tudnám eszére hozni, míg a holttal megismerkedtetem;» imádkozék
tombolva. Aztán karon ragadta a csendes bolondot s egész erőből megrázta
őt… Lajos reá veté szemeit s arcza átalakult, mintha gondolat jelennék
meg nála. Ferke még dühödtebben megrázta őt s «kelj fel, kelj fel, Athea
itt van»! ordítá közel füleibe… Lajos arcza villanyos hirtelenséggel
vérszínbe borult, szeme vadul villámlott, de az öntudat normális
kifejezésével. «Hol van? hol van?» kiáltá megrendítő hangon.
– Pszt! alszik; sugá Ferke a leplezett halottra mutatva.
Lajos egy pillanatra elhivé, mert esze emléke ott kezdé gondolatát, hol
az elhagyta őt, s Athea szobájában képzelé magát, kinek ájultára még jól
emlékezék. De a csalódás rövid volt; körültekinte a szörnyű helyszínen,
feszült orrlyukakkal szaglálta a rothadás bűzét s borzalommal rázkódék
össze.
– Te hazudol, Athea nincs itt; megtámadá Ferkét s lerántotta leplét
Mariskáról.
A bájos alakot elváltoztatá a halál. Jó barát sem ismert volna rá,
nemhogy a tékozló csapodár, ki az arczokra rövid pillanatig szokott
ránézni.
– Nem ismered ugy-e? pedig egykor szép volt, mint Athea; kiáltá Rigó
Ferke keserűen, miközben Lajos kezét ropogásig szorítá. Az én Mariskám
az, kit buja erőszakod gyalázatos halálba kergetett.
Lajos elsápadt s reszkete. Hihetőleg a hajdani alacsonyságokra gondolt,
mert szemeit lesüté s a szégyenérzet csalhatlan bélyege mutatkozék
rajta, utolsó fellobbanása a kihalt becsületnek. Rigó Ferkének diadalt
adott a Lajos lelkét égető öntudat.
– Igen, Mariska az, folytatá újolag feldühült haraggal. Mariska, kiért
most kezeim között vagy. Jól tudtad te azt, hogy rajtad boszút állok, s
nézd, lábamat vágtam el, hogy soká ne várakoztassalak. Várhattál-e több
udvariasságot egy bitang csavargótól, kit közkatonának kötéllel
fogattál?!… Ha most boldog volnál, hozzá kötnélek e hullához élve
eltemetni, hogy férgeivel tápláld magadat… Az Isten, ki az élő és halott
sorsát ismeri, jól tudja, hogy azt érdemelnéd… De mivel nyomorult, igen
nyomorult vagy: megelégszem azzal, hogy nyomoruságod neveljem.
Kihirdetem jellemed rajzát, megismertetlek a világgal, s ha itthon
befolyásod akadályozhatná azt, keresek országot, hol azt tehetem.
Megbélyegzem multadat, bevágom jövődet, megfosztalak hivatalodtól, s a
hon növendékeit irtózni tanitom nevedtől… És mivel kirablott kevélységed
a születésben keres révfokot, hová a kárpótló remény zászlaját felütéd:
elveendem születésedet. Adatokkal bizonyítom be, miként nem vagy gróf,
nem vagy nemes, hanem egy pálinkaárusnő fattyú gyermeke, kit a magtalan
Beatrice béres czimborája gróf Szalárdy György családjába lopott…
Kivetkeztetlek családi igényeid hitéből, nevetséggé teszlek a fővilág
előtt, letapodlak szenny és szemét közé, hova tartozol…
Rigó Ferke még tovább is kinzotta volna az őrültet lucidum
intervallumában, de a születési kérdés catastrophája visszaejté Lajost
tébolyába. Ez egyetlen vala, mit még birt, s az utolsó érdeknek is vége!
