Ötven esztendőn át eltemetett kép: Csendes kisvárosi utca. Nyáresti
szürkületben zongorából kizokogó Chopin-valcer. Fiatal leány néz ki az
ablakon. Menyhért hónapokon át őrizte szeretettel, gyöngéden e
hangulatot, aztán elfelejtette. Most szabaddá vált e kép. Sokáig
keringett, szűz helyet keresett. Ahol nem fojtják meg az apró
gonoszságok, a nyugodt fej lárvája mögött nyüzsgő kigyózsombék – a
lappangó ostobaság, szinevesztett aljasságok fonadéka – amely csendesen
szendereg és csak az életlenditő pillanatokban csap ki mérges harapásra,
igazi formáját mutatva.
Szűz helyet keresett e kép, sokáig keringett városok, falvak felett,
füst, piszok elkergette. Hegyek fölé jutott, végig hempergett a havasok
ragyogó lágy leplén, aztán egy várost sohse látott, zongoraszót sohse
hallott kecskepásztor fejébe surrant.
Derékon tört egy nyugalmas kecskepásztori pálya.
Illés, a kecskepásztor, kinek a kecskéről, legelőről, sajtról,
időjárásról abszolut fogalmai voltak, kitűnően végezte dolgát. Amit
tudnia kellett, azt tudta, többet nem és éppen ez volt kitűnőségének
alapja. Agya sohse termelt olyasmit, ami közvetlen életcéljával nem
függött össze.
Hanyattfeküdt a hegyoldalon és nézte az eget. Egyszerre különös zúgás
riasztotta fel. Sohse hallott ilyen furcsa csengést. Fel akart ugorni,
hogy végére járjon a dolognak, de ereje elhagyta és mintha nagy mélység
fenekére nézett volna, megszéditették az ég kemény kék mezején csúszó
fehér felhők. Bárhogy gomolyogtak, mindig egy fehér leányalak ringott a
felhők duzzadt párnáin.
A felhők elszálltak, a nap elsülyedt az egyik hegy mögött, a muzsikának
csak nem szakadt vége és bárhova nézett Illés, egyre a fehér leányt
látta. Távoli fenyvesekből, szakadékokból ugyanaz a karcsú, foszló alak
káprázott ki.
Éjszaka nyugtalanúl fetrengett vackán. Tarka figurák gyűrűztek a
feketeségben és távolról széjjelporzó zsongás szivárgott feléje.
Kiült a kunyhó elé. A hold éppen akkor szállt ki a hegyek mögül. A
fenyvesek fekete fodrai fölött az égbolt ezüsttel alászőtt nedves zöld
kárpitja feszült.
– Le kellene menni a völgybe – tünődött Illés. Sirni szeretett volna,
olyan szépnek és céltalannak találta az életet.
Meredek ormok felett sikló felhők taraját mosolyogva szeldelte a kerek
hold és Illés csodálkozva gondolt arra, hogy mi minden lehet még a
világon a kecskéken kivül; túl a hegyeken, kőházakban mennyi csoda,
amelyről mit sem tud.
Nagy fáradtan ébredt fel reggel. Harangszó erejével kongott fejében a
muzsika. Hívta a völgy, otthagyott mindent és elindult. A zöld
derengésben úszó tölgyfa-törzsek közül fehér tündérleány integetett
feléje, a zongorahangok harsogva nyomultak utána. Köréje csavarodtak,
nem menekülhetett előlük.
Mindgyorsabban futott, azt se tudta merre.
* * *
Ragyogtak a sárga tarlók. Búsan lógtak a kocsiút szélére ültetett sovány
akácfák poros levelei. Az árok szélén felperzselt gyep, nyúlánk
katángkóró alatt kövér fekete bogarak nyújtózkodtak. Fáradt libbenéssel
csatangolt egy árva káposzta-lepke. Cséplőgép zúgott messze. Az
árokmenti bokor tövéből mint lehántott vastag tölgyfagyökér nyúlt ki két
vastag lábszár. Folytatása egy alvó csavargó.
Valamikor kőrisfa állt ottan, de hosszú árnyékot vetett és alatta
hitványabb kalászt hajtott a jószág, mint egyebütt. Kivágták a kőrisfát.
Tövéből eresztett ágakat a csonka törzs és bokor sűrűsödött az egykor
szép szál kőrisfa helyén.
Alatta aludt Énok, a földetlen csavargó. Oda menekült a forró napsugarak
és éhes gyomra elől. Énok egy időben takács volt, de a gép kiverte
kezéből a kenyeret. Egyideig vesződött, aztán megúnt mindent, otthagyta
mesterségét, faluját. Legszebb vágyakozása egy kintorna volt, melynek
szomorú nyekergése könnyebben hozzásegithetné jó lelkek garasaihoz.
