Azon a borus, híves januáriusi napon nyugtalansággal vegyest boldogan;
ijedezőn vagy repeső szivvel öltözte magát minden főrangu szüze Toledo
városának. A jeles szent, kinek neveünnepére annyi fiatal szívek néztek
várakozón; hajdani időben volt érseke az ősi császári városnak; amikor a
lelkek még nem élhettek olyan boldog biztonságban afelől, hogy mit
kelljen hinniök; mint később, jeles korszakában a szent inkvizició
szorgos őrködésének. Ő volt az első, ki irott könyvbe foglalta az egek
Királynéjának szeplőtelen tisztaságát. És évszázadokon át szokás maradt
Toledóban, hogy a város kardinális érseke bált adjon e napon éjfélig az
Alcazár legnagyobb disztermében; hivatalos lévén erre minden tisztes és
előkelő nemesi hajadon, de ez egyszer esztendőnkint anyai, öregasszonyi,
mindennemü illendő otthoni kiséret nélkül. Sőt minden leányzóért maga
ment el az este beköszöntével leghivebb lovagja, ki szivének szándékával
szerette; ékes kocsijába ültette a hajadont, ki bátorsággal bizhatta
magát akármely toledói nemes kezére e napon. Mert az estélyen, ugy
mondták, bálanyaként maga a Megváltó szüzanyja van láthatatlanul jelen;
ő vigyáz a finom udvarlások nemes és tisztes kellemére; a vérek
felgerjedésére táncos mozdulatok lejtése közepett; és soha, senki nem
emlékszik rá, sem föl nem jegyeztetett, hogy valaha is valami
botránkoztató eset történt volna Ildefonso napjának éjjelén. Sőt inkább
azt a lovagot, ki valamely leányt kocsiján vitt az Alcazárba ilyenkor és
ott véle mulatta el az éjjelt, már majd szinte törvényes mátkának vette
a társasági illem. „A szüzanyától kérte meg a leányt!“ szokták mondani
az ilyenről…
Donna Isabel de Carranza is ott ült márványos kristálytükre előtt,
alabastrom fésüi, ezüstmivü balzsamos szelencéi közepett; könnyü,
százráncu len-gyolcs pendelyében, mely himzett, drága csipkétől volt
habos. Letakart asztalkán nyitva állt előtte a nehézveretü ékszerláda
barrocco gyöngyeivel és cizellált-arany násfáival, melyek tompán
ragyogtak a viaszfáklyafényben. Egy sokszárnyu, borostyánszinü brokátfal
keritette el az asszonyi hivság e selymes kápolnáját a nagy hüvösszinü
palotaterem kongó terétől, mit be sem tölthetett a kandalló melege s hol
az ólomrecés ablakok hosszában szűzi, ijedős renddel sorakoztak a
keresztlábu, magas ébenfa-székek.
Donna Isabel fehéren és puhán ült ott, magafelejtett meghajlásával
karcsu és pompás lányderekának, mint a kihántott, finom és nyers,
ropogós dióbél édessége; ahogy sohasem látta őt idegen szem. Anyaszült,
drága formáit találgatni lehetett volna most, mint a kathedrális Merengő
Madonnájáét; de a süppedő szőnyeg közepén ott állott már – maga
keménysége erejével megállott üresen – a réteges, dudoros, brokáthimzésü
és aranypaszomántu rokolya; vastag csipő-hurkákkal széttartott, kemény
vasabroncsokkal bélelt nagyuri öltözet; hogy elbilincselje és lezárja,
mint egy pecsétes titkot; hogy megterhelje, mint az erény sulya és külön
rekessze mindenektől, mint a hódolat.
Donna Isabel árva volt; atyját, a Rettenetes Pedrot és anyját, a szigoru
arcu, halvány donna Blancát csak festett képeikről ösmerte; s hajdani
tápláló dajkája, duenna Agneda öltöztette most: kövér, ügyes ujjaival
vörösszőke, dús haját tornyozva és langyos balzsamfürdővel fürösztve
arcát, vállait és kezét. Közben egyre fecsegett madre Agneda; mig urnője
lehunyt szemmel tűrte dolgát, de néha türelmetlenül, kurtán szisszentve
sóhajtott.
– Te leszel a legszebb, te leszel az első! Hiszen rokonod a kegyelmes
kardinális, Gonzales de Mendoza, a mai bál patrónusa! És ő bizonnyal jó
szemmel nézi melletted Alvaros de Lunát, a guadalajarai lovagot.
– Meghuztad a hajam!…
– Mért ne nézné jószemmel? Az apja udvari ember s ő maga nagybátyjával,
a főinkvizitor miniszterrel itt járt legelébb (a szent szűz vezesse az
eretnekség ellen!), mikor hires Beata apácát meg a kedvesét, Juan
barátot vallatták és gyötörték. Az ifju Alvaros állva nézte végig az
egészet, márványnál fehérebben, de szemét se hunyoritva. Erősszivü,
nehézvérü fajta; nem fog meghidegülni nyoszolyád, ha ő lesz urad!
