Szomoruan és csodálatos vágyaktól meggyötörve feküdtem le. Mindenféle
gondolataim voltak életem véges, tünő és kielégitetlen voltáról, miknek
enyhe és bágyadt hintázása végre is álomba ringatott. Mélyen és
álomtalanul aludtam. Hirtelen felébredtem. Erősnek és teljesen
kipihentnek éreztem magam, felkeltem, felöltöztem, cognacot ittam,
szivarra gyujtottam. Órámat megnéztem: állt, az ablakhoz mentem, az
utcán még az éjszaka sötétlett, a lámpák égtek. Szokatlan és borzongató
csend vett körül, rosszul és különösen éreztem magam lakásomban és
elhatároztam, hogy eltávozom.
Kulcsommal kinyitottam a ház kapuját és kiléptem az utcára. Hideg téli
éjszaka volt, fáztam. Szivarozva indultam egy nagy út irányába. A csend
tompa és lenyűgöző volt, lépések zaja, kocsik távoli dübörgése nem
hallatszott. Egy oszlopnak dülve állott egy ember, egy tér közepén
mereven figyelt egy rendőr, az úton mozdulatlanul állt egy bérkocsi.
Okát nem tudtam adni, de az egész nyomasztó és rettenetesen néma volt.
Egy hang nem hallatszott sehonnan sem, minden mozdulatlan volt. Igy
mentem már jó sokáig, itt-ott láttam magányos embereket álldogálni. De
abban, ahogy álltak, volt valami megdöbbentő: mintha hirtelen állottak
volna meg, törzsük előre hajolt, lábaik lépésre lendültek.
Egy kávéház elé értem, benéztem. Néhány ember ült az asztalok körül,
mozdulatlanul, egy pincér kezében egy kabátot tartva állt mereven és
bámult arra a férfira, kinek fel akarta adni kabátját és aki
mozdulatlanul egyik karját felemelve várt. Percekig álltam az ablak
előtt, remegő szívvel lestem egy mozdulatot.
Úgy éreztem, hogy hirtelen megőrülök és beléptem a kávéházba. Senki sem
mozdult meg. Rászóltam a pincérre, nem felelt. Mindenki mereven ült és
állt körülöttem, megráztam az egyiket, hasztalan, meglöktem a pincért,
végigzuhant a padlón. Mindenki meg volt halva. Irtózattal lelkemben
rohantam ki az útra, egy merev rendőrt láttam, oda léptem hozzá, halott
volt, egy öreg ember állt az úton, amint egy ujságokkal telt
gyerekkocsit tolt, halott volt, az út közepén állott egy bérkocsi,
halott volt a ló, a kocsis.
Elkezdtem esztelenül és rémülten ordítani: nem válaszolt senki.
Odarohantam egy nagy bérházhoz és csengettem. Hasztalanul. Az utszélen
kövek voltak, szinte őrülten felkaptam egyet és egy emeleti ablakba
hajítottam. Csörrenés, dobbanás hallatszott és utána ujra beállt a
tikkasztó csend. Nem válaszolt senki sem.
A város meghalt! Kábultan állottam, majd őrülten rohanni kezdtem. Ahol
fény égett odasiettem, mindenhol néma halottak voltak csupán. Halottak
ültek az asztalok körül a kávéházakban, hullák álldogáltak és hevertek
az utcákon, néma halottak verődtek össze az útkereszteződéseknél.
Kifestett és illatos nők hullaarca mereven vigyorgott felém, éjszakai
nyomorgók mozdulatlan kéréssel bámultak rám.
Eleinte azt hittem megőrülök, azt hittem, hogy álmodom, de azután
éreztem, hogy ez az egész oly rémületes, oly elképzelhetetlen, hogy
csupán maga az őrjöngő valóság lehet. Leültem egy padra, mert bár fáztam
a hideg éjszakában, nem mertem bemenni ezekbe a kávéházakba. Mereven
bámultam magam elé, azután összerázkódtam és diadalmas vad öröm fogott
el: élek. Én, én, egyedül én élek. A hatalmas világváros sok százezer
embere mind meghalt. Halottan feküsznek ágyaikban az emberek mind, ezen
az irtózatos, ezen az egyetlen éjszakán meghalt mindenki, egy rebbenés
alatt meghalt a város. És én, én élek! Az irtózás eltompító zsibbadtsága
és az állati ujjongás az életem felett keveredett össze lelkemben.
