. Aki igazán élni akar, az nem hal meg. Azt
hiszem, hogy minden halál elfáradás, öntudatlan öngyilkosság.
– Nagyszerű! Akkor, remélem, meg vagy győződve az én halhatatlanságomról
is?
Gondtalan gyermekvidámság sugárzott szemeiből, de Kortvai sötét arca ugy
állt elébe, mint a letakart tükör.
– Gondolsz-e most valakire? kérdezte. – Gondolsz-e anyádra?… vagy
Irmára?
Dávid nem mindjárt felelt. Előbb cigarettára gyujtott, lassan, kissé
körülményesen.
– Igen, – mondta aztán – inkább Irmára. Gondolom, hogy megrendítené
halálom. Meglepné. Mert ez végre-valahára valami komoly dolog volna. Mi?
Én azt hiszem, hogy fel se tételez rólam ilyent. Ha úgy elébe hoznának,
először bosszankodnék. Megint ezek az „együgyű viccek“ – mondaná és
megkérne téged, hogy komolyits meg engem végre egy kicsikét. És te
hozzálátnál a prédikációhoz. Mi, öreg? Ha-ha…
– Tudod, hogy Irma milyen nagyon szeret téged, – felelte Kortvai
kedvetlenül.
– Tudom. Hogyne tudnám… Talán azért is van, hogy nem gondolok komolyan
halálra. Mert úgy érzem, hogy én csak érte halhatnék meg. Azt szokás
mondani, hogy a hazáért esünk el, pedig…
– Az nagyon ritka. Én is azt hiszem, hogy a legtöbb ember már régen
eligérte a halálát. De neked egyelőre élned kell Irmáért.
Dávid hangosan nevetett: – Biztatsz? Hát önmagamért nem? Csak nem
kételkedsz a halhatatlanságomban? No de mulik az idő. Szervusz pajtás.
Micsoda vásárfiát hozzak? De melankolikus vagy máma. Meg ne savanyodj
egészen, mig visszajövök. Pá…
– Isten áldjon… te majom, – mondotta Kortvai meghatottan mosolyogva.
Mert nem lehetett ellenállni ennek a friss-meleg életkedvnek.
Az öt ember ott állt már a létra körül, az árok falához támaszkodva és
pipázott.
– No fiuk, itt vagytok?
– Megyünk már zászlós úr?
– No csak szijjátok még el azt a kis dohányt.
Dávid figyelmesen nézte a némán pipázó magyarokat, egyik lesütött fejet
a másik mellett.
– No, te Bodics, te öreg medve – szólitotta meg a káplárt – szeretsz-e
te valakit?
– Mér ne szeretnék má – dörmögte vissza a szakállas nagy ember.
– De hogy nagyon szeretsz-e valakit? Olyan nagyon, hogy sohase akarnál
tőle elszakadni?
– Nem vagyok én már fiatal ember, zászlós úr, – felelte a káplár kissé
röstelkedve.
– No és te Csete? Te szereted az életet?
– Szegény ember mit is szeressen rajta?
És a másik oldalról valaki még belemordult:
– Szép jó fű fog nőni rajtunk, zászlós úr, csak az eső essék.
– Marhák vagytok – bosszankodott Dávid. Ugyan nem tudta, hogy miért
bosszankodik olyan nagyon. – Na zsebre a pipákat. Utánam. De hogy nekem
ki ne dugja egyikötök is a buta fejét a fűből. És csendesen mint a
kigyó!
Akkor kimásztak a lövészárokból. Dávid István zászlós, Bodics tizedes,
Csete és még három ember. Sötét volt már. A violaszin derengésben mint
misztikus füstfelhők ködlöttek a fák. (Mert ilyenkor alakot cserélnek.)
