Saint Martin első! És amint látom a commodore maga vezeti! Milyen csinos
a tanácsos úr a fehér ruhában! És így a lába sem olyan görbe… Igen:
Saint Martin első!
– A legkevesebb, amit az ember a gallomániás futóbolondnak a yachtjától
elvárhat, az, hogy szintén kiváló legyen a futásban! Hanem jőjjön,
kedves Encarte, mert megfázunk!
Kedves Encarte, a makaókedvelő, – az igazi neve most nem jut eszembe;
felvidéki szép rassz-gavallér, – még egyszer visszanézett a Balaton
ólomszürkére fakult tükrére, a vihar elől menekülő yachtokra, a fehér
foltra: a commodorenak csufolt úrra, aki nyaranta tengerészesdit
játszott, aztán megfordúlt, felgyűrte a kabátja gallérját és mindketten
megindultunk felfelé, a fürdőhely vendéglője felé. A szétriasztott,
megugratott fürdőzők zsibongva, nevetgélve tolongtak körülöttünk; még
néhány perccel azelőtt odabent úszkáltunk a vízben, milyen síváran
szomorú volna most is ott lenni és nézni a távozókat a vad viharban, de
nem, már nem vagyunk ott, sőt minden lépésünk távolabb visz a szürke
veszedelemtől és közelebb a vendéglő kényelmes nád székeihez. Csak
második napja voltunk még ott, még nem lepett meg bennünket a hősieskedő
érzés, ami a végtelen, szabad égből csöpög bele a városi rovarkák
szívébe. – Most otromba, magas, mohával benőtt lépcsőfok következett,
ami a partot az eszplanád töltésétől elválasztotta és Encarte
szokatlanúl nagy lépése kissé idétlenül kómikusan sikerült és
valószinűleg csüggedés szállta meg az otthoni, pesti elegáncia ily
könnyenromlékonysága miatt, mert láttam, hogy lopva körűlnéz, vizsgálja
a többieket és elégedetten lát itt is, ott is hasonló tüneményeket.
Voltak, – otthon pedig eléggé fontos emberkék, – akik szinte szürke
pöttyökké aszalódtak a pompás, nagy dimenziók közepette.
Lehet, hogy aki Encartera ezt a nevet rákente, talán nem is pusztán csak
a makaóra gondolt, mert ez a szép, hideg úr az élettől sem nem nyert,
sem vele szemben nem vesztett semmi fontosat. Élt, játszott, vigyázott
magára és úgy látszott: ennyi az egész. Hanem voltak napok, amelyeken
nobilisan, úri módon és őszintén szomorú volt. – Egyszer, régebben
olyanformát mondott, hogy az a fínom, gonosz kis titok fejlődhetett ki a
lelkében, amelyiket a hordozója maga sem tudna a világra hozni.
Amelyikről azt véli, – mondta, – hogy még Ádámtól származik a paradicsom
elvesztésének rettentő idejéből, mint az ő testamentuma lappang azóta
lélekről-lélekre, a sok mérhetetlen ezredéven keresztül persze lekoptak
az élei, sarkai, nem üt véres sebet, de a ráérő ember lelkében nő,
duzzad mint a kelevény és végül megfojtja a hordozóját. – És azt hiszem,
– tette hozzá, – hogy Ádám ezt a gonosz kis valamit a leándervirág
szirmába göngyölve lopta bele Ábel lelkébe, amig az aludt és az Istenről
álmodott, mert a szomorúság szinte torkonragad, ha leánderillatot érzek,
pedig nem fűz hozzá semmi emlék!
Hanem azóta, valahányszor találkoztam vele, pedig gyakran megesett,
mindíg közönyös, egyszerű volt és mindíg olyan keretek, körülmények
között láttam, amelyek síváran nagy távolságban voltak minden délszaki
növénytől, amelyekben kínosan buta dolog lett volna akár emlitést is
tenni Ádám titokzatos testamentumáról. Pedig a körülmények lomhák,
kényelmesek, nem járnak az ember után, az ember megy utánuk. – Valami
szeszélyes hangulat csinos kis hajtása lehetett ez akkor, – gondoltam.