Valaminő lázas, fokozott életet éreztem egész lényemben. Nem tudtam mit
tegyek, hogy visszatérjek lakásomba: erre csak egy pillanatig gondoltam.
Minek, hisz itt úgy sem élhetek többet. Rettenetes csoda történt, a
végzet avagy az istenség csupán engem hagyott életben, távoznom kell
innen, e halott városból. El, el kell innen mennem, hogy hová, azt még
magam sem tudtam, csak annyit, hogy oda, hol zaj van, világosság van, a
nappalba, oda ahol az emberek még élnek.
Éhes és szomjas lettem, felugrottam és egy nem messze világító
automata-buffet felé mentem. Benyitottam. Egy hulla egy sörös poharat
emelt ajka felé, másik egy végtelen és soha be nem fejeződő kortyot
ivott. A pénztárosné örökké tartó gesztussal huzta ki a fiókot. Zsebembe
nyultam és bedobva a nyilásokba a pénzdarabokat, enni és inni kezdtem.
Elfogyott az aprópénzem, egy pillanatra tanácstalanul állottam, de
azután betörtem egy széklábbal egy szendvicses-tartót. Raboltam.
Megdöbbentett ez az érzés. A kasszánál volt egy cigarettadoboz,
idegenkedve bár, de zsebre dugtam és kimentem az ajtón. Midőn az utcán
mentem, különös és bizarr gondolatom támadt, minden élő meghalt e
városban, de az automata sivár és egyszerű gépezete ime még él. Azután
arra is gondoltam, hogy végtelen gazdag vagyok, minden kincs, érték
enyém lett a városban, mert hisz én vagyok az egyetlenegy élő.
Azonban lassanként ujra borzadás fogott el. A némaság, a magány
elkábított, összeszorította szivemet. Irtózatosan egyedülvalónak,
otthontalannak éreztem magam, el akartam rohanni valahová egy
ismerőshöz, egy baráthoz, egy és más kedveshez, egy élő, egy másik élő
után vágytam, akihez szólhassak, akihez hozzábujjak, akinek halljam
hangját, érezzem melegét. Bár tudtam, hogy hasztalanul, megindultam
egyik ház felé, hol kedves barátnőm lakott. Eszeveszetten dörömböltem a
kapun, persze mindhiába. Elgondoltam, hogy ágyában fekszik szépen és
szomoruan, fehér és kecses hulla már csak és rettenetes tompa
kétségbeesés fogott el. Rádültem a kapura és zokogtam. Úgy éreztem, hogy
rettenetes sors vár immár ezután rám. Mindenki, kit valaha is láttam,
ismertem, szerettem, kivel együtt éltem eddigi életem, halott. Egy ideig
úgy éreztem, hogy meg kell halnom. De azután győzött az életvágyam, az a
meggyőződés lett úr lelkemben, hogy nekem élnem kell, mert egy még
ismeretlen és talán messze célzó végzet igy rendelte ezt és éppen a
halálnak ezen az éjjelén.
Éreztem, legjobb haza mennem. Nem voltam távol nagyon otthonomtól, oda
vánszorogtam, bementem a kapun, felmentem lakásomba, a villany még
égett, ez itt egy pillanatra oly megdöbbentő volt a számomra. Töprengeni
kezdtem, mit tegyek. Éreztem, hogy utoljára vagyok itt és el akartam
egyet-mást vinni. Felvettem ezt és amazt, amit fontosnak véltem és
mindjobban éreztem, hogy minden mily rettenetesen semmitmondó: könyv,
írás, régi levelek, képek, multam emlékei, jelenem örömei, jövőm tervei
egyaránt. Végül is holmi fehérneműt, toilette-holmit, egy revolvert, egy
nagy kést, egy üveg cognacot, egy és más ennivalót betettem egy kis
bőrtáskába, mert hisz hol találhattam volna szolgát, ki cipelte volna
helyettem. Elhagytam a lakást és úgy éreztem, mintha örökre eltávozva
innen a teljesen ismeretlenbe, menekülnék egy dübörgőn közeledő ellenség
elől. Megálltam, körülnéztem. Volt egy kis zenélő játékom, meghúztam
zsinórját, ódon és kecses keringő muzsikája libbent felém, az egyetlen
élet, hang, szépség, mit a halottak városában eddig hallottam. Ime, ez a
játék is élt még. Sírtam. Oh, mi is lesz én velem azután.
