Lomha eltökéléssel, de mégis csak eltökéléssel, tovább szeretnék még
fonni a gondolatok guzsalyán, de a fáradtság minden teketória nélkül
eltépi az amugy is szakadásra hajlamos vékony fonalat és az ágy felé
parancsol. Hogy le tudtam vetkőzni, az még ma is, annyi idő multán,
meghökkent, ámulatra késztet és szinte fantasztikus bizonyitéka annak,
hogy még a legtörpébbé zsugorodott energia is olykor milyen óriási
vállalkozásokba tud belelendülni. Egy másodpercig még arra próbált
biztatni haldokló éberségem, hogy a folyosóra szolgáló ajtót talán mégis
el kellene reteszelni, de aztán a kimerültség szülte fatalizmussal erről
is letettem. Már benn feküdtem az ágyban – mit bántam most, ha akár
egyenesen a koporsóba kellett volna belefeküdnöm – amikor a szobában
utolsó gyarló kémszemlén cserkésző szemem másodpercig elidőzött egy
másik ajtón, amely valami szomszédos szobába nyilhatott. Ezt az uj
fölfedezést agyam még tudomásul birta venni, de érzéskommentárral nem
tudta volna ellátni. Hát ott is van ajtó, nyitott vagy bezárt ajtó;
rendben van, aludjunk!
Magamhoz intézett fölszólitásnak talán soha máskor még nem
engedelmeskedtem ilyen hamar. Hogy meddig alhattam a legboldogabban,
mert a legtudattalanabbul: álomtalan álomban, azt nem tudom. De
egyszerre csak azt éreztem, hogy repülök. Igen hosszú, szinte
bosszantóan piros szárnyaim nőttek és úgy repültem, mintha
világéletemben a legtökéletesebb élő repülőgép, született madár lettem
volna. Hogy hová repültem, azt nem tudtam. Sebes utam hol
kétségbeesetten sötétszinü, hol napfénytől aranyosan becézett
felhőtömegeken tört át, mindig messzebbre és egyre magasabbra. Olykor
visszatértem a földre, de csak azért, hogy rövid pihenő után még
sebesebb és még edzettebb szárnyon emelkedjem még magasabbra. És
miközben igy belevittem hóditó lelkemet a már lelketlenné fagyott
legfelső régiókba is, hallatlan öröm ünnepi harangszavát kongatta
mámoros szivem és királyi büszkeség koronája szorította ujjongóan
lüktető halántékomat.
Büszke örömöm azonban nem tartott sokáig. Egy kéz ért a vállamhoz, mire
szárnyaim menten leváltak, úgy, hogy istenkisértő zuhanással visszaestem
a földre. Fölébredtem-e, nem-e, nem tudom, de valaki szólt hozzám:
– Sok ezer éve várok már tereád!
A hang olyan reszketve simogatott meg, hogy föl kellett tekintenem.
Fiatal leány fehérlett előttem. Fehér hálóköntös gyöngéd intimitással
ölelte karcsu tagjait. Hosszúkás, szenvedő arcáról megható fehérség
világolt felém. De vágyó nézése izzóan meghazudtolta köntösének és
arcának téliesen beteg fehérségét. Meleg, barna szeme gyönyörüségesen
viharzott, miközben most már követelőbbé hangosodott ajka megismételte:
– Sok ezer éve várok már tereád!
Még közelebb került hozzám, úgy, hogy köntösének nyugtalanul libegő ujja
már összecsókolódzott vánkosommal. Én csöppet sem csodálkoztam ezen a
közeledésen, amint az előbb azon sem ámultam, hogy szárnyaim nőttek és
beszáguldoztam a végtelent. A leány mindenképpen tetszett nekem. Éppen
azért, bármily nyűgösnek éreztem is a beszédet, hizelgő hangon szinte
bele a lelkébe sugtam neki:
– Ha sok ezer éve vártál is énreám, de hiába nem vártál…
Amikor reggel türelmetlen napsugarak gyöngédtelenül fölébresztettek,
mintha valami határozatlan parfüm-illat bágyadozott volna párnámon is,
ingemen is. De lehet hogy csak képzelődtem. Túlságosan fáradt voltam,
semhogy sokat tudtam volna okoskodni. Legföllebb csak arra gondoltam,
hogy milyen különösek lehetnek az álmok és hogy néha mennyire ravaszul
tudják mimelni a valóság kézzelfogható intenzitását is.
