Az Alcazar diszterme kétezer viaszfáklya fényében ragyogott; s a
földigérő ablakok közén a pompás gobelinek selyemmel szőtt úrhölgyei,
pálmaerdőkben sétáló ifju leányai és feketeszőrű méneken vágtató
vadászai mintegy megelevenedtek a mozgalmas fénytől és elvegyültek a
terem ragyogó vendégei közé; kik mind ifjak voltak és boldogoknak
látszók; halkan, nemes illemmel csevegve, nevetgélve sétáltak
kéz-kézben, páronkint a márványkockákon. Az égi bálanya láthatatlan
jelenléte templomossá, nemessé magasztositotta a szórakozást; s a derűs
és boldog teljesülés előtti szerelmek nyugodt és tiszta tűzzel lobogtak
a szivekben. Donna Isabel szemlesütve haladt végig lovagja kezén és még
nem nézett szét maga körül.
A kardinális előtt csak sebtében tiszteleghettek, mert mindjárt helyet
kellett foglalniok a két sorban egymással szembeállított párnaszékeken;
a szinházi előadás kezdődvén, mint rendesen szokásos a táncok előtt.
Széles ut volt hagyva középütt a székek sora előtt a felvonuló uj
jövevények számára. Káprázatos szinü öltözetek közeledtek, sorakoztak
egyre még, – és bennük halvány és büszke szépségü leányvirágok, –
lendülő, nemes mozdulatu; gőgös tekintetü ifju férfiak. Óriási, harcias
struccmadár-tollak diszitették nagykarimáju bársonyfövegeiket; gondosan
fürtözött hajakat viseltek; piciny, hegyes állszakált és felálló
bajuszt. Mindenki örömmel és kiváncsian figyelte egymást, ki melyikkel
páros? És tréfálkozó sugdozással mondtak itéletet. Donna Isabel egy
percre fölvetette szemét s érezte, hogy csodálkozva és idegenkedőn nézik
őt és ismeretlen lovagját. A következő pillanatban csaknem szemben velük
észrevette a csapodár La Lunát; Bernardina mellett ült, oldalvást
hozzáfordulva; sötétbíbor köpenye szárnyát negédesen dobta át kardos
csipején és térdein s a lecsüngő váll-hajtóka mögé bujt tenyerében
rejtve és hizelkedőn tartotta a tovar-i leány balját. Donna Isabel uj
lovagjára pillantott, s e percben halálosan megsértett, felhorzsolt
szive csodás, hirtelen felujjongásával úgy látta, hogy az ismeretlen
férfi arca gyönyörűszép és alakja hibátalan.
Ezüstcsengők szava jelentette a szinpadi látványosság kezdetét; a nagy
bíborfüggöny lassan szétvált. „La illustra Fregoná“-t, a nemesi
konyhaszolgáló ismeretes, együgyü meséjét játszták előbb. Az uri
társaság kicsinylő érdeklődéssel hallgatta a verseket; mert illetlen
lett volna túlságos odaengedéssel figyelni a pórian világias történetre.
Egy nemes hölgy szerepelt a játékban, ki közrendünek adja ki magát,
szolgálni megyen és a nép lányinak szabados módjával, mindazáltal
erényében hibátlanul ösmerkedik össze két nemes tanulóifjuval; kik közül
egyről kiderülvén, hogy tulajdon testvérbátyja; valódi rangját bevallja
s a másikhoz feleségül mén.
A társaság könnyeden élcelődve mulatott a szinjáték felett.
– Mégis csak jobb igy, – szólott az egyik hidalgó nevetve, – mint hogyha
nemesi vérnek hitték volna a mátkát és kiderül vala róla, hogy
pórfajzat!
– De mégis nyert az álorcával; – bátorult neki hölgye, a szép Inez –
mert mint kisasszony sohasem ösmerhette volna ki úgy az ifjak erkölcsét,
hogy kedve szerint választhasson férjet. Ezt csak konyhai szolgálók
mívelhetik!
– Az ám de hátha mitsem tudván; amaz iránt lángolt volna fel szive, kit
testvére gyanánt kellett fölismernie? – kérdezte ártatlanul egy másik
hölgy, de arca mindjárt is bíborszinre vált ijedtében.
– Ilyesmi nem eshet, mert a szinészek előre tudják, mit játszanak! –
segitette ki nevetve egy San Servando nevű lovag. Az ilyenre ügyelnek a
rendező padláson s a mennyei öltöző kamrában is!…
Meghökkent egy pillanatra, nem vallott-e valami tévhitet az egekről való
szójátékban; mit félremagyarázhatnának; mert mindenki tudta, hogy a
főinkvizitor bizalmasa most a nagy kardinálisnak; s néhány embere mindig
lappang az érseki udvarnál papi vagy lovagruhában vagy kiséretéhez
csatlakozva. A körben ülők is megéreztek valamit és egy pillanatra
elhallgattak. „Az égből… önmagunk mélységéből… mindig messziről kapjuk a
törvényt!… Azért veszejtjük nyomát sokszor!“… szólt valaki félhangosan.
