De később sírt. A kis asztalára borult, mely a homályos ablak előtt
állott és keservesen, jóizüen sírt. Le se vetkőzött éjjel. Három napig
alig aludt. Egybeolvadtak előtte a percek, az órák a napok. Mikor az
ablakredőkön betetszett a világosság, nem tudta, hajnal van-e, vagy
alkony?
– Ha visszajönne – zokogta párnáiba.
Tavasz felé kissé elcsendesedett. De az arca még sápadtabb lett. Most
már sírni se tudott s a könnyei befelé folytak. Ezzel az elcsendesedett
bánatával azonban még rettenetesebbnek tetszett. Azok, akik látták,
önkéntelenül elnémultak.
– Ha viszajönne – sóhajtotta magában.
Este maga elé tette ruháit, a cipőjét, a sárga sálat, amit oly kecsesen
tudott a nyakára kanyarintani. Elképzelte, hogy mellette ül, a tűznél,
vagy a széken, vagy a földön, finom, gyengéden szeplős arcát a vörös
melegségbe forditva. Sokszor látta az ágyán is. Hallotta a hangját. Ha
csengettek, az ajtóhoz rohant és csodálkozott, hogy nem ő jön. Ekkor
visszament a szobába és pontról-pontra kifestette magának a találkát.
Krisztina belép. Ő lesegiti a kabátját, székkel kinálja meg, a leány
azonban a nyakába csimpaszkodik, elbujtatva fejét a mellén és kacag.
Egész hajnalig játszott igy a leánnyal, hallgatta a kacagását, bámulta a
szemét. E gyötrelmes és halálos ölelkezések után másnap szürke arccal és
keserű szájjal ébredt.
Mindennap elment a kabaréba is. Kereste őt a kis züllött szinpadon, a
szines lámpák között és nem találta. Megvárta az éjfélt. Aztán haza
ment. Otthon nem lelte a helyét. Ijedten vette észre, hogy neki az idő
nem orvosság. A leány egyre szebb lesz. Az évek fátyolán át szőkén és
aranyosan ragyognak eléje a szeplői, ezek az édes, erotikus pettyek.
Szája mint egy roppant rubin villog s érzi ezüst nyálának langyos
nedvességét is.
– Ha visszajönne.
Ez a sóhajtás úgy maradt meg benne, mint egy szent vágy, mint a
bánatának és gyászának desztillált esszenciája. Nem is mondott le róla.
Az életét adta volna oda, ha – csak egy pillanatra – látja. A pillanatot
gondolatban millió részre osztotta s ugy érezte, hogy ebben átélte volna
a gyönyör egész skáláját. Napról-napra alázatosabb lett a vágya. Arra
gondolt, hogy csak a koporsóját látja egyszer s félve bepillant az
üvegablakon, vagy egy tükörben veszi észre a ruhája árnyékát, amiről nem
is tudni egészen bizonyosan, hogy felhő-e vagy csipke. Ezért évekig
gyalogolt volna hajadonfőtt, vérző, mezitlen lábbal. Társaságokban,
mikor a jókedv bukfenceket vetett, táncközben gyakran végigborzongott
rajta ez a gondolat. Hiába menekült előle, követte őt. A diák csendesen
megadta magát, kisérő árnyéka lett a halottnak. Szikáran és sápadtan
áhitotta vissza a holdfényben. Mereven beszélt. Hidegen és csillogóan
öltözködött. Mellén, – mint kriptán a fehér kőlap – állandóan ott
feszült a kifogástalan plasztron, tündökölve, szikrázva s az, aki látta,
egy halottra gondolt, egy leányra, egy leány bús fejére, aki alatta
sápadtan alussza a névtelen álmot.
– Ha visszajönne – rezgett a szivében.
Az arca is ezt mondta. Ebbe a puha viasz-arcba beleégett a szenvedés.
Még évek multán is ezt tükrözte, az első ijedtséget és riadalmat, mely
megmerevedett rajta, kőkemény és hideg lett, mint egy halotti maszk.