Rosszat sejtető érzésem – elátkozott bajbarometer vagyok – sajnos, most
sem maradt szégyenben. Már eleve, még a vonaton, azt gondoltam, hogy az
a sokat emlegetett, határszéli állitólagos város csak a térképcsinálók
füllentő szeszélyének és a menetrend elhárithatatlan szükségletének
köszönheti utcátlan létezését, a valóságban azonban csak városnak
hazudott „vasuti gócpont“, amely a pályaházon és tartozékain kívül és
túl semmi egyebet nem jelent. Balsejtésem nem is szedett rá. (Ó bárcsak
megtette volna!)
Este nyolc órakor elhagytam a pályaházat – podgyászom ott maradt a
portásnál – és nekivágtam azoknak a tájaknak, ahol föltalálhatónak
véltem az úgynevezett várost. Elhaladtam egy szívfájdítóan szerény
vendégfogadó mellett, – megborzadtam tőle – láttam néhány ijesztően
visszataszító lehelletű kurtakocsmát, két gyárépület pokolian ágaskodó
kéményei ostromolták meg rémüldöző szememet, egy csomó szűkmellü
munkáslakás bedagadt apró ablaka hunyorgatott felém és tekintélyét
igyekezett érvényesiteni egy pöffeszkedő épület, amelynek nagy időtől
beszennyezett homlokzatáról idomtalan vastag aranybetűkkel rikitott a
„városháza“ szemérmetlenül tóditó elnevezése. Azontúl pedig vége szakadt
a meg sem kezdődött városnak. Bármerre nyomozott is utcát fürkésző
lábam, a nyugtalanul fénylő csillagok – ez volt az egyetlen világitás –
csak ember nem látta mezőkre ügyeltek föl hideg sugaraikkal.
Visszafordultam a pályaudvar felé. Útközben szemrehányások ütlegeivel
büntettem magamat azért a szerencsétlen gondolatért, hogy ezen a helyen
szálltam le a vonatról és itt akartam a kényelmes éjjeli pihenő
vigasztaló simogatását biztosítani fáradtságtól megalázott tagjaimnak.
Miért nem szöktettem magamat tovább, jóval a barátságtalan határon túl,
még vagy három órányira, a legközelebbi már magyar levegőjű városba,
ahol, ha becsületes éjjeli nyugalmat talán nem is, de a fáradtságot
durván narkotizáló duhaj mulatságot találhattam volna. Vagy pedig miért
nem áldoztam föl különféle vonatokon álmatlanul megölt két éjszaka után
még a harmadikat is és miért nem rohantam vasuti kocsim megbomlott
kerekein az egész hosszú éjszakán át megszakitás nélkül egyenesen a
budapesti hajnal felé?
Kis ideig még száját járatta bennem a sok kiváncsiskodó „miért?“ De
amikor észrevették, hogy sem fölvilágositó, sem feleselő válaszra nem
számíthatnak, abbahagyták a meddőn egyoldalu beszélgetést. Csönd
terpeszkedett széjjel lelkemben.
A házak után sóvárgó szemre szinte végtelen ürként ráijesztő mezőket
elhagytam, s ujra végig kálváriáztam azt a rövid utat, amely a nevét
megcsúfoló községháza, az emberevőknek látszó két mogorva gyár, a
sunyiképű kis munkásházak, az orrot sanyargatóan bűzölő kocsmák és a
siratnivaló vendégfogadó mellett a pályaudvar felé elvonszolt.
A fogadó előtt megállottam. Minek is mennék tovább a vasút felé? Az a
vonat, amelyről leszállottam, az volt hajnalig a legutolsó. Éjszakára a
pályaudvar behunyja szemét, betömi fülét és úgy alszik, hogy még egy
tehervonatos lokomotiv-füttynyi sóhajtást sem hallat reggelig. A
várótermek gondosan bereteszelt ajtai mögött csak az egereknek nem tilos
az éjjeli szállás. Nincs mit keresnem a pályaudvaron, egyetlen menedékem
a vendégfogadó.
Belső nyugtalanság idegessé szaporázza lépéseimet, amelyek szabálytalan
nyomot hagynak a szabadon álló fogadót köröskörül nyaldosó sárban.