A veszteség irtózatosan megragadta. Egyedül e hatás lőn még képes
izgatottságát feljebb fokozni, s annyira túlszökteté azt, hogy elkezde
fagylalón, kétségbe esve hahotázni. Athea! Athea!!! hangoztatá
leirhatatlan kifejezéssel, mely egyszersmind a kín és a kaczaj
felkiáltása volt. Aztán hirtelen összerogyott s alvék vagy ájult, vagy
félholt vala.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Két óráig tartott e zsibbasztó tetszhalál. Midőn felébredt, rettegve,
rángató szemekkel, felmerevült hajjal tekinte fektében körül. Aztán
ólálkodó settenkedéssel, félvállról kémlelve, lábujjhegyen, de
fogcsattogtatva kerülgeté a hullát, mint egy lesbeállott ragadozó…
Hirtelen ráugrott, mint a párducz, s Athea!! kiáltá idegrázó hangon…
Athea kelj fel!!! sikoltá mégegyszer s belemarkolva a halottba,
erőszakosan rázta azt.
Gróf Szalárdy Lajos gyógyíthatlanul megőrült.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy példánya a temérdek korszaki társaknak, kik a drága időt, észt,
vagyont, születést, a boldogság s boldogítás becses eszközeit, egyedül
hiúság s feslett szenvedélyek rabjaivá teszik. Azon temérdek társaknak,
kikről, (ha egyéniségük s eszközeik hiányában az előttünk álló tökélyig
ki nem fejlhetnek is) jó lelkiismerettel elmondhatni, hogy többé vagy
kevésbbé: őrültek.
XXXVI. (Két hulla.)
A fentebbi botrány, mint csepp a tengerben rég elmerült már a főváros
egymásra toluló eseményi között, midőn néhány órányira Czeczilia
lakától, egy népes magyar falu sáros utczájában, viaszvászonnal ekhózott
zöld szekért vontatott, négy jó széltiben fogott ló.
A faluszélben, ős jegenyesorok s egy buja park lombborulatai közül ó
franczia fedél emelkedett ki rozsdalepte bádog gombokkal, s a kert végén
sugárkúpozatú sírbolt nyúladt fel, melynek bas-reliefjei felett a grófi
koronán megaranyozott gombok remegőn fénylettek a megtört napsugárban.
A viaszvásznas szekér vontatva haladt az agyig érő sárban, messziről
látszottak idefáradni a megrángatott lovak. A sovány kocsis egy hajdani
livrée rongyaiban kuczorgott a szennyes lóharákon; s ez a hámok
toldozott ósága, a szekéren avult örökös piszokkal, különös ellentétben
álltak a tizenhat markos vérlovakhoz, melyekről a mostani gondtalanság
nem volt még képes leveszteni a nemes eredet typusát.
Midőn a szekér a templom közelébe ért s egy iszapos kátyuban nagyot
nyekkent, az ekhósátor oldalszárnyait kopott mázú fekete bot tolta
kétfelé belülről, a nyilaton tömött vöröshajú szeplős arcz nézett ki
borotválatlan állával, melynek őszbecsavarodott tüskéit nem igen tiszta
gallérka környezé. A hunyorgató szem s álnok rókamosoly, mely e komoly
arczot mintegy torzan világítá, oly ismerősnek látszik, miszerint bár
azt töröttség s vénhedés senyveszté, ki Lőbl Simont, debreczeni
vásárirodájában ügynökeire lesni látta volt, igen hajlandó, ezen
emlékeztető alakban, őt magát keresni.
– Állj meg itt a deszka-kapus házánál; parancsolá kocsisának a vöröshajú
arcz.
A szekér megállt egy tisztán meszelt kőkéményű ház előtt, mely a
jobbágylakok sorában némi előkelőséggel díszelgett. Az ablakalatti
kiskert lécz-rácsait délignyitó folyta be tömött szőnyegével, a csepegő
hosszán teljes viola és fájvirág állongott gazdag füzériben, s a
tornácz-ágason lopótök lógatta súlyos gyümölcseit. Egy tisztes tiszta
öreg sárga őszhajakkal, fekete posztó házisapkában, egy ingben behúzó
nadrágban hátratett kezekkel gyönyörködék a kert ágyai közt s itt ott
gondosan takart ki a levelek közül egy-egy sárgadinnyét a nap melegének,
vagy eligazítá az egymásba fonódó virágos indákat. Most félbehagyta
bibelődéseit s a megállott szekér felé figyelt. Zömök termetű, sánta
egyén szállott le arról, sötét bő kaputban, fekete mankóval támaszolva
hónalját; s a kertben foglalkodó öreghez biczegett.
– Jó napot tiszteletes uram! nem tudja, itthon van-e a gróf? kérdezé a
rácson keresztül.