Hat sötét test hengeredett és kanyargott lassan, hangtalanul a
gránátgödrökben előre az orosz állások felé. Csend volt. Halkan
csikorgott a homok a horzsoló bőrszijak alatt, néha elzúgott egy golyó a
fázós őszi füvek felett. Mégis csend volt, mert csak emberi hang eleven.
És sokáig tartott, mig a mezőn átjutottak. Végeérhetetlenül sokáig.
Talán a némaság volt olyan hosszú. Végre! Ott az orosz drótok a
bozótban. Dávid jelt adott a megállásra és aztán ott feküdtek a fűben.
Sokáig. Végeérhetetlenül sokáig. Már régen odébb kellett volna menni. De
az ilyen mozdulatlan csend magától nő. Dávid úgy érezte, hogy ránőtt,
testére kristályosodott a csend és bele van már fagyva, mint egy
jégtömbbe. Kedve lett volna ott elaludni.
Akkor meglátta a holdat.
A fekete fűszálak között, melyek óriás diluviális őserdőként nyúltak fel
előtte a violaszin égbe, feljött a hold… A hold ezüstsárga volt és
hideg. Ez Dávid István zászlósnak a szivébe nyilallott.
– Hát csakugyan ez vagyok-e én? – gondolkodott. – Ez a Bajazzo, mindenki
bolondja? Hiszen voltaképen nem ilyen vagyok. Hogy van az mégis, hogy
nem tudom magam másnak mutatni? Arcomra fagyott-e a pojácamaszk? Hogy is
vehetnének komolyan?… De ha most látna engem Irma. Ha igy látna engem…
Vagy rögtön elfintorítanám-e megint az arcom? – És kisérteties
borzongással érezte, hogy igen, azt tenné mindig és örökre szégyelné
komolyságát. – El vagyok átkozva – gondolta – és senki sem láthatja meg
ki vagyok igazán. Béla sem. Irma sem. Mit is szeretnek rajtam?
De a hold felemelkedett lassan a földről, mint egy nagy arany tükör,
mely az ő igazi lelkét mutatta neki és Dávid féltérdre emelkedett a hold
elébe, hogy lássa benne képét.
Akkor egy ijedt rikoltás hallatszott az erdőből egész közel, egy össztűz
roppant és Dávid látta a becsapódó golyók porát, mint egy arany oszlopot
a hold felé emelkedni. Éles fájdalmat érzett mellében és a földre
vetette magát.
Egy idő mulva aztán furcsa fázás didergette és szomorú lett. – Ez nagy
ostobaság volt – gondolta. – Most persze észrevettek. Hát csak gyorsan
vissza, ha még lehet.
Meg is adta a jelt és finoman, könnyen, mint a sikló indult visszafelé a
magas őszi fű között, mely alig rezzent meg a nyomában és a derékszija
se nyöszörgött a homokon. Akkor fordult csak hátra, mikor az állás elé
értek.
– Itt vagytok-e fiúk?
– Hát, aki itt van az itt van – felelte Bodics tizedes a fűből. Én meg a
Csete. De a többi, az ott maradt, zászlós úr. – Nagy fájdalom reszketett
a szakállas ember szavaiban és Dávid szive elfacsarodott. Mert jó
egynéhány barátját, bajtársát elveszitette már a háborúban, de ilyen
nagyon még sohse fájt. Mintha ezek lettek volna az elsők, akik igazán
elhagyták.
Hát beugrottak a lövészárokba. De csodálkozva bámultak körül, mert üres
volt és elhagyott az árok és minden fedezék. Tölténydobozok,
konzervpixnik, ujságpapiros, mi egymás, sok hulladék piszok hevert
mindenfelé. De halotti csend volt és lélek se látható.
– Elmentek!
– No ezek jól itt hagytak bennünket.
– Ezek itt.
– Rájuk vall – mondotta Bodics. Az ilyen rávall az emberekre.
– Ugyan öreg! Mért mondasz ilyet? – Eszmélt fel Dávid szomorúan.
