szerelem rohan a szív ellen, mint Lajosnál: gőg és ész erőtlen fegyverek
s a boszú és dacz muló hullámai után újolag felkölt lelkén a kerengő
örvény, mindig siettetve a végőrültséget.
Azonban kocsirobogások kezdék végig töltni az utczákat. Színházból
tértek haza a fogatok. A ház előtt, melyben Lajos kínlódék, megálla egy,
az Athea bérkocsija, mely esős éjeken, játék után haza szokta
szállítani. Gróf Szalárdy, Bettike utasítása szerint félviláguvá csavará
le a lámpát s szokott helyre téve, dobogó, szívszorongó lélekzettel
rejtezék a hálószoba ablakfüggönyei közé.
Alig volt ideje Lajosnak oly helyzetbe rendeznie magát, melyben a
bizonytalan s tán hosszú idejű lappangást áruló nesz nélkül ki tudja
állani; már kulcsnyitás hallatszék a salon lépcső felőli ajtajáról s
mint könnyű lépteiről gyanítni lehete, Athea suhant által a szőnyegen,
hogy a lámpa világát megnöveszsze. Nehány perczczel utána a kisérő
szobalány nyitá be az ajtót, kinek a házmester cselédje segített behozni
egy hosszú, fehér füles kosarat, Athea szerepruháinak hordtárát.
– Kisasszony! Betti beteg; mondá könnyeden a gömbölyű szobalány,
miközben a küszöbtől visszabocsátva segédjét, a kosarat az ajtón behuzá.
– Mi baja szegénynek? kérdé részvéttel Athea, shawlját és kalapját
átadva, hogy tegye el; s a hálóterem hátsó ajtaján eltávozék megnézni
betegét.
– Hideg vagy mi leli, nem is tud beszélni, csak úgy makog, mint a nyúl
az agár torkában; motyogá magában a szeles leányka s nagy sebbel-lobbal
bezárta a salon külajtaját. Ha a kis leány nem szeleskedik, úgy
észrevette volna, hogy az ajtó nincs kilincsbe téve s a zár nyelve nem
ment a reteszfőbe, sőt észrevette volna azt is, hogy az ajtószárnyat
alsó szegleténél egy somfa bot tartá vissza kilincsétől, de ő
hebehurgyán sietett túl lenni kötelességein, hogy minél előbb ágyba
mehessen;… de meg, hogy is gyaníthatott volna valakit lappangni a
sötétséges folyosó öbölben, ő, ki mit sem tudhat arról: van-e a világon
Rigó Ferke? és ha igen, vajjon hol járhat most? Tehát úgy hagyá az
ajtót, a mint bezárta s a mint azt, egy magas spanyolfal, mely léghuzam
ellen álla ott, eltakarta. Aztán pedig felvevé a lámpát s magával húzva
a nagy ruhás kosárt, behátrált a hálószobába, hol is, betevén az ajtót,
kezdte helyrerakni a színpadi ékszert s öltönyöket.
E közben visszatért Athea; a kebléhez tűzött egy pár virágszálat szép
kontyába szúrta s bontani kezdé ruháit, esti otthonkáját kérve. Az
átöltözés hamar történt. Talán sohasem volt e bájteremtés kecsesb, mint
e pillanatban. Arcza sugárzék még a művészi fellelkesedéstől; szemei
ragyogtak a diadal nemes örömében s vidáman remegtek a mosolygó ajak
nedűs koráljai. Pongyolája, mint minden, mit visel, legválasztottabb
ízlés. Halványsárga moirée-öltöny az, melynek rövid, bő ujjai s
szétnyilt szárnyszegélye fehér atlaszszal van diszítve. Sugár derekát
paszománynemű munka könnyűden ékíté s tömött zsinóröve hosszú fehér
bojtokban ért alá térdein alúl. Ragyogó kontyának vastag fonadékát fehér
gyöngyháló szorítja fel, melyet az esti szerep végjelenetében viselt s
mely előfürtjeinek ruganyos hullámit szabadon ereszté fedetlen keblére.
