Mint római mezők sötét tekintetű bús őrtornyai, magaslott egymagában a
korcsmaasztal tetején a sörös korsó. Kövér fülei megrándultak az öreg
Tordon Menyhért kezében. A vöröskockás abroszon végignyúló kezek
belekapaszkodtak, a lázzal átfűtött ványadt tenyerek szomjasan szivták a
hűs üvegfalak üdeségét.
A korsó tövében egy maradék császárzsemlye ormán kacér billegéssel
facsarta hátsó lábait egy légy. Csápjaival szorgalmasan sulykolta a
morzsákat, majd a jókedvű kalmárok ravasz mozgásával két első lábát
dörzsölgette. Aztán elrepült.
Menyhért felpillantott és feje hátrahanyatlott. Tekintete akadozva
kúszott fel a tulsó falra szegezett olajnyomat pereméig. Puffadt
ábrázatú ivó fickót ábrázolt a kép, alatta nagy betűkkel valami tréfás
ostobaság. Az olajnyomat üveglapja szemébe csapta a gázlámpa sugarait.
Menyhért hunyorgott, szemét perzselte a kicsattanó fény, de minden
akaratát feltette erre a pontra. Ez volt a bizonyosság, ebbe fűzte
búcsúzó életének ernyedt fonalát. Úgy érezte, hogy abban a pillanatban
meghal, ha tekintete lesiklik.
Az olajnyomat mezejéről gonosz fenekedéssel vigyorgott rá a festett
kamasz. Kancsóba túrt orra csufolódva vöröslött le a halódó vendégre.
Menyhért megdöbbent és e döbbenés megnövekedve dagasztotta testét,
torlaszokat rakott a vérnek, levegőnek belső sikátoraiba és vaskapocs
erejével szoritotta le mellét, vállát, térdeit. Majd sárga lángok
buggyantak ki az ivó figura orrán, fülén; fogai mint korhadt malomkerék
lapátjai, lassú lendüléssel forogni kezdtek. Sötét kárpit ereszkedett
alá, befödte a söntést, az asztalokat, befödte őt is.
[Illustration]
Menyhért lefordult a székről és mielőtt a sörét kiihatta volna, az árát
sem fizethette ki, meghalt.