Elhagytam a házat. Künn az utcákon mindig világosabb lett, a hajnal
derengett kelet felől, langyos déli szél fujdogált. Egy palota előtt –
hogy még céltalanul mentem – egy hatalmas autót láttam állni. Eszembe
jutott, hogy ime ezen elszabadulhatnék innen, a gép még él. De nem
értettem semmit hozzá, én csak az emberek lelkét és testét akartam
megismerni eddigi életemben, és a gép lelke, szervezete teljesen
ismeretlen volt előttem. Szomorú dühvel hagytam ott tehát. Mit tegyek:
töprengtem. El kell hagynom a várost, de hova, merre menjek. Hol van egy
hely a világon, a környéken, hova eljuthatnék, hol emberek élnek. Ekkor
egy megdermesztő gondolatom támadt: hátha az egész ország, egész Európa,
az egész föld meghalt ezen a rettenetes éjszakán. Szinte őrjöngve
bámultam magam körül. Ez a gondolat lesujtott, mint egy rettenetes ököl
tompa és reccsenő csapása. Mi vár rám akkor, oh teremtőm, más mint a
rögtöni vagy kinlódó halál. Nyomorultan kell elpusztulnom, őrjöngve a
magány kínjaitól, vagy az éhségtől, vagy mint vadállat fogom tengetni
életem a halott földön, mint a világ legszánandóbb és legnyomorultabb
embere? Gyötrő és kétségbeesett irigységet éreztem az utcán álló, a
házakban fekvő halott százezrekkel szemben és csupán azért nem öltem meg
magamat, mert nem mertem ezt még hinni.
El kellett határoznom magam, hogy hova, merre menjek. Ösztönszerüleg
gondoltam, hogy a legközelebbi nagy város felé indulok, hova talán fél
hónap alatt eljuthatok. Utközben vagy találok emberekre, vagy pedig
elegendő élelmiszert, éjszakai oltalmat tudok szerezni. Egy
könyvkereskedő ablakát betörtem és térképet vettem ki belőle, valamint
egy látszerész kirakatát is egy látcső és egy iránytű kedvéért. Lassan
bandukoltam a városon át. Mindenütt láttam halottakat utamban, hajnal
felé munkába siető embereket, vagy otthonuk felé igyekezőket, kiket
egyformán örökre megállított a halál. Elértem a város határát. Már
világos reggel lett, a nap ragyogva tündöklött a kék és tiszta égen, a
vámnál a halott őrök gubbasztottak. A sorompón túl, hogy mentem az
országuton kocsikat láttam álldogálni, mik a szomszédos községekből
igyekeztek be a városba megrakodva tejjel, kenyérrel és más
élelmiszerekkel. Mindegyiken a halott lovat halott kocsis hajtotta
hasztalanul. Most már nem borzadtam annyira ezektől a hulláktól és egy
kannából bőven és tikkadt torokkal ittam a hideg tejet és magamhoz
vettem egy másik kocsiról egy hatalmas cipót és egy darab vajat.