Bájos fejecskéje kellemesen mozdult hattyú fehér nyakán; tekintetében
üdv és nyájasság, termete könnyű és mozgékony, de minden mozdulatiban
plasticai tökély s patriciusi méltóság.
– Készíts teát, ma nem vacsorálok: mondá a dolgait végző szobalánynak.
Az megtevé kötelességét s aludni ment.
Athea könnyűden félkönyökre fekvék a fehér divánkán s kisded ezüst
bouilloirja alatt megigazítván a szeszlángot, egy szépirodalmi magyar
művet vőn fel a nádfonatú asztalról. Ezt mérgesen szabdalja a parókás
kritika, okvetlen jelesnek kell lennie; gondolá magában s míg vize
felforrott, figyelve olvasá.
Midőn teáját megitta, iróasztalához ült, naplóját jegyezni. Leültekor a
köntös tömött szövete meggyüremlék. Ő hátraszegé félig karcsú szép
derekát s elefántcsont ujjaival végig egyengeté a vastag selyem kövér
redőit. Gróf Szalárdy, ki az író- és öltözőasztal közti ablakban rejlék,
az álló tükörből látta e jelenést a függöny nyilatán. Hajlás közben
félre folyt az öltöny felső öble s a tükör védtelenül adá vissza a
csábító vállat és szűz kebelt. Lajos remegve, lángoló szenvedélylyel
nézte azt, de annyi csüggesztő lelki harczok és átmenetek után nem volt
elég erős még ostromhoz fogni, vagy rettegett a tiszta erényt
megtámadni, vagy várt, míg a zsákmány aludni tér s a késődő éjben
mindent mély álom nyom.
A fentebbi csábító jelenet még egyszer ismétlé, sőt megtetézé magát,
midőn a gyönyörű Athea, elejtett kendője után földig hajola s a szétvált
öltöny egy hosszú habvonalban mutatá ezen gyöngéd, lenge tejfinom
termetkét, melynek minden domborodása gömbölyű, kemény s ragyogó fehér
volt, mint a művész keze alatt megalakult márvány. Hajlásában
felnyomódott a tiszta vér, s keblén és arczain ingerlő pirt huzott el,
mely nem volt sötétebb, mint a szeméremé s megvilágítá kissé emelkedő,
rózsás és átlátszó finom orrlyukait, miknek hevült lehellete az eleven
vérű hölgy szerelmében annyira boldogít.
Lajos szinte földig alélt a csábos ingerek által költött vágyban s irígy
féltékenyen harapta egymásba ajkait, midőn ében fürteiben a pár
virágszálat a tükörből látta, mert felismeré benne a selyemuraknak
megcsókolt virágát, melylyel ennyi bájra, ennyi égi ingerre foglalót
adni reménylék.
Athea, midőn jegyezni akart, megpillantá Gyapjasy levelét. Ej ej, Betti
feledé mondani, hogy levelem van; gondolá magában s felbontá azt
hirtelen, következőt olvasva belőle:
«Édes gyámleányom! Lőbl Simon, mióta a debreczeni vásárban megmondogatám
neki az igazat, halálos ellenemmé lőn. Összevásárlá kötelezvényeimet,
miknek halasztásihoz más hitelezők kezében biztos reményem volt; s most
megrohant a fizettetéssel, hogy tönkre tegyen. Én a megyei
takarékpénztárnál kerestem kölcsönt, de a formák és szabályok betöltése
előtt nem vehetem kézhez az összeget, pedig addig csőd alá juthatok. A
többit már tudnám fedezni, csak négy ezer pengőre volna szükségem még.
Te jól gazdálkodol, édes leányom, s hihetőleg van annyi készpénzed a
takaréktárban vagy kezednél. Ha igen, s míg kölcsönömhöz jutok,
nélkülözhető az, kedves szolgálatot tennél ősz atyádnak, ha őt a
zavarból kiragadnád s megkimélnéd terhes perköltségektől birtokát, mely
különben is fogadott gyermekim öröke leszen.