– Mert én ezt mindig így sejtettem. Nem hiányzik az ember senkinek,
zászlós úr. Ne tessék azt gondolni, hogy sírnak az ember után. Ilyenkor
aztán kisül.
Hallgattak és szomorkodtak.
– Mégis vissza kell menni, – szólalt meg Dávid. – Muszáj bevonulni. Nem
is jó így egyedül.
– Az ember olyan, akár az anyátlan árva.
– Az ember mégis húz a régi cimborákhoz, – mondotta Bodics,
lehorgasztván nagy fejét.
– Menjünk, hát menjünk. Keressük meg az ezredet.
Akkor elindultak hárman az őszi éjszakában. Dávid zászlós, Bodics meg a
Csete. A hold már magasan állt az égen és minden más volt. És áthaladtak
az erdőn, az is olyan volt a hold alatt, mintha fekete üvegből lett
volna. Végre elérkeztek egy bozótos dombnak a lábához.
– Odafent vannak a mieink.
– Igen a mieink.
Pedig semmit se láttak. De hatalmas, fájón édes vágyódás fogta el mind a
hármat, és húzta, ragadta fel a dombra. Szinte szálltak.
– Ez a disznó alszik, – dörmögte Bodics, amint a figyelő mellett
elhaladtak és az nem állította meg őket. – Ennek majd beadok, a
disznónak. Nem kellene-e őriznie a cimboráit, mint az édes gyerekeit?
De Dávid nem törődött a figyelővel. Valami ismeretlen boldog
türelmetlenség hajtotta előre. A barátját akarta látni. A barátját, hogy
az lássa őt, így lássa, most lássa, annak lássa, akivé mostan ébredt.
Sohasem volt még ilyen boldog.
Beugrott az árokba. A készültség ott állt a mellvédnél, de senki se
fordult meg utána. Dávid avval se törődött. Egyik fedezéktől a másikhoz
szaladt. Mindenütt aludtak. De Béla bizonyosan nem alszik. Végre bágyadt
vörös derengést pillantott meg az egyik fedezék nyilásában. Ez ő lesz.
Ez Béla, a barátom, aki virrasztva vár rám. Az én barátom…
Az alacsony, nedves földszagú lyukban Kortvai ült egy gyertya előtt és
sápadt arccal meredt bele a lángba. Mikor Dávid belépett, felriadt és
tágra nyitott szemekkel csodált rá egy percig, aztán némán elfordult.
– Szervusz Béla, – szólalt meg Dávid István mámorosan a nagy boldog
szeretettől és kezet nyujtott neki.
Kortvai nem mozdult, nem szólt.
– Mi bajod, Béla, mi lel? Mért vagy olyan levert? Rossz hír jött
hazulról? – Leült szembe vele egy hátizsákra. – No azért kezet még
nyujthatnál nekem. Végre is nem a korzóról jövök.
Kortvai nem szólt, nem mozdult.
– De hát mi történt? Nem akarod megmondani? Persze „nem gyereknek való“,
gondolod, mi? Hiszen sohse biztad magad rám egészen. – De Béla, hát nézz
rám!…
Kortvai nem szólt, nem mozdult.
– Hát így fogadjátok ti az embert, ha patrouilleból jön haza? Nézd csak,
Béla, igazán nem vagyok kicsinyes. Tudom, hogy vannak hangulatok, amikor
ilyen az ember. Nem az fáj nekem. De hogy te most, most is hallgatsz még
és elzárkózol előlem. Hogy rámnéztél és nem láttad meg rögtön, hogy
történt valami, ami fontosabb az egész háborúnál, életnél, halálnál
fontosabb. Hogy te most, most mikor ezt mondom, nem hallod meg a
hangomon, hogy… Béla!!
Kortvai nem szólt, nem mozdult.
