Történt ugyanis, hogy amig Valdemár a lila katonák lépéseiben
gyönyörködött, megérezte az ő testének szagát, amely hasonlatos volt az
emberi hulla szagához; és föleszmélt.
„Meg kell tagadnom minden közösséget a hullával!“
Ekkor nagy változások mentek végbe Valdemáron. Arcára komolyságot
erőltetett és életet csiholt a lottyadt szemekbe. Az életnek eme két
vitorlája kiduzzadt, Valdemár pedig összegyült a két golyóban és nézett!
És belenézett a Hajnalba babonás, tudatos vágyakozással az Élet után. A
hulla meg, ez a kifosztott ereklyetartó, beleakaszkodott, mert meg
akarta tartani magának. De a Hajnal erős volt, a hulla gyönge: Valdemár
a nyitott ablakon keresztül kiröppent a szabadba. Az anyagtalanság őrült
sebességével törtetett föl, föl, föl ismeretlen magasságok felé. Fürdött
a fényben, a ragyogásban, a tisztaságban, a levegőben, önmagában,
mindenben. Boldog volt, mert megszabadult a földtől.