Odafent az eszplanádon megbolondult a vihar, apró kis szélkölykekre
zúzta magát a platánok között, azok aztán innét-amonnét rohanták meg a
menekülőket, a vékony, vagy görbelábú nők megdöbbenésére, a
szépcombúaknak pedig őszinte örömére ráncigálni kezdte a könnyű nyári
szoknyákat. – Az egész csoport a házak felé tolongott, csak egyetlenegy
ember jött szemközt a tömeggel. Sápadtképű, magas, sovány,
harmincasforma ember, sötétsárga felöltőben és kifogástalan, de nem
rászabott cipőben. Az arca sárgásbarna, fekete szeme betegesen nedves
volt. Látnivaló volt, hogy ez az ember szegény és bús és hogy nem való
oda az elegáns, vidám emberek közé. Amikor mellettünk elment, ránézett
Encartera és köszönt neki. Sem nyájasan, sem ridegen, sem bizalmaskodva,
sem tisztelettel, sehogy, de valahogy mégis. Encarte bámúlva nézett
utána, majd gyülölködve szólt:
– Mit keres ez itt?
– Ki ez? – kérdeztem.
– Nem tudom… Az a szokásom ottfent, Pesten, hogy hajnalonta, amikor a
kaszinóból kijövök, rendesen benézek még valamelyik kávéházba. Egy ilyen
alkalommal szedtem össze valahol ezt az embert… Hm! Ez talán nem is egy
ember, hanem több, teljesen hasonló ember egyike, mert akármikor,
akármelyik kávéházba mentem be, ezt mindíg és mindenütt ott találtam.
Teljesen egyedül gunnyasztott mindíg, nézve a levegőt. Már arra is
gondoltam, hogy ez valaha a túlvilágon mint kisértet működött, de a
hivatalát ott is oly csüggedt lagymatagsággal, kedvetlenül és silányan
töltötte be, hogy kitették és most itt tökéletlenkedik!
– És azóta persze tolódik, függeszkedik önhöz, ugyebár?
– Nem… nem a! Sőt az a borzasztó, hogyha pontosan utánagondolok, azt
kell mondanom, hogy mindannyiszor én kerestem őt, én mentem oda őhozzá.
Lássa, ez olyan dolog, amit nem értek teljesen. Tiszta szívemből útálom
ezt az embert, düh fog el, ha csak kinyitja a száját és elkezdi az
eseteit. Mindíg valami esetet nyöszörög el és abból hasznos tudnivalókat
facsar ki. Mondom: útálom, de ott a piszok hajnali kávéházban valahogy
megfértünk együtt. Hanem itt, itt, az élet közepette, itt szörnyű! A
szennyes város a legpocsékabb csápját nyújtotta ki utánam!… Igen,
mondom: mindíg én szegődtem őhozzá; valami különös kéj volt a gyötrelmes
dühöngésben és talán az a perverz gyönyör is ott bújkál bennem, hogy
akkor hagyom ott ezt a hullaszerü sárga tömeget, amikor akarom, és
megyek haza, vissza az én úri kereteim közé, amikor akarok, ez pedig ott
marad továbbra is és bámúlja a kávéház freskóit, a bedrótozott
libapásztorlányokat és egyebeket!… Tudom: semmi részem sincs abban, hogy
ő most itt van, véletlen az egész, de én valami végzetszerűséget érzek,
szinte valami túlvilági küldöncöt sejtek ebben a vizesszemü kisértetben
és most, hogy itt megláttam, legjobban szeretnék elmenekülni innét,
hiszen itt úgyis vége van számomra a napfénynek, a virágillatnak,
gázlángok hunyorgatnak és a pesti hajnal pocsék szaga vesz körül, de
hiába, majd meglátja, hogy képtelen leszek elmenni; tudom, hogy ez az
ember magához fog szippantani megint!
*
Négy nap lemúlt, azonban a sárgaképű ember nem jelent meg. Eltünt.
