Menyhért teste végignyúlt a padlón. Fölötte asztal meg két szék. Az
egyik széken egy fekete macska gubbaszkodott lelketlenül, közömbösen.
Menyhért fejében, e hülő katlanban megállt a gépezet. Idegei, mint öreg
hárfa lepattanó húrjai, egy pillanatra megrezdültek, aztán annak is vége
volt. Magukra hagyva, cél híjján széjjelzüllöttek, nem hoztak, nem
vittek parancsot. A mult, a lepergett élet megszámlálhatatlan rovásával,
jelével megterhelt és e terhek nagy részétől immár megszabadult agy
kanyarulatai tehetetlenül csavarodtak, összezsugorodva a csontépitmény
boltozatainak közében.
Magára maradt, felszabadult és felszabadulásával pusztulásra
kárhoztatott matéria. Kiröppent belőle minden, amit hosszú szintelen
esztendőkön át felszedegetett, ami állandó maradásra vagy rövid
pillanatok eligazitására ott tanyát vert. Képek, fogalmak, emlékek,
megállapitások, embereknek, szavaknak, cselekedeteknek, tárgyaknak
szine, formája, hangja, története, ize, távolsága. Nagy részüket már rég
elmosta, felszívta az öregség. Most már csak az menekült onnan, ami még
megmaradt. Amennyi egy nyugdijas, asszonytalan, fiatlan öreg néptanító
megrokkant életépületének süppedt falait alátámasztja. Evésnek,
alvásnak, rövid sétának mozgató ereje, öröme, valamelyik hajdani szép
napnak, kedves, avagy gonosz ábrázatnak, nagy érzésnek, eseménynek
megavasodott emléke, jegye.
Kiröppentek e képek, fogalmak a kanyarulatokból. Áttörték a selymes
hártyát, a pia matert, majd a másikat, a külsőt, keresztülkúsztak a
koponyacsontokon, otthagyták az egykor meleg fészket, most már nem
tartotta őket erő, kapocs ottan.
Kiröppentek, körülszállták a korcsma négy falát – mint játszó
galambcsapat – elszéledtek, majd ismét összeverődtek. Kiperdültek az
utcára és mint a tó testébe fúródó villám tükörképe, cikáztak fel a
felhőkbe.
Szabadok voltak és távol a földön maradt nehéz, tehetetlen testtől,
ficánkoltak, kergették egymást, éles csengéssel száguldoztak a tiszta
magasságban.
Aztán beteltek a játékkal. Előttük a végtelenség, külön, külön kell
szállni, egyedül. Széjjelröppentek. Különválva szálltak a határtalan
térségek felett, lakatlan, kihűlt bolygókra tévedtek, hóval boritott
sikságokról lánghegyekbe zuhantak. Egy rándulással egész világokon
szökkentek át a fogalmak, már mint néhai Tordon Menyhért fogalmai.
De mindez céltalan volt. Únottan csavarogtak. Sehol semmi megfogható,
rájuk tartozó. Üres és hideg volt számukra a végtelenség. Emberből
következtek, emberi akarat tengelyébe akartak visszakapcsolódni.
Egymásután szállingóztak, ereszkedtek lefelé a földre, ahová valók és
embert kerestek, ahova visszatérhetnek, meleg zugot, ahol megpihenhetnek
és ismét parancsolnak, szolgálnak. Földre szálltak Menyhért fogalmai.