Húzódozom ettől a betegesen szennyszinű, ősrégi foltos ablakú,
lélekzetrablón szűk ajtajú, törpén földszintes háztól, amely épitészeti
szakiskolák kiállításain visszariasztó mintája lehetne a düledezés
agoniájában vergődő és az összeomlás katasztrófájától reszkető
rom-épületnek. De ez a szomoru ház már nem bocsát el magától. Hangtalan
hivása ellen hiába vértezem magamat a kulturember finnyásságával,
engednem kell barátságtalan marasztalásának. Addig huzódozom a
nyaktilóformájú ajtótól, mig egyszer csak rajta vagyok a félig elrothadt
küszöbön. A következő pillanatban pedig már valósággal beleszivódtam a
toldott-foldott zsákra emlékeztető folyosóba. Onnan meg fabábus
mozdulatokkal szinte gépiesen dobálódzó lábam elhárithatatlanul bevisz
egy rest ellentállással kinyiló ajtón keresztül, amely éppen az utcai
ajtóval néz farkasszemet, valami tágasságot szinlelő bizonytalan
rendeltetésü helyiségbe, amely egyben társalgónak, olvasónak, étkezőnek
meg irodának látszik. A tetőről, amelyet a füst szinte feketére mart,
félig elrothadt kötélről petroleumlámpa lógott le és az az el-elfulladó
gyönge fényforrás egy megrokkant hosszú asztalra, több sulyosan
megsebesült székre, mindenfajta italtól rosszillatu pohárszékre,
nyilvánvalóan már nyugdijba küldött kályhára és négy-öt gyanus külsejü
emberre vetette bosszus sugarait.
Később, napok mulva, beláttam, hogy ezeket az embereket csakis
fölzaklatott idegeimnek nyugtalansága kendőzte gyanusakká és mindjobban
fokozódó fáradtságomtól megnövesztett kedvetlenségem adományozta nekik a
veszedelmesség rendkivüliségét. De akkoriban, belépésem percében az első
izgatott szemlélődés megtévesztő hatása alatt, azt képzeltem, hogy
azoknak a rablóbarlangoknak egyikébe jutottam, amelyeken fülledt és
ijesztő, rossz ifjusági iratokban olvasván róluk, annyit borzongtam
annak idején. Egy fogatlan, szinte hustalan képű, beesett szemű,
ösztövér ember – nyilván a vendégfogadós – lassan elém került és rekedt
hangon kérdezte, hogy tetszik-e valami? A pohárszék mögül tréfás
szélességű, durván kövér asszony sanditott felém. Az asztal mellől,
amelyen csorba poharakban maró szinű pálinkák mérgeskedtek, két
borostásképű nagyon öreg ember, egy hóditó termetű himlőhelyes férfi és
egy pirosságtól izzó arcú sánta siheder leste válaszomat.
– Tetszik valami? – ismételte még rekedtebben a fogadós, amikor kissé
késlekedtem a felelettel.
Ha szivem szerint akartam volna válaszolni, azt mondtam volna, hogy
ismét künn szeretnék lenni, megint a vonaton ülni és Magyarország felé
robogni. De ezt nem mertem elárulni. Egy másodpercig az a mentő eszme
villámlott meg borus agyamban, hogy hirtelen fölöklelem az ajtót,
végigrohanok a folyosón és kiszököm a házból. De úgy véltem látni –
akkori ideges kimerültségemnek végtelenül nagyitó és képtelenül torzitó
pápaszemén át, amelyen ma csak mosolyogni tudok, – hogy mind az ötnek a
szeméből fenyegetés mérgezett tőre villog felém. Úgy képzelem, hogy csak
meg kell moccannom és máris vérbe-fagyva hagynak a földön. Nincs mit
tennem; ha a balvégzetem idehajszolt, nem menekülhetek a veszedelmes
válasz elől. Halkan kinyögtem:
– Éjjeli szállást szeretnék. A reggeli vonattal tovább megyek.
Megint a legnagyobb határozottsággal – harmadnap, hazaérkezvén, szinte
megfoghatatlan volt már előttem ez a három nap előtti határozottságom –
azt véltem látni, hogy mind az öt bandita (izgatottságom már igy
szidalmazta őket) gonosz egyetértésben összenéz egymással. Villámgyorsan
száguldott végig agyamban a következtetések automobilja. Hát jól van.