Egyszersmind kiesett a tudatunkból anélkül, hogy estében a legkisebb
zörejjel is megzavarta volna a kedves hangok harmóniáját. Eltünt,
felszívódott. – Az esti levegőben az ökörnyál nyomán rózsaszinü szerelem
uszkált és a Balaton tükre alúl cziterahangocskák pattantak elő. –
Encarte fakó szeme is kifényesedett lassankint. Nem kártyázott,
legfeljebb néha néhány fordulót, időnként az asszonyokba is belekóstolt,
de aztán otthagyta őket: játszott az élet édes mérgeivel és azután
éjszakánkint lesétált velem a tópartra. És ott, a nagy csendességben
utóbb már nem reteszelte el olyan gondosan a szívéhez vezető kis folyosó
ajtaját, mint azelőtt. Benéztem, sok szép dolgot láttam ottbenn, de
sohasem tudtam eltolni magamtól a gondolatot, hogy azok csak a
holdfényen csillognak olyan szépen, a napfényen azonban megfakulnának. –
Többnyire a csillagos eget néztük és Encarte egyszer azt mondta:
– Képzelje, ha egyszer beülhetnék a Göncöl szekerébe és visszahajthatnék
rajta a paradicsomba… Meg kellene már tudnom Ádámtól, hogy mi az a
titok, amit leander-sziromba burkolva a lelkembe rejtett!?… Már napok
óta akarom mondani önnek, hogy itt a közelben valahol feltétlenül
leander virúl! Nagyon szomoru vagyok már napok óta!
Rosszulesett visszagondolnom előbbi gyanakvásaimra, mert most látnom
kellett, hogy a bizarr elképzelésben lappangó különös szomorúság iránt
érzett hajlandósága őszinte és hogy az is volt mindíg. Lehetetlen is
lett volna ily mérges hazugsággal befertőzni a csodás, csillagos
éjszakát.
Egyik estén egyedül motoszkáltam ottfenn, amikor a pikkológyerek jött,
hogy menjek le, vár valaki. Egyik eléggé közönyös, régebbi ismerősöm
volt. Beszélgettünk, főként mégis ittunk, amikor ő azt mondja halkan:
– Különös embert szedett össze az elegáns Encarte!
Odakaptam a fejemet és láttam, hogy Encarte ott űl kettesben a
sárgaképűvel. Nem értettem miért: néhány hevesebb szívlökést éreztem:
szinte álomlátásszerűen, majdnem félelmesen különös volt a két ember ott
együtt a dús, fényes miliőben. Lepleztem, de tekintetem
vissza-visszasiklott Encarte fehér arcára. Ő tétován nézett ide-oda,
menekülve a kiváncsiak elül, epésen mosolygott és időnkint halkan
mondott egyet-mást a sárgaarcúnak. Amikor engem meglátott, úgy nézett
rám, hogy meg kellett értenem a hívását. A kellő formaságok után
odasiettem hozzájuk.
A különös ember láthatólag nem örült a dolognak. Encarte azonban
felélénkűlt és ez csak növelte idegenszerű érzésemet, mert ez az
élénkség elárúlta az előbbi félelmet. Encarte most már leereszkedő,
bántó módon beszélt a furcsa emberrel. Az azonban semmibe sem vette az
egészet és nyugodt biztonsággal beszélt. Hanem egyre gyakrabban
megjelent a kínos csend, pompás alkalmakat kínálva a menekülésre. De
Encarte, pedig gyötrődött, nem mozdúlt. Egyszer annyira tűrhetetlen lett
a csend, hogy meg kellett szólalnom:
– Különösen szép ma az a magas, barna asszony! Régen figyelem már, de ma
túltesz önmagán is! Nem találják az urak?
Encarte tudta, hogy a kérdésnek nincs semmi értéke: nem felelt. A
sárgaarcú azonban, amikor hozzá is odafordúltam, puszta udvariasságból
fanyarul, kicsinylőleg mosolyogva azt mondta, de anélkül, hogy
feltekintett volna:
– Igen,… igen,… csinos!
Encarte felkapta a fejét, indulatosan nézett rá, majd, alig bírva
palástolni a dühét, halkan odaszólt neki:
– Csinos!?… Hm!… Csinos!?… Maga oda sem nézett!… Mondja csak: mi… mi
ez?… Pózol maga vagy…
A sárgaképű nyugalma egyetlen hajszálnyira sem lendűlt ki. Hidegen
mondta:
– Nem. Nem pózolok! Hiszen mondtam, hogy csinos. De minek nézzek oda?
Hiszen csak tudja, hogy minden fiatalasszony csinos. És fogadok önnel,
hogy bármelyik is, ha akarja, Rosabelwerde tündér módjára kivirágoztatja
a száraz fapálcát is!
Mindketten csodálkozva néztünk rá. Encarte felett azonban még mindig úr
volt a gyűlölséges düh! Indulatosan szólt:
– Most valami szépet, okosat mondott úgye!?… Hát ilyen ostobaságokon
töri maga a fejét, amikor úgy egyedűl gunnyaszt? Ismert már olyan… izé,…
olyan fapálcás asszonyt?