A lelkész tetőtől talpig mérte az ismeretlen jövevényt, kinek vonásiban
annyi visszataszítót talála s viszonozott üdvözlettel felelt.
– Nem tudom, honn van-e? mert hozzá senkinek sem szabad bemenni, mióta
hivatalát letevé, engem is kitiltott: de úgy hiszem, itt lesz, mert a
szomorú események óta sosem lépte át udvarküszöbét, s mint a hír
beszéli, erős fogadást tőn, hogy életében nem is lépi azt át.
– S mint van megelégedve új sorsával? kérdé kárgúnyosan a mankós ember.
– Midőn a megtalált Szalárdy Ödönnek törvényes örökét visszaadá s
hivataláról lemondott, színből legalább titkolta lelki csüggedtségét,
felelé a lelkész; de mióta valami Lőbl Simon nevű gazember, uzsora és
csalárd adósságok miatt csőd alá ejté, egyetlen fia pedig megőrült,
borzasztó komor és zárkózott. Nem hallani róla, nem látja senki s épen
azért azon gyanú kereng a környéken, hogy talán megbolondult, vagy
megölte magát; annyival is inkább, mivel lélekismeret üldözné a Szalárdy
Ödön ellen tett bűn miatt; mert olyan hír szárnyal, mintha
megegyezéséből kínzotta volna azt a fogságba esett dr. Márk.
– Nem sejtette tiszteletes úr, hogy valami csempészett czikkelyek
birtokában volna az exföldesúr? mi törvény szerint a csődtömeghez lenne
sorozandó? mert az ily úrféle adósok, vagyis supplens bébillérjeik
szeretnek, ha mit szép szerével lehet, védenczeik részére elkörmölni;
kérdezé savanyodott arczczal a jövevény, kit a Lőblre ruházott
«gazember» czím némileg érdekelni látszott.
– Nincs annak uram annyija se, mint a templom egerének; felelé a
lelkész. Összeirtak nála a végrehajtáskor arany-ezüst edényt, bútort,
fegyvert, még a felesleg ruhát is. Árveréskor aztán úgy vette meg igen
magas áron Czeczilia, hogy haláláig használatul átengedje neki s ne
vonhassák ki alula lepedőjét a zsidó hitelezők.
– Igy hát régi kényelmében maradt a bukott tékozló? kérdé az idegen
irigy fogcsikorgatással, mit a lelkész nem vőn észre.
– Igen, mi a lakást és asztalát illeti, de különben most is mindenét
elszedik. Minap árvereltek tőle saját udvarában négy szép angol lovat,
inkább boszantásból mint kármentesítés végett.
A mankós ember rápillanta féloldalt angol lovaira, s undok öröm
hunyorgott szemében. Ilyen az a gőgös főrendű nép; míg úr és tékozol,
barátait is lenézi, ha tönkre jutott, elleneitől is kegyelmet fogad el;
megjegyzé elégületlenül.
– Az nem igaz uram, viszonzá a lelkész, bátran szemébe nézve emberének.
Czeczilia nem ellensége senkinek, s gróf Szalárdy György nem is akarta
elfogadni ajánlatát. Csak addig szándéklott igénybe venni azt, míg
grófnéjához költözik, vagy tőle évdíjat eszközöl.
– S Beatrice grófnő magához veendne egy bukott ősz férjet, vagy
nyugzsoldot vet a kolduló rokkantnak?
– Egyiket sem tevé. Mitsem akar többé róla tudni; sőt válópert indított
ellene, mint ki a mellékági örökösödés gyanújával, az árvahalász híres
esetében, őt is beszennyezé, tékozló természeténél fogva pedig a grófnő
vagyonát is végpusztulással fogná koczkáztatni.
– Hisz a jegyajándok Beatrice grófnő birtokában maradt; s öngyalázatául,
még férje csődje előtt, azzal örök lemondást vallatott be, hogy a
megcsalt hitelezők igényt ne próbáljanak ahhoz formálni… Oly dús feleség
és kegyelemrágó férj?! gúnyolódék keserűen a mankós.
– Az öreg gróf rendkívül haragvék; folytatá a lelkész, Beatrice grófné
arczképét kivetteté szobáiból, egész éjjeleket gondolkodva virrasztott,
de biz őt senki sem szánta, miért vett idegent, ki fajtánkat megveti,
pénzünket kihordja s egész családot elmagyartalanít.