Meg fognak ölni, álmomban végeznek velem, elszedik azt a száztizenkét
márkát, amelyet külföldi utamon még el nem költöttem, szitkozódni
fognak, amiért a zsákmány ily aszott, aztán majd elásnak valahol. De
utóvégre esett már nagyobb katasztrófa is: túl vagyok a harmincon, egy
pár dolgom sikerült, szeretőim között finomabb bőrűek is akadtak, az
élet lényegét már ismerem, legfölebb néhány ujabb forma lehetne még
hátra. Hát öljenek meg…
Oly fáradtság kötözte meg testemet, hogy akár menten leszúrhattak volna,
a kis ujjamat se mozditottam volna meg védelmemre.
A fogadós a pohárszékhez ment és levett róla egy invalidus
gyertyatartót, amelyben félig leégett gyertya szomorkodott.
– Éjjeli szállás tetszik, – mormogta – szép tiszta szobával
szolgálhatok. Csak tessék utánam jönni. A pohárszék mellett
fölpattantott egy kis ajtót: folyosóra vitt, amelyen a dohosság békésen
osztozott meg a sötétséggel. Tehetetlenül, szinte hipnotizálva követtem
a fogadóst, aki, kezében a nyomorultul pislákoló gyertya, előttem
haladt. Félig már alva botorkáltam a foghijjas, hustalan képű, beesett
szemű, ösztövér ember mögött. És már elbóditott eszembe belerémlett az a
középkori német fametszet, amely íróasztalomon puritánoskodik: azon is
olyan a Halál, mint ez a fogadós itt…
Ilyen folyosót is keveset láttam! Valósággal bolondozott velem, amint az
álmosság nedvesen meleg kezétől félig befogott szemmel, a fáradtság
durva markától félig megsántult lábbal, szinte nem is tudatosan
követtem, hanem inkább csak révületben vonszolódtam a Halál ő
legszentségével legalább is távoli rokonságot tettető fogadós után.
Bolondozott ez a vakmerő folyosó, mert hol úgy megszűkült, hogy szinte
eltűnt előlem, bujócskát játszva velem, hol meg úgy
széjjelterpeszkedett, mintha falai utálattal menekültek volna egymástól;
majd férfias határozottsággal egyenesen tört előre, majd gyáva és
pityókos ingadozással jobbra-balra dülöngött: szóval bolondozó és
bolondos egy folyosó volt.
Az a szoba, amelynek ajtaja előtt a valójában csak egyetlenegy, de a
kimerülő lábra egész labirintusként ható folyosó véget ért, már nem volt
méltó a nem hétköznapi folyosóhoz: mindenképpen rajta volt a
közönségességnek csöppet sem szépitő szürke patinája. Az aszkóros
gyertya rövid lélekzetü lángja szánakozással elegy megvetéssel botorkált
végig egy lőcslábu potrohos asztalon, három nyomorék széken, egy szűk
ölű, növésében elmaradt kis szekrényen és egy már megvetett, az idő
kérlelhetetlen mulásától és gyakori kiméletlen használattól
agyonfárasztottnak látszó ágyon.
A fogadós a gyertyát letette az asztalra, nadrágja balzsebének gyanus
mélységéből görcsös kézzel kihorgászott egy lyukas gyufaskatulyát, azt
hű és méltó pajtásul helyezte a fényforrás paródiája mellé, aztán jó
éjszakát kivánt – oly érdesen hangzott, mint valami káromkodás – végül
kiment a szobából.
Kissé csodálkozva maradtam egyedül.
Nini – gondoltam – végigvitt a folyosón, ahol az ő tehetetlen áldozata
lehettem volna. De még véletlenségből sem értette hozzám kezét. Ha ebben
a szobában nekem támad, csak a gyertya lángja lett volna tanuja és nem
agyonernyedt izmaim, hanem legföllebb a szorongástól megsulyosodott
nyelvem próbálkozhatott volna meg valamelyes meddő tiltakozásfélével. De
itthagyott, anélkül, hogy annak a rossz szándéknak, amelyet az elébb
beléje éreztem, csak egyetlen taglejtését is láttatta volna velem. Lehet
ugyan, hogy fölöslegesnek tartja a legkisebb dulakodást is és bevárja,
mig az álom egészen tehetetlenné narkotizál engem és kényelmes játékká
teszi a velem való elbánást.