Aztán lassan felöltözködtem. Kicsit, nem túlságosan, örültem annak, hogy
ime, még sem kerültem rablók közé. Semmi bajom sem történt, a pénztárcám
is zavartalan épségben. A szobából kimenőben unott pillantásom
belekapaszkodott abba az ajtóba, mely a szomszédos szobába vitt. Eszembe
ugrott, hogy ennek az ajtónak a sötétségtől kissé elmosott körvonalai
tegnap este is belémrajzolódtak már, közvetlenül elalvás előtt. Minden
izgatottabb és szivbeli érdeklődés nélkül, csak attól az ősapáinktól
öröklött kiváncsiságtól késztetve, amely kezünket sokszor rácsábitja egy
kilincs megérintésére, megpróbáltam, zárva van-e ez a szerényen alacsony
ajtócska. Bizony, legparányibb ellentállás nélkül készségesen kinyilott.
Egy pillanatra megijedtem, Nagyon időszerütlen, túlságosan kései
ijedelem volt ez, amelyet az a gondolat támasztott bennem, hogy mi
történt volna, ha ennek a szomszéd szobának lakója éjszaka benyit
hozzám. De aztán rögtön lecsillapítottam ezt az utólagos félelmet is
azzal a meggyőződéssel, hogy abban a szobában éjjel úgy sem lehetett
senki. Különben majd meglátom. A félig kinyílott ajtón beléptem a
szobába: üres ágy nyujtózkodott előttem, de a párnák friss kuszáltsága
nem titkolta, hogy még csak nemrég távozhatott meghitt közelségükből az
ágy gazdája. Az egyik széken nem túlságosan finom és nem nagyon uj női
alsószoknya hervadozott. Az asztalon meg odadobott fehér hálóköntös dőlt
hanyatt. Jól megnéztem, valami eszembe siklott és fejemet csóváltam…
Visszasiettem szobámba, gyorsan végigmentem a folyosón és nyugodtan
betértem abba a sok rendeltetésü helyiségbe, amelynek falaira a tegnap
esti izgatottságom már valami rablóromantika vérfoltjait festette rá. A
fogadós már tett-vett a pohárszék körül. A napfényben egy vén ember
csunyaságává szelidült az a kisérteties félelmesség, amelynek borzongató
kosztümjébe a tegnap esti petroleumlámpa világában csak rémlátó
idegességem tudta belebujtatni az öreget. Fizettem és kisiettem a
pályaudvarra. A reggeli nap már úgy sütött, mintha halálra akarna
perzselni minden földi szomorúságot. A vonatom késett, háromnegyed
óránál tovább kellett várakoznom. Unalmamban végigműködtettem valamennyi
automatát, aztán beszédbe elegyedtem egy ravaszképű vasúti
tisztviselővel. Szóba került az én éjjeli szállásom is. Megkérdeztem,
miféle népek a fogadósék:
– Hát elég rendes emberek – felelte. A férfi régebben bányász volt itt a
szomszédban. Örököltek és megvették a fogadót. Az asszonynak van egy
féleszü nővére. Sokáig a bolondok házában őrizték. De tavaly
kibocsátották, családi ápolásba, és most a fogadóban lakik.
Kissé szorongni kezdtem. A tisztviselő csufondáros hangon folytatta:
– Meglehetősen csinos lány. Azt hiszem a legnagyobb betegsége az, hogy a
világ minden kincséért se tudná gyűlölni a férfiakat.
Gonosz sejtetéssel hunyorgott szúrós szemeivel, és sunyi mosolygás
bujkált fürészesre csorbult fogai között… Talán még rutabbul pirosló
történeteket is mesélt volna, de két őrháznyi távolságból már hangos
biztatással fütyült a vonatom. Hál’ Istennek, nehány perc mulva boldog
megkönnyebbüléssel menekülök ebből a megbabonázott fészekből…