– Természetesen! – felelte nyugodtan a különös ember. – Hiszen különben
nem mondanám…
– Megint eset!? Ördögadta! – mondta Encarte, idegesen pattintva az
újjával. – Maga csodálatos barátom, olyan mint a pók! Lesi, amig valaki
más csinál valamit, akkor maga lecsap arra a dologra, beköpi, behálózza,
mint a pók a legyet és kiszívja belőle az esetet!… A kivirágzott
fapálca!?… Nézze meg az ember!… Nem az ágydeszkát akarta mondani?… Mert
azt még legalább érteném: fiatal asszony… ágydeszka…
– Nem, nem azt akartam mondani. Az, akiről én beszélek, egy régi, fekete
kis fapálcát, aféle gyerekbűvészpálcát virágoztatott ki.
Encarte ismét szólni akart, de ekkor egészen különös dolog történt. A
sárgaképű ember ugyanis rá sem tekintett, csak hanyagúl intett feléje a
kezével: csend! És ez alatt a pillanat alatt megváltozott minden. –
Encarte halványan az indulattól, remegő orrcimpákkal hallgatott. A
sárgaképű is megváltozott: az arca színe fehérré finomodott és rekedt
hangja fokozatosan lágyúlt, zengzetesedett.
– Egyébként, amennyiben kedvük van,… – mondta nobilis könnyedséggel. –
Ismertem én egy sajátságos embert, akinek a felesége… Azonban, hogy
jobban megértsük egymást, már most megmondom, hogy ez az ember igen sok
bolondot művelt életében. Ismertem már gyermekkorában, figyelemmel
kisértem minden bolondériáját, de mondhatom valamennyi között legnagyobb
volt a legelső, az, hogy megszületett. Mert elhibázta az időt, olyankor
jött, amikor a familiája még úr volt és így éppen suhancnak kellett
lennie, amikor a familia egyszerre csak megdermedt, tehetetlenné,
mozdulatlanná vált: akár csak a fagypont alá hült viz egyszerre
megdermed, ha valaki megmozdítja az edényt. Sok minden van úgy: amikor
már tulajdonképpen megvannak a bajok, még sokáig el lehet
húzni-halasztani a dolgot, ha valaki durván hozzá nem kap. Csakhogy
mindig akad ember, aki durván nyúl a kezeügyében eső dolgokhoz. Az az
ember is úgy lehetett, mint aki a magas szikláról lenéz a vízre. Amíg a
víz tükre csendes, addig nincs baj, addig tisztán látja önmagát. De ha a
víz megfodrosodik, a lenéző megszédül, mert az egyik hullámban így látja
önmagát, a másikban amúgy. És akkor vagy lezuhan, vagy nem mer többé
szembenézni önmagával. Az pedig már baj. – Az urakat esetleg nem érdekli
a dolog, de miután…
– Nem, nem csak folytassa kérem! – mondta Encarte hevesen. Vizsgálódva
néztem mindkettőjük arcát és különös érzéssel láttam, hogy Encarte kezdi
elvesziteni a játszmát. A sárgaarcú ember egyre nőtt, szépült. Nyugodtan
mondta:
– Amint az urak kivánják! – Tehát az az ember egyedül maradt az édes
anyjával. Testvérei elszéledtek, boldogultak, csak ez a tökéletlen
gyerek nem tudott tisztába jönni önmagával. Akármihez fogott, egy idő
múlva abbanhagyta. Azt mondta, hogy valami nagy, a másvilág felé
csalogató szomorúság gyötri a lelkét, az szegi a nyakát dolgának. Együtt
lakott az édes anyjával, de ez is különös, a sorstól agyafúrtan kieszelt
baj volt ránézve. Az anyja úgy szerette, mintha ő lett volna az egyetlen
gyerek. Eltűrt tőle minden otrombaságot, ráhagyott minden kalandos,
lehetetlen álmot. Ez volt a baj. A fiú egyszer csak hirtelen
megházasodott, de porhanyó önmagával soha tisztában nem levő mivolta
miatt bután, minden igaz ok nélkül, pusztán holmi rongyos formák
kedvéért hetykén, letagadta, hogy szerelmes a lányba. Tetszett neki, ha
úgy fecseghetett, hogy a leány viszi a szerelmet őutánna. Hanem meg kell
mondanom, hogy sem ebben, sem egyéb, eféle kis aljasságában nem volt
soha egyetlen szemernyi gonoszság sem. Ezt nem konvencióból mondom, – az
az ember ugyanis azóta már meghalt, – ez a szent meggyőződésem… Hm,
persze, persze, úgy kellett volna tennie, hogy odaállt volna az anyja
elé és azt mondta volna neki: Anyám, én szeretem azt a lányt, hát
elveszem, de azért tégedet is szeretlek továbbra is! Persze… persze… ez
lett volna a helyes, dehát…
A sárgaarcú ember itt mosolyogni kezdett, de úgy, mint a
csicsóné-cukorból készült lárvák, amelyek csak addig mosolyognak, amíg
valaki nyomkodja őket, de aztán múmiaszerűen visszaszigorodnak. Pár
pillanatig hallgatott és csak akkor vettem észre, hogy a terrasz zaja is
egyre fogy, az emberek el-kimennek és már alig néhány asztalnál űl
egy-egy elkésett vendég. A pincér szó nélkül palackokat rakott az
asztalunkra és ezek az elegáns, nyulánk, zöld üveglegények észrevétlenűl
felgombolyították azokat a távolságokat, amelyek a minapi találkozás
alkalmával ott fontoskodtak közöttünk és a sárgarcú ember között.