– Azt sem sejté tiszteletes úr, nincs-e a grófnak valami lappangó
jövedelmi-forrása, a húsz krajczár napi tartáson kívül, mit a törvény a
csődtömegből részére elrendeli? mert úgy hallom, két cselédet tart, s
úri módon főzet; kérdé folytatólag a szeplős idegen.
– A jószívű Czeczilia szánakodik rajta, s fizet számára évenkint kétezer
pengő segélypénzt, mennyit ő özvegy tartásul, a mellékági javakból nekie
fizetett.
– Aha! jó, hogy tudom; ez hát a tömeg jövedelméhez iratik, s a szegény
hitelezők kielégitésére lehet fordítani.
– Nem lehet biz azt, közbevág a lelkész, mert Czeczilia egyenesen
kiköté, miszerint csalárd uzsorások zsebét ő nem tömi, s adományát,
mihelyt igénybe perlenék, rögtön megszüntetné.
– A hálátlan kígyó, hát így köszöni meg, hogy koldus korában hat ezer
forintjáért négyet adtam neki?! mormogá magában a kérdezősködő; s a
lelkész figyelme mind inkább érdekült, mi czél lehet e szorgoskodó
tudakolásban?
– De mindenesetre érzi gróf Szalárdy, minő sorsot cserélt? mondá a zömök
idegen ördögi mosolylyal.
– Élte levert s felettébb szomorú, csak egy remény látszik fentartani,
miszerint tébolyodott fia kigyógyuland.
– Nem tudja még, hogy neki nincs gyermeke; mondá magában, érthetlenül a
mankós.
– Mondogatni szokta öreg szolgájának: «fiamnak legalább grófi czímet
hagyok örökül. Az ősi végrendelet e pontját betöltém, keressen ő
kincset, betöltendve annak másik pontját, s hagyjon utódokat, hogy
betöltsék a harmadik pontot… Óh ez mind meglehet, hisz ő meggyógyulhat,
s akkor fiam van!» Ez álmodott öröm mutogat még neki egy biztató jövőt.
– Elvesszük azt! mormogá magában ismét az idegen s kaján vonásiban oly
őszinte öröm fejezé ki magát, mintha övéinek boldogságát látná. S hát
csak gazember az a Lőbl Simon? mondá aztán kötődő szeszélyben,
mankójával felgyűrve ajkait s éles tekintetet szegezve a lelkészre.
– Még pedig országos; válaszolá ez.
– No hát íme, bemutatom, előtte látja őt; közbevág gőggel Lőbl Simon,
megdöbbenteni akarólag e váratlan kifejlés által.
– Bár inkább a fán látnám; felelé nyugodtan a jámbor lelkész.
Úgy látszék, Lőbl Simon gyakorlatában volt efféle visszavágásoknak, mert
hóna alá kapván mankóját, minden további perlekedés nélkül odább hordta
magát, s a jegenyesorral szegélyezett uton, amaz ó fedelű kastélyhoz
hajtatott.
A grófi lak körül egyetemes pusztulás látszott. A sáncz hantolása
itt-ott omladozék s vedlett oszlopai közt száradó félben függött alá a
loncz és fanzár. A kapufelek kőoroszlánai megtöredeztek, s a vaskapu
dárdás rácsairól lepattogzott az egykori máz. A járatlan küszöb táján
porcsin vert gyökeret, a park jegenyéi rakvák varjufészekkel, s idegen
sertések turkáltak a vakolathullató kőfalak tövében.
Lőbl Simon kívül állított meg, a lakatolt kapun semmi fogatnak nem volt
szabad behajtani; még maga is hosszú zörömbölés után juthatott be.
Az udvar egygyé volt olvasztva a parkkal, de ronda és néptelen, mintha
kihaltak volna belőle. Gyom és szélhordta gaz szerteszét az úton, a fák
alja terítve felszedetlen gyümölcscsel, komló és iszalag fojtogatá a
nemes idegen fák sinlő koronáit, egy két veszendő verbena nyitogatá
véletlen virágát, vagy magról költ georgina lengeté szomorúan
színvesztett csillagát, míg fattyúhajtások, meténg és tövis közt
vadultak el a legszebb díszbokrok. Az elkótyavetyélt szobrok talapjain
fű nőtt és vadgyopár, a szökőkutak medre bepillézve zöld vizinyálkával,
s a kerti házakból kitépett diszborítás helyén férgek s nedűs penész
vonták be a falat. Istállók és kocsiszínek zárvák, a melegházak
üvegszárnyai elhordva s bent csak tört cserepet, egy-két omlott ládát,
vagy kiszáradt növénytövet mutattak a kirablott osztályok.