Ahogy mendegéltem, szinte öntudatlanul, mindig szebb és szebb tájakra
értem. És különös mód nem vettem eleinte észre, hogy a fák zöldek, az
ágak a virágok illatos súlyától lekonyulnak, a rétek ragyogóan
zöldelnek, a fákon madarak fütyürésznek. Nem vettem észre, hogy kiérve a
halott városból, elhagytam a telet, a hideget is. Végre megálltam
fáradtan a gyaloglástól és a táskám cipelésétől. Homlokom verítékes
lett, megtörültem, levetettem télikabátomat. És ekkor felocsudtam végre,
megláttam magam körül az ujjongó, élő diadalmasan zölden, illatosan
virágzóan élő természetet az ő májusi pompájában. Nagy és boldog
megkönnyebbülés fogott el. Egy hirtelen elhatározással eldobtam
télikabátomat, ezt a fölösleges terhet és fütyörészve, már nem fáradtan,
mentem tovább.
Itt-ott láttam halott parasztokat, halott szekereken, avagy az utak
szélén, de már nem nagyon törődtem velök, hisz mindenütt láttam a dicső
és leírhatatlan életet: a fák virágoztak, a füvek rebbentek, a virágok
illatoztak, a vetések zizegtek, szellő fodrozta az ágakat, madár lebbent
a lombok között: csak az ember volt halott, de az isten élt. Nem
értettem, hogy lehet itt közvetlenül a meghalt város környékén télen
tavasz, de nem töprengtem ezen. A rettenetes, halálos éj megölte bennem
az álmélkodást. Csak örvendtem ennek az uj csodának, amennyire tudtam.
[Illustration]
Igy mentem már órákon át. Messze kék hegyek derengtek, távol hátam
mögött, feljutva egy-egy emelkedésre, meg-megpillantottam az elhagyott
óriási, halott várost. Nem fáradtam ki, azonban karom nagyon megérezte a
nehéz táskát és valahogy elfásult a lelkem. Néha-néha ujra kezdtem
érezni valami megdöbbenésfélét jövendő életem, sorsom, a világ élete,
sorsa miatt. Néha megállottam és leheveredtem az út szélén a fűre,
falatoztam, cigarettáztam, hanyatt dülve bámultam a kék ragyogó és
végtelen eget. Gyönyörködve éreztem, mint süti orcámat a napfény, mint
mászkál tömérdek kis féreg, parányi bogárka a füvek között kínlódva és
lázasan, zsákmányt és boldogságot keresve, élve. Talán aludtam is, de
mikor felébredtem, a nap nem jutott túl még a horizonton. Nem volt sehol
felhő, hideg, sötétség. Nem jött éjszaka, nem jött változás. Talán
napokig tartott vándorlásom már, talán csak órákig, nem tudtam volna
megmondani. Ettem ételemből keveset, ha álmos voltam, pihentem, ha
kifáradtam, aludtam, már nem is néztem a térképet, már nem is láttam
sehol embert, falunak, épületnek hire-hamva sem volt még.
És ahogy igy mentem, bandukoltam én magányos és fáradhatatlan vándor,
hátam mögött a halott város, előttem az ismeretlen cél, szemközt jött
velem az úton egy nő. Már messziről láttam őt és különös mód
megdöbbentem ennek a mozgó élőnek a láttán, mintha csak kisértet jelent
volna meg előttem. Összetalálkoztunk és ekkor megismertem őt: egyetlen
és igazi barátomat, kit egykor szerettem is, meg nem is, kitől
elválasztott egykor életem sorja, kire néha-néha szomoruan és vágygyal
gondoltam magányos és mély óráiban életemnek. A harmadik csoda volt ez
ime, ami engem ért. És úgy éreztem, hogy ez mind egymáshoz tartozik
elválaszthatatlanul: a város, mely meghalt és amelyet elhagytam, a
tavasz, a természet, hova eljutottam, és ő, a messzi, a régen nem látott
másik ember, a nő, kivel ime itt az országuton találkoztam.
Közvetlenül és egyszerüen, mint két testvérhez illik, átöleltük egymást.
Kérdések zavaros árja tódult ajkainkra, mig végül mindegyik megtudta a
másiknak a sorsát és megdöbbenve, borzongva tudtuk meg, hogy végzetünk
egyforma.