Donna Isabel fölrettenve nézett a mellette ülőre; ahogy elfeledkezve
tünődőn maga elé mondta e különös szókat. A kétértelmüség vagy homály
vallási kérdésekben – jól tudta – könnyen gyanut keltő lehetett; mert
abban az időben kezdték éppen szigorubb figyelemre méltatni az
illuminánsok és misztikusok veszedelmes tévelygéseit, melyeknek oly
sokszor estek a legbuzgóbb hivő lelkek, papok, apácák is martalékául… És
a leány úgy szerette volna titokban valami jellel vigyázatra inteni az
idegent, ki tán nem ismerős a dolgok itteni rendével. De akkor a csengők
megujuló zenéje a második darab meséjére hivta fel a figyelmet. Ennek
már szent legenda volt a tárgya; s a vendégek buzgó illedelemmel szedték
rendbe tartásukat és gondolataikat, hogy tisztelettel figyelhessenek.
… Hajdani századokban történt, hogy valami Diego Martinez nevezetü
közvitéz, midőn a flandriai háborúba kellett mennie, a szent Leocadia
templomabeli feszület előtt örök hüséget és házasságot igért egy Inez de
Verga nevü leányzónak. Ámde amikor sok év mulva, mint fiatal tiszt
hazatért, tudni sem akart esküjéről s a leányról, ki azalatt híven várt
rá. A kétségbeesett mátkának nem volt egyéb tanuja a feszületen kívül;
mélységes hitében erre bizta hát ügye védelmét.
A törvény emberei beléptek a templomba és hódoló könyörgés után esküre
szólitották a feszületet. S akkor történt a csoda! Az Úr kőből való mása
megmozdult a keresztfán, odaszegzett jobbkarját kiszabaditva, két ujját
magasra emelte, aztán a törvényjegyző kezébe tette, e szóval: esküszöm!
A másik pillanatban már csak lecsüngő jobbkarját s nyitvamaradt,
szentséges ajkait láthatta az ámuló nép. A feszület máig is úgy maradt a
csoda emlékére; a pörlekedő jegyesek összebékültek és mind a ketten
kolostorba léptek.
– Ez a legszebb a történetben! – szólott most különös nyomatékkal és
félig kérdezőn az alacsony termetü, de annál hosszabb nevü don Rodrigo
Amados de Los Rios; egy ravaszdian alázatos, hidegszemü és csufondáros,
gonoszképü emberke, kitől – nem tudni mi okból – mindenki félt
Toledoban. – Semmi jobbat és üdvösebbet nem tehettek volna, minthogy
zárdába lépve, Isten igazi szemléletébe merülten s a titkos belső
megvilágitás fényétől áthatva igy mentesitsék magokat a bűn esélyétől…
Nem igy véled-e te is, városunk és körünk jeles jövevénye, ki magad De
la Cruz szép nevén nevezted?…
Mindenki rettenve és kiváncsian pillantott az idegenre. Elértették!
Csalétek volt ez; olyan fogas és veszedelmes vélemény, mely ugyan teljes
értelmében megtalálható amaz avelai Sancta Theresa de Jesus könyvében,
kit Rómában szentté avattak, mialatt írott tanításai még egy évtizedig
ott feküdtek vád alatt az inkvizició tárgyaló-asztalán;… de amely
tanításért mostanában könnyen illumináns eretnekké bélyegezhették és
egykettőre kinpadra, máglyára juttatták az embert. Don Manuel de la Cruz
lassan a kérdező arcára emelte bánatos mosolyu tekintetét. Úgy tudott
nézni, mintha valahonnét a tulsó partról pillantana vissza.
– Ámde – mondta halkan a riadt elcsendesülés közepett – ez a mátkapár
egymást üzte és kereste még… nem a Magasságbeli utait! Nékiek még egymás
szerelmében kellett volna vezekelniök előbb!
A körülöttük hallgatódzó társaság megzavarodva, suttogva széledt odább.
Nem tudták mire vélni! Kiszabadult volna-é ügyes módon a csapdából az
idegen lovag; vagy evickélve még veszedelmesebb örvénybe: egy uj tévhit
rettenetes gyanujába sodródott?… Maga De Los Rios is különösképen
megzavarodva forditotta el kigyómerev, gonosz tekintetét. Felállt és
odább sétált közönyt tettetőn; ám donna Isabel titkon követte szemével.