Mint elhagyott anya ült e pusztulás közepén az ősz kastély. A lakatlan
szárnyak ablakredőnyei közt verebek fészkeltek, az álltány damaszt sátra
szakadtan vitorlázott a szélben, üresen hasaltak ki az alsó ablaksor
aggott rostélyai: csak a portale lépcsőzete volt tükörtiszta, nehány
emeleti ablakon ragyogott át a szobák függönyzete, melyekbe szőnyeges
lépcsők vezettek fel, de meleg égalji virágkarzat nélkül, nem úgy mint
hajdan.
Legborzasztóbbá tevé azonban e puszta háztájat a magány és némaság.
Semmi nesz, semmi jel, hogy itt ember tartózkodik, semmi élő állat a
pusztító madarakon kívül, melynek serege a park ligeteiben szaporult.
Egyetlen, mogorva, szótlan cseléddel találkozék Lőbl, ki, miután az
utczaajtót hosszú dörömbölésre megnyitá, vászon csuhát ölte paszományos
testére, s tovább tisztítá a portálén tölgyfába faragott czímert és
koronát.
– Maga se kérd, se hall; végig néz az emberen mint egy gyilkos, s azután
otthagyja mint szent Pál az oláhokat; mondá Lőbl Simon, oda menve a
működő szolgához. Maga, hallja, goromba; pedig már alább hagyhatna vele,
mert az csak nagy urak cselédjének competál; vagy még mindig nagy úrnak
tarja gazdáját?
– Csak nagyobb, mint egy ilyen rühes zsidó; viszonzá mogorván, a
mocskolódással megtámadott cseléd.
– Soha bizony! talán még be sem bocsátana, ha nem tudná, hogy nekem a
törvény ahhoz jogot adott, körülnézni, mikor akarom, nem akadt-e
adósomnak olyas tulajdona, mit tőle elvehetnék?… He he he! milyen
nevetséges, én a nyakravalót kioldom nyakából, s ő mégis aranyozott
koronagombjait csiszoltatja, hogy messze kifényeljenek az országútra.
– Te csiszolás nélkül is messze fogsz látszani, az igazság fáján; felelt
az ura bántalmáért haragvó hű cseléd.
– Ha urad bukásáért szántál engem fára, úgy velem függnél, mert tudom,
két kézzel dolgoztál egy zsebre, s azon zseb a te nadrágodon volt.
– Én megtakarítám a tékozló ajándokait, s mostan szolgálom őt bér
nélkül; te a végső tönkig kirablád, s jelenleg boszú és gúnynyal
zsarolod a nyomorban: itéld meg, hasonlik-e az első zsidó az utolsó
cselédhez?
Lőbl Simonban forrott a méreg, hogy vele, ki a grófon szeszélye szerint
szokott pajzánkodni, szolga így mer bánni; pedig már megszokhatta volna
azt, épen úgy, mint mások ellenében; s annyival is inkább, minthogy jól
érezte, miszerint ilynemű társalgást teljes tökéletesen megérdemel.
– Tessék velem közleni kérem, hol lappanghat a gazdája? nem reményleném,
hogy ismét elbújt volna előlem; kérdé aztán metsző sarcasmussal az
ingerült cselédtől.
– Uram ott lesz talán a sírbolt körül! de ha szokás szerint, boszantani
jöttél s előttem gyalázod, bántod, keseríted: orrodat hasítom fel tövig,
hogy jobban szaglálhass a rabolni való martalékok után.
Lőbl Simon perlekedés nélkül odább hordta magát, mint a lelkésztől, s
egy gyertyánfasor sötétzöld sátrában a kijelölt hely felé indult. A
sűrűbb lomb, a fekete árnyék alagúttá képezé e sétányt, s a hosszú
boltozat nyilatán belátszék a sírbolt oszlopos talapzata, melyet gróf
Szalárdy György az ifjúság, az álmok és remények szakában annyi gőggel
és hiúsággal építe.