– Elhallgass!
– Világi élet sora ez Urunk szent engedelmével! Apád, a hős don Pedro s
anyád, az erényes donna Blanca is férjhez adnának, ha élnének;
keveretlen vérü, nemes unokákat remélvén általad! Don Alvaros szebb és
delibb minden toledói lovagnál! Az aranjuezi vadászaton oldaladnál
lovagolt!… Bernarda de Tovarral, Tajo-menti vár kisasszonyával járta
ugyan minap az előtáncot, de a te balkonod alatt két izben is állongált,
ezüsttel kivert hires ébenfagitárját pengetve, alkonyat után. A leányom,
Franciska tejtestvéred mesélte… ej, no, mit is beszélek! Ma olyan szép
leszel, mint a pompázó pávák királynője Aranjuez kertjeiben! Ugy-e,
szivem édessége, őt várod ma, don Alvaros de Lunát; elébe repes
aranyszivecskéd, hogy elvigyen a szent Ildefonso báljára és táncoljon
veled kéz-kézben a szent éjszakán?…
– Ne fecsegj! – kiáltott rá gőgösen donna Isabel és fehér kezét, melynek
éppen hosszudad körmeit csiszolta a dajka, reszketve rántotta vissza
keblére hirtelen. Szép ajkai közül lázas forróságot érzett kiömleni a
heves, haragos szóval. Hisz ezen a dolgon gyötrődött egész napon; de
elébb is már, a hét valamennyi napján és éjszakáján: vajon eljön-e ma
érte don Alvaros de Luna? Nem adta szavát, csak kerülgetve szólt
ravaszdi mosolygással: „Látni foglak szép urnőm, szent Ildefonso
éjjelén!…“ De szeme barna tűzben ragyogott az övébe akkor és a Carranzák
leánya azt hitte, elérti szavát! Minap mise utáni körsétán oldalához
került don Diego Pedilla és felajánlotta a bálra fogatát és magát: de ő
elutasitotta, azt mondván, hogy foglalkozva van. A lovag eltalálta, hogy
kire gondol… talán el is mondta már másoknak,… ó, most már bizonyosan
tudják, hiresztelik a városban, hogy ő és a guadalajarai… De hiszen
akkor Alvaros fülébe is eljutott a dolog és tudni fogja kötelességét!
Egy Carranza leányt, a nagy kardinális unokahugát nem lehet szégyenbe
hozni, világ csufjára cserbenhagyni, még ha árva is, cselédkézre
hagyott, anyátlan, tanácstalan!… Ó, madonna!…
– A fejed olyan már, mint egy pompás, fehérbóbitás virágé, – hizelgett a
duenna; – most erősitsd meg magad forró narancsborral, mert olyan
karcsura szeretnélek fűzni vállban és derékban, hogy táncosod
egykezefejével átfoghasson, mint egy arany szitakötőt!… Este van,
fáklyák égnek az utczán! Hallod a zajt?…
Keblét, szivét fulladásig szoritotta már a vaspáncél vagy a reszketeg
indulat… Már feladták rá a pompázó selyemházat, melynek széles abroncsos
üregében olyan fázón magánosnak érezte mindenik ifju tagját, egész forró
és eleven magát!… Kocsik robogása hallatszott fel már az utcáról; párok
ülnek ott a hintókon boldog-egymásmellett; most már örökre együtt… De az
ő kapuja előtt még nem állott meg batár!…
– Jer, hadd tűzzem válladra a kemény csipkegallért! Nézd, milyen
szárnyas, milyen hideg és büszke! Száz meredt fodra közül hogy issza ki
majd a nyakad édes életszinét szerelmesed tekintete! Kékes rizslisztbe
mártottam, mert a sárgás gallérkeményitő a quietisták titkos jele; (Uram
irgalmazz!) erről ismerik meg egymást!… Hallgasd csak! Kiáltoznak!… Az
utca népe ujjong az ékes fogatok és pompázó uraik láttán! Jer az
ablakhoz! Idébb huzzuk a selyemfalat, bujj meg, nehogy várni lássanak.
– Ó, madre Agneda!… sóhajtotta akkor donna Isabel oly forrón és
szakgatottan, mint egy elgyötört kis madár. Most nem volt gőg a
szavában, csak enyhülést könyörgő, kegyetlen fájdalom.
– Szegény kis árva virágom – simogatta az asszony és alázatos szeméből
könnyek hulltak. – Hiszen én tápláltalak szivem vérével, üvegmadárkám!