Kis idő mulva látta, hogy egy távoli ablakfülkében állva suttog valamit
egy papi ember fülébe, ki az érsek kiséretében jött ide. És a leány
szivét valami sohasem érzett fájdalmu szorongás fogta el; bár nem
értette világosan, hogy miért? Sírni, kiáltani, tenni szeretett volna
valamit, mert egy másik embert veszedelemben érzett. A maga fájdalmas
gőgje, égő sértődése, gyűlölséges szerelme mintha eloszlott volna ebben;
az árva, magános, dús és hideg élet első szánalomvirága sarjadt ki forró
szivéből. Most először érzett mély és igaz fájdalmat vagy félelmet
valaki másnak sorsán…
De citerások és hegedősök pedzették a húrokat; a fényes teremben tánchoz
készültek a párok. Az ő lovagja is felállt és gyöngéden tárta felé
halvány jobbkezét. Lejtve és tipegve, kimért léptekkel, lassudan és
mereven indult meg az előkelők tánca. Enyhe és nemes szinek nyugtató,
selymes tarkasága csendes ütemben hullámlott és kavargott a szines
márványkockák felett; a muzsika visszafogott mély szenvedelme csak az
eleven ajkakat festette lázpirosra, csak a szemek mélyén izzitott sóvár,
titkos epedést. – Donna Isabel érezte, hogy az ajka reszket s a szeme
ismeretlen fájdalom kinjától homályosul. Égető szégyen gyötörte városa
miatt, mert úgy érezte, hogy szörnyű aljasságot készülnek elkövetni az
ismeretlen lovagon csak azért, mert nem hasonlit eléggé hozzájuk. –
Manuel de la Cruz mintha olvasta volna gondolatát.
– Mondom neked, – szólt halkan, gyengéd mosolygással hajolva felé, –
mindezeknél gonoszabbat is megértem én már az időben!…
Isabel elsápadt. A baloldali teremajtó felé pillantott s úgy látta, hogy
két lovag, ácsorgás ürügyén bár, a kijáratot őrzi; kardjuk markolatán
kezük.
– Lovag! – lihegte szinte fulladozva – a mi Urunk Jézus nevére kérlek,
tégy valamit magadért! Veszedelemben vagy!
Elgondolhatatlan kedvességü mosolylyal nézett akkor dult arcába a
táncosa. És halkabban, mély, édes szerelmes jelentőséggel kérdezte immár
másodszor: „Követni fogsz-é engem, donna Isabel?“…
Abban a percben odalépett hozzájuk don Alvaros de la Luna, – a
főinkvizitor unokaöccse. Táncosnőjét elhagyva, diadalmas, csábitó
mosolylyal büszke szépségü arcán nézett Isabel felé s a leány
szorosabban fonta reszketeg ujjait a táncosa kezére. Ám don Alvaros
egyenesen hozzá intézte a szót. Udvarias beszédében követelés volt és a
férfiu biztos akarata.
– Megkérhetnélek-e, Toledo legszebb virága, hogy eljárd velem az igért
táncot!
– Nem vettél tőlem igéretet, lovag és már van táncosom.
– Ugy-e?
Mérhetetlen kicsinyléssel összehuzott ajka körül, mintha csak most látta
volna meg Manuel de la Cruzt.
– Nem ismerem, nem tudom ki fia, honnét vetődött ide!
– Nálatok valóban keveset tudhatnak az én országom felől! – szólt
nyugodtan de la Cruz; de eközben oly barátságosan nézett rá.
– Nem ám, – tört ki most elvakult dühvel a lovag, – mert nincsen is
igazi neved, – a templomok anyakönyveiben hiába keresnők származásod!
Mert jött-ment vagy közöttünk, rejtezkedő, megvetett, ismeretlen! Hogy
mertél a mi körünkbe tolakodni, ki vagy?… Ejh, nem felelsz?… Kardot hát,
bár nem érdemled!… Kardot ránts, ha mondom!
– Nincs fegyverem!
A másik bősz dühével vágott feléje, egészen közelből, de csak a levegőt
érte. Ujból sujtani akart, de akkor az idegen puszta kézzel, szeliden
megfogta a villanó kard élét és De Luna keze szinte jéggé dermedt a
markolaton. „Segítség!“ kiáltotta elfehérült ajkkal, elrémült, merev
szemekkel. „Segítsetek!… Boszorkánymester!…“
Zavaros tolongás támadt a bálban; kábult irama az ijedtségtől
összezavarodott táncnak; muzsikások riadt hangzavara; összevissza
kiáltozás, ajtók felé tolongás, néhány felborult fáklya… Isabel ájult
szeme előtt már minden összefolyt. Csak arra emlékezett még, hogy két
gyengéd kar emeli fel a földről és mint mikor álmunkban felhők felett
lebegünk… úgy viszi tova innét.