– Hát csakugyan nem érzed, hogy nem ugyanaz vagyok már, aki este
elbúcsúzott tőled? Nem érzed, hogy ez most én vagyok, az én igazi
megváltott énem? Hogy letéptem arcomról az együgyű pojácamaszkot és
most, most vagyok végre igazán látható, én! Béla, Béla, nézz rám. Olyan
boldog voltam…
Kortvai nem szólt, nem mozdult.
– De rám kell nézned! Muszáj! Mert te eddig sohase láttál engem. Sem te,
sem Irma. A mi viszonyunk hamis és hazug volt, mert nem hozzám volt
viszonyotok. De te az én barátom légy és engemet szeressen Irma, ne azt
az együgyű, bolondos viccelőt. Nézz rám, Béla, mert most állok én
előtted valóságosan, elevenen és láthatóan!
Kortvai nem szólt, nem mozdult.
[Illustration]
– Béla! Nem hallgatsz ide? Nem érdekel? A pojáca jobban mulattatott?
Kényelmesebb volt, mi? Hiszen éreztem én ezt mindig… Ti akartátok ezt
igy. Azért nem tudtam belőle szabadulni. A ti nézéstek látta arcomra azt
a maszkot és rajta tartotta. Nektek kellett, hogy én más legyek, mint
te. Persze. Hogy Irmának ne kelljen összehasonlitania, választani ne
legyen kénytelen. Ezért nem akartátok és nem tudtatok engem annak látni,
aki igazán vagyok. Kotródjak most már vissza a pojáca maszk mögé, mint
megvert kutya az odujába? Nem, Béla… Különben nem is tudnék már… Hát…
hát… hát Isten veled, pajtás… Mit van mit tenni?… Végre minden kisül…
Ezt az öreg Bodics mondta.
Kortvai nem szólt, nem mozdult.
És akkor Dávid zászlós kiment a fedezékből és fázva bolyongott a
futóárkokban. A készenlét a mellvédnél pipázott, de senki sem fordult
meg utána. Elbujt egy sarokba és sírt. De mikor reggeledett, elindult az
őrnagyot megkeresni, hogy jelentést tegyen neki. A kövér őrnagy a
fedezéke előtt ült és reggelizett. Dávid elébe állt és szalutált:
– Őrnagy úrnak jelentem alásan, bevonultunk.
Az őrnagy elnézett felette, aztán megfordult és lekiáltott a fedezékbe.
– Hé, Guszti, hozd fel a csokoládét!
– Őrnagy úrnak alásan jelentem, két ember meg egy tiszt. Hárman ott
maradtak.
Akkor az őrnagy térdére támasztotta két kezét és szuszogva felállt.
– Hé, Guszti! – és hátat forditott Dávidnak.
– Hát ez meg mi? Mit vétettem az Istenért? Mert ez az egy felderités nem
sikerült? Istenem, kétszer tüntettek ki. Százszor kockáztattam az
életemet értük. Egyszer teszek valamit magamért és…
– Őrnagy úr, – próbálta még egyszer. Akkor köhécselt és krákogott az
őrnagy és elment, anélkül hogy ránézett volna.
Dávid ott állt még egy ideig feszes haptákban, mozdulatlanul. Pajtások
mentek el mellette és nem köszöntötték. – Mi ez? Mért van ez? Hiszen
mindnyájukat úgy szeretem! Hát igazán ilyenek az emberek? És most csak
kiderül?
Délben félénken és szégyenlősen sompolygott be a menázsi fedezékébe. Már
mind ott ültek a tisztek, de számára teritve sem volt. Szék se volt,
hely se volt. Hiszen nem az étel kellett neki. Nem azért. De hova
telepedjen? És senki se szól hozzá egy szót se. Persze, mikor még a
vidám viccelő volt, akkor mindenki nagyon szerette. De így nem
használhatják. Senki se szerette őt igazán, senki.