Lőbl kiért a sétány pinczéjéből, s szétnéze a halottak kastélya körül.
Szalárdy ott volt. Mi, kik régen nem láttuk, alig ismerünk rá. Felettébb
megőszült s kopaszodott; alig van halantéki és tarkója körül egy pár
gyér koszorúcska maradvány-hajából. Himlőhelyes bőre még jobban
elfekete-sárgult, arczai mélyen beestek, s ugyanazért elveszett
vonásaiból ama kaján mosoly, mely képét hajdan kiállhatlanná tevé.
Bandsal szemei megüvegesedtek, termete rokkant, s egész alakján látszik
a gyengeség. De homlokát azért fönhordja, léptét és tartását, egész
tekintetét kiirthatlanul bélyegzi a belerögzött kevélység. Magas kalap,
fekete frakk, nadrág, fénymázas csizmák, fehér nyakravaló volt öltözéke,
mint egész életében, s gomblyukában függött az annyira imádott
rendkereszt. Balkarját csipejére tevé, nádbotra támasztva, s egy
közelhozó csövön a napsugárkupozat basreliefjeiben gyönyörködött;…
ennyire túl tudá vinni aristokratiai hiúságát a halálon.
– Ezen faragványokat elfeledtük a tömeghez iratni excellentiád! pedig
azok nem a halottak tulajdonai, kik csupán sírjaikra és személyeikre
nézve vétetnek a csőd alul. Le fogok vájatni minden szoborművet, úgyis
én fizettem ki az árát, így legalább a veszett fejsze nyelében kapok
valamit, s ennek értékén nem osztoznak a többi hitelezők; mondá Lőbl
gúnyosan gróf Szalárdy Györgynek, miközben feltett kalappal közelébe
került, s tobákkal kínálta az arany szelenczéből, melyet egykor tőle
kapott ajándékban.
Gróf Szalárdy elsápadt a méreg és a meglepetés miatt; de megvetőleg
nézte le az alacsony jellemet, s egy szóval sem felelt.
– Igen rossz aquisitor excellentiád, mióta lovait dobra üttettem; nem
sejtek az ős telken olyas új szerzeményt, melynek értéke a dobos napi
diját kifizetné… Apropos! akarja látni excellentiád legutolsó
telivérjeit? itt vannak szekerembe fogva! szerszámaik nem igen csillogók
az igaz, mert gróf Szalárdy György elcsalta tőlem a fényes hámra valót.
A gyengült öreg idegeit reszketésig izgatá ez átható sarcasmus, s
felgombolá frakkját, hogy szabad léhlt vehessen a toluló vértől, s
ismerve már Lőbl ördögi gúnyjait, a kastélyba indult, hogy cseléd
legalább ne hallja megaláztatásait.
– He he he! még mindig oly finom fehérnemű?! ha ismeretlen látna
bennünket, bizony nem gondolná, hogy bukott excellentiád a hitelezők
haszonbérlőjétől haszonbérli tulajdon lakását, – mondá Lőbl, midőn a
nyitott frakk alatt megpillantá a ragyogó mosású batiszt-inget, s angol
piquet mellényt.
[Illustration: – Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai.]
Gróf Szalárdy annyira ingerüle ez elégíthetlen szurkáló viszketeg miatt,
hogy a nervositásba szinte megtántorodék, s nádbotjával tartá magát fel.
– Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai – mondá undok rókamosolylyal a
zsidó. – Ni, bizony talán még haragszik érte!? azt hiszem, ily koldust,
mint excellentiád, megillet a mankó, ha kopott is.
Az ősz aristokrata mindezt némán tűrte, de tört szemeiben villámlék a
harag, s minden sugarában egy-egy fulánkja lövelt a boszúnak.
Azonban a kastélyba értek.
– Ezt a palotát minden esetre megtartom magamnak – mondá Lőbl Simon,
midőn bemenetkor a portale ívei alatt szétnéze. – Kapujáról
legyalultatom a főrendi czímert, s héber betűkkel helyébe metszetem a
bibliából: nékem adád ellenem örökét… Valóban itt szellős fészke leend
leprás nemzetségem szaporodásának! És bár bukott excellentiád tömegében
nehány százezrem oda vesz: köszönetet szavazok azon dicsőségért,
miszerint a pénzaristokratiát, születésinek gyengültével erősbítenem
alkalmat adott, s kegyesen megengedi fényes örökébe költözni a
pogányparaszt ivadékot, melyet onnan, – csőddobbal legalább, – soha sem
lehetend kihajtani.