Illés arra haladt és leült az árok szélére. A hosszú bolyongás, a hangok
elől való menekülés elcsigázta; testét sebesre tépték az ágak, a tüskés
bozótok. Erőtlenül roskadt a bokor mellé. Úgy érezte most már
megpihenhet. A zongoraszó elszelidült zsongással lüktetett agyában.
Menyhért kósza fogalmai utánanyomultak és körülötte rajzottak. Éhes
szúnyogcsapat fürgeségével táncoltak, kavarogtak. Lesték a rést, ahol
betódulhatnak és a vágyakozás, rokonérzés fonalain leereszkedve biztos
talajon megállapodhatnának.
A bokor alatt alvó Énok fejébe Menyhért huszonöt esztendős tanitósága
alkalmával rendezett ünnepi vacsora emléke surrant bele. Felköszöntők,
pohárcsengés, ételszag, a kezdő mámor bizsergése, a hivatás dicsérete,
borgőzös elérzékenyedés és egyebek.
Énok felébredt, kimászott a bokorból és könnyezve átkarolta Illést.
– Nagyságos tanfelügyelő úr! szólt Illéshez, kegyes jóltevőnk, a mai nap
a mai… én csak egy egyszerű néptanító vagyok. Sírva fakadt.
Illés megértő hallgatással nézte őt.
Énok beszélt Pestalozziról, báró Eötvös Józsefről. A magasztos hivatás,
nélkülözés, selyembogár-tenyésztés, ismétlő iskola, Illés zongorázó
fehér asszonyával érthetetlen zagyvaságba fulladt. De e két ember
felmagasztosulva, szárnyaló megértéssel, testvériesült a megfoghatatlan
érzések ködében.
Együtt folytatták a vándorlást, kéregetve apostoli szeretettel,
boldogan.
Egy idegen város falai előtt megállitotta őket a vámszedő. A két boldog
ember mosolyogva beszélt a vámszedőnek egy jubiláló néptanitó
boldogságáról és egy fehér asszonyról.
A vámszedő nem értett azon a nyelven, amelyen beszéltek.
Menyhért a halála előtt arra a gyömbéres kolbászra gondolt, amelyet
egyszer diákkorában a nagynénjétől ajándékba kapott.
E felejthetetlen gyömbéres kolbász emléke Ábelnek a vámszedőnek fejébe
szállt.
Inypadlását tündéri ujjak cirógatták és nyomban megértette a két
vándort. Kezet szorított velük, füttyentett a kutyájának, ott hagyta a
vámot és velük tartott.
* * *
Estére egy ismeretlen öreg városba tértek. Egymást kézen fogva ballagott
a homályos sikátorok mélyén Illés, Énok és Ábel, míg csak vendégfogadó
elé nem értek.
A korcsmacégér – vasból kovácsolt griffmadár – hetykén nyújtogatta
hosszú görbe nyakát és a három jámbor megilletődve lépett át a
bolthajtásos kapun.
Sötét, nagy udvar közepén, a fészer alatt kocsik, kifogott lovak között
kocsisok ácsorogtak. Egyik-másik már horkolt a kocsi mögé szórt szalmán,
rétrehajtott ponyván. Az ivóból sárga, piszkos lámpafény, rekedt
kiabálás csapott ki a néma udvarra.
Mindhárman bekullogtak és a hosszú kecskelábas asztal végére ültek.
Szelíd mosolygással, némán nézték az embereket.
Menyhért fogalmainak maradéka e füstös fülledt szobába rekedt. Bús
szűrszabók, nyájas mézeskalácsosok, csizmadiák, fazekasok közé. Keresték
a nekikvaló meleg fészket, ahol megindíthatják az isteni gépezetet.
Egyre szaporodott a vendégsereg. Pecsenyesütő asszonyok, lócsiszárok,
kócevők tarkították a komoly gyülekezetet. Fürge kezek által
megcsipkedett asszonyszemélyek sikoltása hasogatta fel a hömpölygő
zúgás, zsivajgás mezejét. Illés, Énok és Ábel felállt és kezüket
összekulcsolták. Csendre lohadt a morajlás.
Erős rándulás sajgott végig az emberfejeken. Hirtelen kigyúlt
papiros-lámpák módjára kipirultak a hajladozó ábrázatok, az asszonyok
letérdeltek, a férfiak mellüket verdesték.
Immár szállást kaptak Menyhért összes fogalmai.
Átjárták a koponyák rejtett zugait, kanyarulatait, eltitkolt indulatok,
eltaposott vágyakozások, emlékek zsombékait, felkavarták,
széjjelzilálták az esztendőkön által gonddal, nyugalommal lerakott,
szentnek megpecsételt megállapítások alapépítményét. Ráterpeszkedtek,
gyilkos szövedékükkel megbénították a multjaikból következő energiákat,
céltalan vak száguldásra sarkalták a kormányvesztett akaratot.
Boldizsár, egy kopasz gombkötő, Illés, Énok és Ábel elé ment,
megcsókolta mindhármukat, aztán a többiek felé fordult.