Megalázottan és szégyenkezve lopódzott ki a menázsiból és elbujt valahol
egy sarokba. Ott ült egész délután. Senki se hederitett rá. Estefelé
hallja, hogy riadó van, mert rögtön indul az ezred. Ő is el akart menni
a szakaszhoz. De akkor valami fájó dac hullámlott fel benne. – Azért se,
– mondta. – Ha kellek nekik, majd eljönnek értem. Ha meg nem kellek…
De senki sem jött érte. Az ezred el is ment és Dávid István zászlós ott
állt az üres árokban és utánuk nézett.
– Nem hiányoztam senkinek – mondta – hát csak menjetek.
Akkor Bodics meg a Csete jöttek arra lassan az árkon végig.
– Hát ti is itt vagytok?
– És a zászlós úr is?
– Hát?
– Megmondtam mindjárt – dörmögte Bodics. – Ilyen az ember.
– Aztán most mit csináljunk. Hárman egyedül?
– Mint az anyátlan árvák.
– Az ember mégis húz a cimboráihoz – mondotta Bodics és felzokogott.
– Hát gyerünk egy másik ezredhez. Majd csatlakozunk. Azt mondjuk, hogy
eltévedtünk. Gyertek. Nem vagyunk mi olyan utolsók, máshol majd még
örülnek nekünk.
És akkor megint elindultak hárman, a sötét mezők felett. Dávid István
zászlós, Bodics meg a Csete. Némán és szomorúan szálltak és fáztak a
hideg őszi szélben. Hát elérkeztek egy erdőbe. Ott láttak valami
világosságot a fák között.
– Halt!
A mieink ezek. Öt vagy hat honvéd ül ott egy tűz körül. Az világit.
– Gyerünk oda.
Akkor ők hárman beléptek a körbe és köszöntek:
– Jó estét honvédek!
– Jó estét – hangzott a válasz csendesen körül a körben.
Úgy látszott csupa csendes, szomorú ember.
– Honnan jöttök, – kérdezte az egyik, az úgy látszik tiszt volt.
Hát elmondtak mindent.
Akkor a honvédek összenéztek és bólogattak a fejükkel.
– Persze, hogy még nem tudtátok… mondotta a tiszt.
– Hogy mit nem tudtunk?
– Hogy azok halottak voltak, akikhez be akartatok vonulni.
– Halottak?
– Hát. Mig ti odajártatok járőrbe, azalatt halomra lőtték őket, aztán
mire visszajöttetek, hát már szellemek voltak, kisértetek. Azok persze
hogy nem látnak benneteket nappal. Másik világban élnek.
– Szent szűzanyám! Az egész ezredet összelőtték!?
– Sohase hallottál még ilyet? Mi már egész divizióban láttunk ilyen
halottakat együtt. Mit gondolsz, a fele legalább odavész.
– Bizony az lehet – mondta Bodics – mert máskülönben nem is lehetne azt
megmagyarázni.
Hát ott ültek aztán ők is a tűz körül, mint a többi, mozdulatlanul és
némán kuporogva. Éjfélkor arra tévedt egy huszár. Hát amint a fák között
előjön, ágaskodni kezd a lova. A huszár felordit, égnek áll a haja és
hányja a keresztet. Aztán a megvadult ló eliramodik vele a sötét erdőbe.
– Látod-e, ez is egy halott volt.
Reggel felé azt mondta a honvédtiszt:
– Gyertek pajtások csatlakozzunk valahová. Nem kódoroghatunk örökké igy
egyedül.
És mentek az erdőn keresztül. Ahogy kiértek az erdőből, megpillantottak
egy nagy csendes tábort. Talán egész divizió is lehetett ott pihenőbe.
Odamentek ők is a nagy csendes táborba. Barátsággal fogadták. És ők
nagyon örültek, hogy végre eleven embereket látnak. De azért még fájt
valami:
– Mert mégis húz az ember a régi cimboráihoz – mondotta Bodics tizedes.
– De legalább egyideig békességünk lesz itten.