A hű szolga, ki már akkor, levetve vászon ruháját, paszományosan s
tisztelgő állásban nyitá meg a kaput, szörnyen felingerült Lőbl
szemtelenségein. – Engedje meg excellentiád nyakkal kivetnem e
szabadalmas tolvajt, magamra vállalok minden következést, – mondá a
hűség kitörő buzgalmával, s karjait a műtételhez irányozni készült.
Gróf Szalárdy sötéten elpirult szolgája előtt az uzsorás alázó
bánásmódja miatt, de tilalmat inte az indítvány ellen, s gyorsan és
némán haladt fel a széles lépcsőzeten, melynek magas kapuzatú téres
világos öble, királyi menetnek is díszhelyt adhatna. A zsidó uzsorás és
keresztény adósa, egy tágas előtermen keresztül bementek a roppant
ebédlőbe. Egészen régi szerkezetében díszlett az. Sötét vérszín kamuka
függönyök, a falkörön ragyogó szattyánnal borított rococo székek,
roppant cseresznye asztal középen, két porczellán credenz egymás
ellenében, posztós polczaikon rakvák arany-ezüst asztal-edényekkel, s
lábközi padjaikon evőeszközök súlyos tokjaival, melyeknek társait, az
edények legdrágábbjaival, Beatrice már régen Bécsbe vitette.
Mind e készületek, a parkett, s barna tölgy ajtószárnyak ragyogó
tiszták, hogy az ember alig fogná meg, miként lehet egy vadász és
szakácsból álló cselédszemélyzettel ily csint eszközölni, ha nem tudná,
miszerint ez ebédlőn kívül, az ősz lakos egész osztálya csak két
szobából áll, s egyetlen, vendégtelen személy szennye nem ad sok dolgot.
– Csak mégis jó olykor-olykor, hogy oly Czeczilia-féle irgalmas szív
akad, legalább a más edényeiből jól lakhatik az ember, ha magáét
eltékozolta már, – odaveté irigy gúnynyal Lőbl, az úri ezüstre sóvárgva
tekintve.
Gróf Szalárdy a rejtett méreg lázasztó elfojtásával szótlan hallgatta
őt, s gyorsan sietett szobájába, hogy bezárkózhassék, de mielőtt
betolhatná a lövőzárt, Lőbl rányitá az ajtót s egész szemtelenséggel
utána ment. Az ősz aristokrata megvető hahotával kaczagott, melyben a
harag, telhetetlen gőg, s önszánalom csodás vegyülete volt kifejezve,
aztán könyvet vőn, s egy Balzac végébe merítve magát, minden további
ügyelet nélkül üldözőjére, olvasott. Lőbl arczátlanul járt-kelt
szobájában, feltett kalappal. Nyitogatá a társzekrényeket, kihuzgált
asztal- és irótárfiókokat, hányt-vetett, motozott mindenben mindenütt.
– Ehhez, – úgymond, – teljes jogom van, mert az ily csődbe került nemes
szeret holmit elduggatni a hitelezők csalárd kijátszásával, s az ember,
minden kémjei mellett is, alig képes rájok felügyelni, hogy holmi
értékes dugárúkkal vásárt ne csapjanak.
Aztán végezve a kutatást, Szalárdyval szemben leült egy fauteuil-be,
másikat támaszúl sáros csizmái alá húzott s a mankót és szagos kalapját
az asztal arab szőnyegére téve, nyujtózó kényelemben kezdte fennszóval
olvasni az előtte fekvő könyvek czímlapjait.
– XVI. Lajos. Stuart Mária. X. Károly. Napoleon… Úgy látszik
excellentiád nagy rokonszenvvel viseltetik a bukottakhoz. He he he!
csakhogy irtóztató különbség van a bosszúálló népek és csődbirák, a
vesztett királypálcza s árverő dobnyél közt. Bukott excellentiád biztos
lehet, miszerint históriáját ki sem tévesztendi azokéval össze.