A kék baldachinu batárban tért magához ismét; feje az idegen lovag
vállán pihent. Oly jó volt igy! Hogy volt? Merev rokolyái nyügét,
páncélfűzője szoritását sem érezte, mintha levetette volna őket. Minden
egyszerre felolvadt, megkönnyebbült testében, lelkében. Valami drága
biztonság sugárzott rá jegyese lényéből és jól esett, hogy kinn zúgott a
januáriusi szél és hideg eső verte a kocsi rojtos, nehéz függönyét. Úgy
volt, ahogy a kicsi, gyenge madárkák megbujnak zivatar-időn puha
fészkükben… Isten kebelén.
Félig tán álmodta a várost, amint az éjszakában mögéjük suhanva
elmaradt. Vágtatva hagyták el a fő-utakat, templomok és kastélyok árnyai
tömören tünedeztek és multak el előttük, mint a káprázat. A kathedrális
tornyáról szint-szóró lámpások világitottak ki a ködbe. Isabel sietve
keresztet vetett, de észrevette, hogy jegyese szomoruan elforditotta
arcát a templomtól. Mindjárt azután ugy tünt fel, hogy a mórozók apró
házai közt robognak, a fegyveresek, nyergesek, üvegesek szűk és dohos
utcáin át. Most a zsidók negyede rémlett; egy sarkon állt még a bitó,
ahol nemrég Samuel Ben Meijr Halevy rabbit kivégezték a kereszt nevében…
Most a Mártonhidján robogtak át s a viz tükréről visszaködlött a felhős
éjtszakai ég… Végtelen!… Messze!… Halál!… Most érték el az északi
puertát! Az őrök felmozdulnak, de a fehérköpenyeges ifju a bakon
megereszti a gyeplőszárat… Túlmentek a falon, völgynek kissé; majd
oldalútra tértek szilaj vágtatásban. Multbaveszett… eltünt a város.
[Illustration]
A menyasszony felkapta fejét egyszerre és szemében hagymázos rémület
tükrözött. Üldözők zaját hallotta messziről. Nyomukban vannak! De
lovagja nyugtatón tette kezét a lány szőke fejére és minden
elcsöndesült. De hiszen nem magáért félt, hanem őérette. Ha elfogják,
kinpadra feszítik, megölik! Azt, aki mindenkinél jobb, igazabb, ki
tisztább, mint a gyermek és öregebb, mint valamennyi bölcsesség! A
Próbált Embert… a szentet!
– Valamikor sirtam miattuk! – szólt akkor a fiatal férfi és lehajtotta
fejét. – Most már tudom, hogy át kell menniök valamennyi utján a
sötétségnek, hogy a pokol tornácáról nincs visszatérés. Most már tudom!
Isten sem rövidítheti meg az Időt! De anyáik kínban és szerelemben
foganták őket és az asszonyok kínnal és szerelemmel szeretnek
mindhalálig, hogy legyen folytatója az útnak és harcnak. Az időben van a
megváltás, a bűnben van a vezeklés és mindnyájan ahhoz járók vagyunk! De
eljön az idő, mikor a férfiu elhagyja az asszonyt és az asszony elengedi
a férfiut és az ember fiában feltámad a Tiszta Ember. Ez lészen pedig
amaz Utolsó Napon, mely az Isten megváltását jelenti a Világtól; az Atya
megszabadulását a Fiutól! Akkor mindenek megtérnek Őhozzá, mert a világ
minden útja körben vagyon és ahonnét elindult, oda kell teljesednie!…
Valószinütlen, vad éjtszakai tájon száguldottak keresztül; sziklás és
kietlen, puszta vidék rémlett és ódon romfalak csonka árnyékai, mint
rettentő csatákban elpusztított városok. Az ég vaksötét volt, szörnyü
szél sírt és vonított ismeretlen szakadékokból és az ég fellegei
rettentő távoli némasággal rohantak száguldva és egyre sűrűbb
feketeséggel tornyozódtak a magasban. És ujra hallatszott az üldözők
zaja, hajtóebek csaholása, dühödt emberi kiáltozás.
– Uram! Elérnek… megölnek téged! – sikoltott a menyasszony és kihajolt,
hogy visszanézzen. Borzalmas, ingoványos tájék feküdt előttük;
halálszemü mocsarak útvesztő feketesége.
