Valdemár dalolt. Aranyszegélyű felleghajóban ült és énekelt a szárnyas
evezők ritmusára. Énekelt valami sohasem hallott, illatterhes,
szinfoltos zenét és szobrokot gyúrt, palotákat emelt magának
harmóniából. Valdemár nevetett az embereken, akik verejtékeznek az
anyagon és abból akarják kiformálni a Szépet. Nevetett az embereken,
mert úgy érezte, hogy ő lényeg. Tudta ugyan, hogy nem részese még a
chaotikus Egynek, de egy beolvadni kész Lényegparány volt: a Valdemár
lényege. Valdemáré, aki meghalt.