Ő is szomoruan és csodálatos vágyaktól meggyötörten aludt el, ő is
felriadt éjszaka, ő is különös erőtől ösztökélve elhagyta otthonát. Az a
hatalmas és óriási város, melyben ő élt, szintugy meghalt, mint az
enyém, ő is szintugy zokogott és kinlódott, mint én. És végűl ő is
elindult szép kicsiny lábaival keresni az élőket, az életet. Ő elindult
az én városom felé, amint én az övé felé. Nem tudtuk akkor, hogy
egymásfelé indulunk mind a ketten. És, hogy mindez azért történt, hogy
találkozhassunk mi ketten egymással.
Ő is elhagyta otthonát, mint én. Ő nem hozott semmit, csupán szépségét
és szivét és szánakozó gúnynyal tekintett kedves szeme táskámra.
Megmondtam, mi van benne: fehérnemű, fegyver, és pénz.
– Ezekkel akarod megtalálni az életet? – mondta ő, és én elszégyelve
magamat elhajítottam az egészet.
– Vannak gyümölcsök a fákon, nem halunk éhen: mondotta.
Körülnéztem és ime a fák ágai lekonyultak a gyümölcsöktől: nyár volt.
Egymásba karolva mentünk egy útra térve, mely uj irányt mutatott,
egyformán elvezetve kettőnket a két halott várostól.
Oh mennyi minden volt, mit egymásnak el kellett mondanunk. Vágyainkat és
életünket, miket egymástól távol és elszakadtan éltünk át. Úgy éreztük,
hogy kába, ostoba álom volt ez csupán, hisz mi ketten vagyunk csupán
élők a földön és mi – volt idő mégis – hogy nem éltünk együtt. Oh, hogy
is történhetett ez meg mégis. Nem tudtuk még, hogy mi lesz a jövőnk és a
sorsunk, de úgy éreztük, jó, igaz lesz, ami vár ránk, oh maga a vágyott,
az eddig el nem ért, a csapongó boldogság.
Elkezdtünk vallani. Mindazt, mit egykor szégyeltünk meggyónni egymásnak
makrancos büszkeségből, dölyfös vagy gyáva önnemismerésből, azt
megmondtuk most végre egymásnak. Hisz halott városból jöttünk mind a
ketten és csak mi ketten voltunk élők a földön most már. Éreztük, hogy
egymáshoz tartozunk, több vagyunk egymásnak, mint két szerelmes, több
társnál: szülő, gyermek és testvér egyikünk a másiknak egyszerre.
Azután elkezdtünk beszélni elmúlott életünkről. Mindegyikünk felhágott
immár az élet közepére, jövőnk nem igért többet az időben, mint amennyit
multunk adott. Oh minő nagyon sajnáltuk ezt, minő nagyon vágytuk vissza
a derüs, mának élő ifjúság első és gondtalan szerelmét, mit nem
egymással osztottunk meg és amiben már nem lesz részünk.
Az égbolt csak nem sötétedett el semmit, a nap nem jutott túl a
horizonton. Ekkor az út kanyarodójánál egy kőkerítést pillantottunk meg.
Elértük és bementünk kapuján. Egy szép és megható házacska fehérlett egy
parkocska mélyén felénk. Rögtön úgy éreztük, hogy elértük célunkat. Ez
lesz otthonunk, menedékünk, itt fogunk élni egyetlen emberpárja a
földnek, az utolsó két, egymásra talált ember. És ősei leszünk talán
sok, sok tömérdek, egymástól elszakadó embernek. De ez nem bántott
minket, mert önzők voltunk, boldogok az élettől és a szerelemtől.
Megcsókoltuk egymást, találkozásunk óta először. És ekkor elragadtatva
néztünk egymásra. Éreztük magunkon és láttuk a másikon, hogy ujra, oh
ujra, húsz éves, életet, szerelmet kezdő gyermekek lettünk. És
elfelejtettünk mindent: eltünő fiatalságot, a talán még sem igaz multat,
a városokat, hol éltünk, a városokat, melyek meghaltak, melyeket
elhagytunk, az egész halott földet, a rettenetes éjszakát, mindent
elfelejtettünk, semmi, de semmi nem történt, egymásra találtunk, mint
két ifju, szinte gyermek és neki fogtunk ujra az életnek.