Encarte gyakran hörpintett, fehér arcára nyugalom szállt, de a szeme nem
tudott megpihenni, makacsúl visszatért a különös emberre. Szivesen
elűztem volna Encarte szavait: valami végzetszerűséget látok ebben az
emberben! – de mindhiába, dongólégy módjára visszatértek és ott zsongtak
körülöttem.
– Nem volt az az ember sem gonosz, sem jó, nem volt benne egyetlenegy
szikrányi akarat sem. Ha az anyja esténkint szemrehányást tett neki,
hogy már mást szeret, nem őt, a fiú azonnal megtagadta a feleségét. De
ha másnap a felesége megcsókolta az ajkát, azonnal rájött, hogy csak őt
szereti és hogy az egész világot ellökné miatta. Ekkor viszont az egész
világgal együtt megtagadta az édesanyját is. Azután éjjelenkint, akár
így volt, akár amúgy, sírt és vergődött, mert képtelen volt kiszabadulni
a két szeretet acélszorításából. Szörnyü zsarnokság is a szeretet és nem
gondolják az urak, hogy gyötrelem, ha valakit kénytelenek vagyunk
szeretni!?… Igy vergődött az az ember. Az ilyesmit aztán hamarosan
megtudják az emberek. Észreveszik, kiszagolják. Eleinte sajnálták, de
mivel a szánalom utóbb megrothad és megvetéssé zápúl, őtőle is kezdtek
elfordúlni. Eközben történt, hogy elszakadt az anyjától és összekerült
az asszonynyal, akinek a kezén valami kis barna anyajegy volt és az
ember mindíg azt csókolgatta. Közben otromba és komisz volt az
asszonyával szemben is és lassú pusztulásában, kapkodásában lassankint
elherdálta minden kis jószágukat. Az asszony nem szólt, nem haragudott,
csak ápolgatta tovább a fiút. Az pedig minél több komiszságot,
otrombaságot művelt az asszonynyal szemben, annál jobban szerette azt.
Mondják, hogy ez így van minden pusztuló embernél. De akárhogy van is,
az éjszakái egyre keservesebbé lettek. Egyre nehezebb volt letagadnia,
hogy vadúl lázadozik az erőszak ellen. Hogy kénytelen vég nélkül
szeretni az asszonyt; hogy ha szétszaggatja az eszét, akkor sem képes
olyasmit találni az asszonyban, amibe belefojthatná a szerelmét. És
egyre jobban érezte, hogy romlásba viszi a feleségét. Meg is mondta neki
ezt, de hiába. Az asszony csak szerette és ápolgatta. A fiú lelkében
egyre erősebb gyűlölet ébredt az ismeretlen iránt, aki ezeket a dolgokat
így rendezte. Olyan kelepcébe került, amilyenbe kerülne a tüdővészes
ember, akinek megmondanák, hogy a családja érdekében ne köhögjön és aki
az utolsó pillanatban elköhintené magát. Aztán rámondanák, hogy
könnyelmű és komisz ember, mert ha nem vett volna lélekzetet, talán nem
is köhögött volna. – Egyszer, a fiú névnapján az asszony odatett az
asztalra, a férje szalvétájára három szál leándervirágot. Meg kell
említenem, hogy a fiú éppen ezen a reggelen otromba volt az asszonynyal.