– Anyám vagy-é te, hogy a testemre van gondod? – szólt a lovag megint
bánatosan. – Miért féltesz? Igy nem követhetsz engem!
– Mondd, mit tegyek uram! könyörgött a leány.
– Ne érettem akarjad magadat, hanem magadért!
– Nem birom! Asszony vagyok; mátkád, leányod, asszonyod, anyád! Válts
meg engem!
– Nem lehet a lelket kivülről megváltani! Isten nyomorultjai, ti világ
sebesültjei, szegények! Minden átok a ti véres, tépett öleteken
asszonyok!
– Mit tehetünk?
– Még nem jött el az idő! Még kell, hogy életreszeressetek bűnt és
halált. Öletek által kell, hogy Isten vezekelje a világot. De asszony
fogja megtörni a kigyó fejét!
– Uram, de hát én? Én?…
– Ha legalább ezt a szót nem adatott volna tudnod, szegényem! – felelt
kimondhatatlan gyöngédséggel a férfi. – De ezt kell kiáltanod
kétségbeesetten és hasztalan; mert, bizony mondom, nem vagy te egyéb,
mint a szánalom, amivel a szemedbe nézek. A szerelem!…
A hintó rettentőt zökkenve oldalt billent és megállt. A fehér
kocsislegény a bakon, köntöse bő ujjába sülyesztve összefonta két
karját. Mocsaras kátyuba fordultak… kerék törött… nincs tovább! S az
üldözők zaja most egyre rémesebben, egyre közelebbről hallatszott, –
most már több irányból, mintha visszhangja verődnék.
– Mentsd meg magad szerelmem!
– És te?… Itt hagyjalak?
– Mentsd meg magad!
– Igen, igen! Ez a te lelked szava, a féllélek szava a másik feléhez. És
talán mégis ebben van megváltásod! Csak én emelhetlek fel: de előbb
magamnak kell szállanom. Azért kell elválnunk most. De visszajövök
érted, mert a világ minden útja körben megyen.
– Akkor mindig együtt leszünk?
– Akkor örökre egyek leszünk Istenben.
A leány kitekintett és apró, fénylő csillagok sorát látta a sötétség
mélyén. Égő lámpások voltak; szelid, bánatos, piciny világaik úgy
közeledtek kanyargó sorban, mint testvérlelkek biztatása a vándoruton.
– Szerelmem, ne hagyj el – zokogott hirtelen, eszelős felrémüléssel a
leány.
– Ki tudnád-e inni az én poharamat? Vezekelned kell még, hogy rálelj az
útra!
– A te utadra?
– Önmagad utjára; mert csak az vezet hozzám!
– De elhagysz?…
– Magadra hagylak?
Akkor a nő kitárta karját, hogy átölelje, magához szoritsa; lázas ajka
csókjával lefogja, hogy ne szabadulhasson. Már nem értette, hogy mit
beszél, mert csak ezt akarta és nem volt benne többé gondolat. De a
férfi visszaháritotta magasba emelt keze egy intésével.
– Ne érints engemet! – mondotta szeliden, mint Magdalénának egykor. –
Még nem jött el az idő!…
És akkor a leány meglátta sápadt, áldó tenyerének szeggel vert, véres
sebét, a stigmát. És egy pillanatra láthatta dicsőült bánatu, gyönyörű
arca körül a gloriát… A bakon ülő szolga bőgalléru, hószinü köpenye
meglebbent vállán s olyan volt, mint nagy, fehér angyalszárny. A
következő pillanatban sötétség vette körül, a sivó magány.
De az apró, távoli mécsesfények testvéri bánattal szeliden hunyorogtak
felé, közelebb jöttek, szétváltak, körülvették. Sötét köntösü,
ismeretlen apácák tartották a lámpákat, mint az Irás amaz okos szüzei,
kik megőrizték az olajat s a vőlegényre várnak a homályban. A zárda
fejedelemasszonya álmot látott az éjjel… Most megtalálták a leányt, uj
testvérüket, körülvették, karjukba emelték, némán magukkal vonszolták. S
a kolostor sötét kapuja dörögve zárult be utánuk.