Igy kell nekünk ládd-e; sirni kell nekünk sokszor elrejtőzve az ablak
mögött; mert ők künn járnak szabadon az ég alatt és minden út az övék!…
(Nézd, nézd, Antonio de Medrano úr sujtással ékes, fehér lovait s az
apró szerecsen kölykeket!)… Igen, ők már ilyenek, ezt el kell viselni;
még ha elhagyni nem is birnának, akkor is szivesen csalnak!… (Nézd a sok
török hadifoglyot donna Mária Alumbrados kocsija előtt; unokatestvére,
Fernandez fogdostatta össze neki és úgy küldte gályán rokoni
köszöntéssel!) Ne sírj utánna, fülemilém – nem érdemli meg, csapodár
gonosz! Minap is, hogy itt lantolt ablakod alatt, elmenőben beköszönt
Franciskához, a leányomhoz. „Köszöntetem nemes úrnőd!“ igy kezdte. S a
kamra rácsán keresztül csókot váltva találtam őket, úgy vertem el onnét
a leányt!… Ó, ne… ne üss! Donna Isabel!… Én nyomorult, fecsegő
cselédfejem!… De nézd, látod azt a batárt? Kié az ezüstvirágu, fekete
lószerszám? A négy hires pej!… Most a fáklyák alá ér… igen! A tovar-i
leány, a Tajón túli kastélyból… azt viszi a bálba!… Úrnőm!
Donna Isabel arcán a gyűlölet sárga fénye, hideglelős düh villáma
vonaglott. A hangja rekedten zizzegett.
– Hivasd ide a lányod,… rögtön hozd elébem a lányod!… A szolgálómat!…
– Donna Isabel? Mit akarsz?
– Vesszőzni akarom, hogy a vére mind elfolyjon, a parázna vére! Börtönre
vettetem!
– Elvettem tőle kebelem tejét, hogy téged tápláljalak!
– Az inkvizició tömlöcébe juttatom!
– Nem, donna Isabel! Te nem fogod bántani a leányomat!…
– Igazad van!… Nem fogom bántani! Az én szivemben több paráznaság lakik!
Jól tette a lányod, miért kergetted el!… Ó, madre Agneda, dajkám! – Ó,
boldogságos Szűz! – a mai bál asszonya! Szabadíts meg a szégyentől!
Odalenn megszólalt döngve a kapukilincs súlyos ütőkalapácsa, ahogy a
vasszörny fogaihoz verődött. Kis idő mulva lépések hallatszottak az
udvar földszinti márványfolyosóján. Agneda kiszaladt a lépcső feljáróig.
– Asszonyom, valaki odalent áll égő lámpással! – Ki az?… Ki van ott?…
– Manuel de la Cruz lovag!… hangzott fel, mintha igen nagy messziségek
mélyéből.
– Honnét? Mi járatban?
– Idegen vagyok ebben a városban; messziről való! El akarom kisérni
Isabel de Carranzát a szent Ildefonso báljára.
Már fenn volt a lépcsőn; már a terem brokátfüggönyét tartotta félkarral;
a küszöbön állt; gáláns, szép bókkal meghajtva fejét és donna Isabelre
nézett. A ruházata pompás volt, aranynyal és selyemmel himzett nehéz
bársony; szigoruan divatszerü, nagycsokru, szögletes cipők, hibátlan,
magas selyemharisnyák; makulátlan, sokfodru kemény gallér és kézelő;
dudoros, sávos kabátujjak, drágaköves gombok, gyűrűk. Nagyon előkelő
házból való, minden finom szokást jól ismerő lovagnak látszott.
– Úrnőm, – rebegte a dajka, – egy idegen lovag jött érted, akit sohase
láttál.
– Akiket gyermekkorod óta naponta látsz, jól ismered-é, donna Isabel?
Az idegen beszédhangja csodálatosan meleg zenéjü volt; emberi és tiszta
dolgokról adott hirt. A mosolya szelid, okos és szomorú.
– Elmehet-é úrnőm egy ismeretlennel? – kérdezte ujból Agneda, de már
halkan, bizonytalanul és lesütötte a szemét.
– Boldogságos Anyánk ennek a bálnak pártfogó asszonya! – felelte a lovag
komolyan. Aztán ujra Isabelre nézett és különös szelidséggel, halkan
kérdezte: „Követsz-e engem?“
– Megszabadítasz a nagy szégyentől! – felelte a leányzó nyugodtan és le
nem vette az idegen arcáról elmerült, különös tekintetét. – Induljunk
lovag!
Messze kitartott kezénél fogva vezette le. A kocsi ott állt – pompás
kékbársony baldachinu, ezüstrojttal diszített drága carruzza; négy
égszincsótáros, ezüstdíszű fehér ló előtte. Nagyon is ifjudad arcu, szép
kocsislegény ült a bakon fehér köpenyben.
– Valakinek elfeledtél köszönni, úrnőm! – súgta a lovag mielőtt
felsegitette. És donna Isabelnek mindjárt eszébejutott. Visszament a
kapusikátor folyosójára, s egy kicsiny kamra ablakának kihasaló vasrácsa
fölé hajolva beszólt: „Isten veled hű kis szolgálóm, Franciska
tejtestvérem!“ Aztán felszállt. A batár csendülő, zenés dübörgéssel,
simán robogott a város ódon kövei, mórcsipkés kapuboltjai, ó zsinagógák,
tornyos hidak, várformájú paloták közt. Az ég borult volt s a levegő
híves.