Hanem amikor a leándert meglátta, elszorúlt a torka. És ez a szorongás
nem is múlt el; egyre erősebb lett. Az ember többször utánanézett a
dolognak, de csak azt érezte, hogy hiába minden: a torkát egyre csak
szorongatja valami és hogy a szorítás egyre jobban gyötri. Amig azután
az egyik esős reggelen, ahogy felébredt és odanyúlt a torkához, valami
hatalmas, rideg vaskarikát érzett ott. Nagyon meg volt ijedve és nem
szólt a feleségének. Próbálgatta levenni a karikát, de nem ment vele
semmire. Később valahogy megszokta és akkor már éppen nem szólt róla az
asszonynak. És amikor a vaskarika a nyaka köré hurkolódott, akkor végleg
lecsapott rá az enyészetes, másvilágra-hívogató szomorúság, ami azelőtt
csak néha lepte meg. És attólfogva egyetlen mozdulatot sem tett
magukért. Azt vallotta, emlékszem, hogy a szomorú ember nem azért
szomorú, mert a lázas tervei csak tervek maradnak, hanem azért maradnak
a tervei csak tervek, mert ő szomorú. Őt, azt az embert pedig az
ősszomorúság bántotta. Egy éjszakán, amikor egyedül voltam vele, azt
mondta, hogy az ősszomorúság egy soha meg nem született, de már meghalt
kisgyerek, aki ott tipeg az ember mellett és mondogatja: apa, gyere
velem játszani! És az ember nem mozdúlhat. Azt is mondta, hogy az
ősszomorúság a lenyugvó nap legutolsó sugara, amelyik belefúródik a
töprengő ember szemébe és amelyiken a töprengő ember szeretne
felsiklani, hogy ottfent összeéghessen. De a sugár akkor a szemébe nevet
és eltűnik!…
Egyedül maradtunk; mindenki elment. Amikor az utolsó vendég is készült
és ott ment el mellettünk, csend támadt. Az egyetlen pincér a sarokban
szundikált, alúlról felhallatszott a Balaton nyugtalan mormolása és a
lehúllott levelek zörgése, amint az ébredező szél végighajtotta őket a
porondon. Vihar volt készülőben. Encarte körülnézett, amikor meglátta az
alvó pincért, mosolygott, majd eltünt és most sem tudom: hogyan, honnét,
három új flaskát hozott magával. Leült ismét és melegen, barátságosan
azt mondta a különös embernek:
– Ne felejtse el, hogy adósunk egy kis fekete fapálcával!
A különös ember egy csodálatos, kedves mosolylyal, de a legkisebb túlzás
nélkül, teljes elegánciával vette tudtúl a hangulatváltozást.
– Nem, nem felejtettem el! – mondta kedvesen. – Nem felejtették el az
urak a vaskarikát, ugyebár?… Tehát egyik estén, amikor az az ember
minden cél és ok nélkül a régi fiókjait rendezgette, valami ősrégi,
fekete fapálcát talált. Sokáig tünődött, hogy mi is az, amig végre
rájött, hogy régi gyerekjáték, amit még az édesapjától kapott… Az
apja!?… Hja, az apja!… Egyszerre kétfelé nyílt előtte a világ és ő nem
nézett sem jobbra, sem balra, hanem belenézett egyenesen a nyílásba,
ahol ott látta önmagát és a meghalt fiatalságát. Micsoda változások
lehettek azok!… Mert az az ember valaha úr volt, akinek született és
akkor még nem tudott az ősszomorúságról! Mily szörnyü viszontlátás
lehetett az ott a nyíláson keresztül!… Gyötrelmes sietséggel,
rajongással belerejtette a pálcikát a zsebébe, éjszakára meg a vánkosa
alá tette. És az első éjjelen csodaszép álmokat látott. Derék, hatalmas
és kegyes úr volt, olyan, amilyennek indult, de amilyenné soha sem
tudott lenni. És ez így ment éjszakáról-éjszakára. Reggelenkint azonban
mindent tönkretett a vaskarika, amit mindíg ott érzett a nyakán. Hanem
az egyik reggelen különös dolog történt. Az ember már hajnalban
felébredt. Odakint már reszketett, ugrándozott a napsugár a levelek
közt, de a világ még csendes volt. A felesége ott aludt mellette. A fiú
nézte a napfényt, nézte az asszonyt. Azután megint a napfényt és ujra az
asszonyt. És gyötrelmes szorongást érzett, amit nyilván a vaskarika
okozott. Az megint ott volt a nyakán. A fiúnak könnybelábadt a szeme, de
aztán elővette a pálcikát és nézegette. És egyszer csak, hogy, hogy nem,
véletlenül megérintette vele a vaskarikát. Hát az abban a pillanatban
lepattant a nyakáról. Ő felkelt, felnyitotta halkan az ablakot és
szívta, ette a levegőt, a napfényt. És a szegény, tökéletlen fiú
elfelejtette, hogy csak meg kell fordulnia és ott fekszik az asszony.