– Testvéreim, leszállt közénk a szent igazság három csillaga és mondom
néktek, megnyiland előttünk az úr kapuja. Testvéreim, széledjünk el és
hirdessük a világ minden sarkában az örök világosság égi szózatát!
Hirdessük, a felettünk őrködő, boldogságos Menyhért dicsőségét!
Zsibbasztó meleg káprázat ereszkedett rájuk. Boldizsár feje fölött enyhe
sugárzás imbolygott. Illés bódult gyönyörűséggel zongoraszót hallott,
Énokot ünnepi vacsora langyos hullámai verdesték. Ábel orra reszketett a
gyömbéres kolbász illatától, Boldizsár egy vizsga izgalmait élte át, a
többiek iskolai dalokat énekeltek, tanrendet diktáltak, csevegtek az
erkölcsről, a történelem tanulságairól; egy pecsenye-sütő asszony
Aristotelest elébe helyezte szent Ágostonnak, akit pedig egy lócsiszár
dícsért lelkes rajongással.
A beteljesülés harcra serkentette mindnyájukat. Harcolni akartak
mindenki ellen, aki nincs közöttük. Hogy mit akartak és miért, azt nem
tudták, de nem is tudakolták egymástól. Máglyára hányták volna azt a
vakmerőt aki feléjük kiáltotta volna az igazságot, hogy egy ismeretlen
hulla fertőzte meg őket.
Titkos érthetetlen egység elaprózott darabjává vált mindegyikük, mely
önmagában nem több, mint egy hüvelykujj, oldalborda és csak a többivel
együtt tesz ki egy egészet.
Ez az érzés, a testvéri összeforradás láza, áhitata megrészegítette őket
és az éjjeli együttmaradás mámorában szárnyak suhogása, angyali hangok
zengése övezte a gyülekezetet.
Az egész éjszakát átvirrasztották.
Hajnaltájt bejöttek a kocsisok meg a vásáros legények.
Gazdáikat térdepelve, imádkozás közben találták. Hiába nógatták őket,
rájuk sem hederítettek, tovább imádkoztak.
Az egyik legény behivatta az udvarról a gazdasszonyát. Az nagy lármával
nekirontott a társaságnak. Lehordta őket részeg gazembereknek,
akasztófára való bolondoknak. Azok úgy néztek rá, mint egy idegenre.
Szót sem értettek mindabból, amit mondott.
Az asszony kiszaladt és egy ostorral tért vissza. Az urát egy asztal
alatt találta, ahogy a mellét verdeste.
Kihúzta az asztal alól és az ostornyél végével rácsapott.
– Testvérek! – kiáltott a férj, – agyonver ez az idegen asszony!
Segitség, mentsetek meg!
Az asszonyt körülfogták és földre teperték.
– Halál reá! Pusztuljon a pogány! – ordították valamennyien. A kocsisok
meg a vásároslegények ki akarták szabadítani az asszonyt. Vesztükre,
mert véres fejjel kergették ki őket. Az asszony holtra taposva maradt a
korcsmában. A gyülekezet énekszóval kivonult, az utcákon végig,
egyenesen a templom elé.
A nyitott ajtón betódultak, kiszorítottak minden idegent és ellepték a
kórust. Illés, Ábel és Énok az oltár legfelső fokára állt és áldástosztó
mozdulattal a hívek felé tárta kezét.
Napfényes, üde délelőtt volt; a szines ablakokon átömlő sugarak vörösre,
kékre, zöldre festették Illést.
A hívek térden csúszva közeledtek feléje, hogy megcsókolják meztelen
lábát, rongyos gúnyáját, ki, amit ért.
Illés, Ábel, Énok mozdulatlanul nézték az imádkozó embereket. Úgy álltak
ott, mint ősi egyházak kőből faragott szobrai, testvérei a boltozatot
megtámasztó oszlopoknak.
A város népe betódult a templomokba, de Menyhért hadserege véresre verte
őket.
– Ez a mi egyházunk! harsogott Boldizsár, hangja visszhangot váltó
gyűrűző zengésre emelkedett.
– Ez a mi egyházunk és mondom néktek, a mi ellenségünk az, aki
egyházunkat bántja.
Megérkezett a katonaság. Megtámadták őket is. Végül is lőni kellett.
Illés, Ábel és Énok egyszerre gurult le holtan az oltár lépcsőjéről.
A hívek valami rettenetes ütés erejét érezték. Mikor kábultságuk
eloszlott, értelmetlenül bámultak egymásra. Értelmetlenül bámultak. Nem
tudták, hogy jutottak a templomba. Semmire sem emlékeztek. Sem Illést,
sem két társát nem tudták, hogy kicsoda.
Menyhért fogalmai tova szálltak. Ők pedig dideregve, mint kifosztott,
megcsalt zsellérek kullogtak kifelé a templomból.