Elfelejtett mindent. Szédítő sebességgel visszaröppent a Balaton
partjára, ahol már várta az apja, aki felkelt a sírból, hogy a fiát
elcsalja a búzaföldeken keresztül be a faluba egy pohár borra, ahogy
szokták. És a fák haragoszöld koronájából égőszemű leányok integettek a
fiú felé, aki valamennyit megismerte. És csodás, ismeretlen dallamok is
keltek és belebújtak a fiú szívébe… Ettőlfogva minden reggel
lepattantotta a vaskarikát a bűvös kis pálcával. De nem sokáig tartott a
dolog. Mert az egyik hajnalon véletlenül felébredt az asszony és
meglátta a pálcikát a férje vánkosán. Mosolyogva, vidáman vette a
kezébe, foltos kis kezébe, megcsókolta a fiú ajkát és nevetve kérdezte:
– Mi ez a pálcika?
Az ember elsápadt, mondani akart valamit, de szinte a szívverése is
elállt, mert látta, hogy a pálcikából csodaszép, illatos leándervirág
fakad. Ugyanaz a virág, amit egyszer az asszonytól kapott a nevenapjára.
És a pálcika varázserejének vége volt. Nem tudta lepattantani többé a
vaskarikát. Az ember pedig nem birta el többé a szörnyű szorítást, mert
a vaskarika akkor már a szívét is szorongatta. Az ősszomorúság pedig
bizonyára sürgette, hivogatta. Az ember megcsókolta a felesége foltos
kis kezét, azután meghalt!…
Csend lett megint. Különös érzés nehezedett rám; Encarte nem szólt,
körmével szórakozottan rajzolgatott az abrosz arabeszkjein. De egyszer
hirtelen felkapta a fejét, nyugtalanúl nézett a sárgaarcúra és idegesen
kérdezte:
– Ha az az ember akkor meghalt, hogyan tudja ön most, hogy mi történt
vele?
A különös ember visszanézett rá nyugodt, mozdúlatlan arccal.
– Ne idegeskedjék, kérem! Onnét tudom, hogy én voltam az az ember!…
*
Nem emlékszem pontosan, hogyan történt azután. Tudom, hogy a különös
ember akkor már elment és mi ketten ott álltunk a terrasz lépcsőjén,
néztük az égen felvonuló koromfekete felhőket és hallgattuk a zivatar
szelének búgását. Hallgattunk. Végül Encarte szólalt meg csendesen:
– Érzi a leánderillatot, amit idehord a szél?
Majd hirtelen a homlokára ütött és izgatottan mondta:
– Istenem! Elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy a halála után
megtudta-e…
Hatalmas villám száguldott át a mennybolton, szörnyü csattanással a
nyomában. Az utolsó szavakat nem értettem.
Encarte hajadonfőtt lefutott az eszplanádra, onnét a partra és
siránkozva kiabálta:
– Várjon… várjon!
A villámok egymás nyomában száguldottak, lángban állt az egész világ és
a szörnyű fényben hol itt, hol ott láttam felbukkanni Encarte fekete
alakját. És egyre halkabban hangzott:
– Várjon!… Várjon!…
És aztán azóta nem láttam Encartet. Nem látta más sem. Mondták itt
Pesten, hogy bizonyára elkártyázta, elkocsizta a pénzét és ezért…
Bizonyára bolondnak tartottak volna, ha mondom, hogy: igen, a kocsi, a
kocsi ottfent van az égen, Encarte bizonyára hiába kereste a sárgaarcút,
hát beleült a Göncöl szekerébe, hogy maga nézzen utána a dolognak.