Egyébiránt csodálattal olvasom a hirlapokban dicsőségedet, s
öröm-könyűkkel látom nevem halhatatlanságát teljesülni általad, kit
egész lelkéből szeret és becsül: érzékeny atyád, Gyapjasy s. k.»
Athea magánkívül lőn örömében, hogy valamit tehet az emberek
legjobbikáért; rögtön tollat ragadt, de várnia kelle, míg írhat, mert
boldog könyűi akadályozák.
Lerakta karjáról a színpadon viselt karpereczeket, gróf Szalárdy
ármányos ajándokit, miket átöltözésekor letenni feledett, s midőn
érzelme könnyebbült, válaszolt.
«Köszönöm, drága jó atyám, hogy alkalmat nyujta a betöltött gyermeki
kötelesség örömét élveznem. Küldjön vagy intézkedjék, a kivántató
összeget minden perczben átadhatom.
Mi dicsőségemet illeti, azt egyedül a bőkezű gyámatyák legjobbikának
köszöni hálás leánya Athea s. k.»
Aztán elővette naplóját, s bejegyzé mai történetét. Végpontúl ezt írá:
«Ma ismét énekeltem… Reszkettető éljen! zaj, tapsok, koszorúk… A világ
dicsőségnek nevezi ezt… Rövid napjaimmal elmulik az, mint a harangszó az
ünneppel…
Gróf Szalárdy folyvást baljóslatúbb nekem… Üldöz és fáraszt… Már
valóságos rémem… Hugó Viktor jól ismerte az ily Claude Frollo-féle
jellemeket… Én rettegek tőle…»
– Ne rettegj Esmaralda, tőled függ, hogy Claude, Phœbusod legyen? mondá
e perczben háta megett egy hang, s a visszanéző Athea gróf Szalárdy
előtt megborzadt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Ne rettegj, ne csodálkozzál, folytatá Lajos, az ijedtében elnémult
leánynak. Rendkívüli merényt kelle választanom, mert nem volt már más
út, öledbe juthatni; pedig birnom kell téged, óh Athea, ha gyalázat és
rabláncz lenne is bérdíjam. Küzdtem a szenvedély vak hatalma ellen,
tűrtem megvetésed emésztő gyötrelmét, segítségűl hivtam észt és
Isteneket: de semmi sem állhat ellent kellemednek. Szánj meg, végy
kegyedbe, fogadd el szerelmem… Mindenre kész vagyok… Alcibiad leszek:
bűnben, ha eltaszítsz, erényben, ha szeretsz; s e határozott nyilatkozat
közben karjaiba fonta Atheát.
A küzdő hölgyről övig lecsuszamlék az öltöny. Márvány válla nyakáig
gyürődék, mint a galamb szárnya, mely kezedben vergődik. Pihegő
emlőcskéjét csak az ing takarta, s kisded eperkéi átrózsáltak a vékony
batiszton. Hajtekercse lefoszlék s az őt ölelő kar hóna alá szorult;
fejecskéje hátraszegült a miatt, s liliom arczait zsákmányul fordítá
megtámadójának. Lajos össze-vissza csókolta a védtelen ajkat, vállat,
kebelt, szédítő kéjjel szíván magába a fáradt szűz lehellet fűszerét.
Athea a harag és szemérem elszánt erejével rántotta el magát, s gyöngéd
álla vérzett a karczolattól, melyet Lajos nyaktűje okoza.
– Távozzál vakmerő! kiáltá fuldokolva, miközben magára rángatá összetört
ruháját. Azt kérdeném, nem álom-e e szemtelenség? ha önnel nem volna
dolgom, kit az ég nemem ostorául, gyalázatául teremtett… Most
megbüntethetném önt szigorún, megbélyegezhetném nevét, hivatalát,
jövőjét; utczai kávéházi krónikák tárgyává tehetném, kényszeríthetném
elhagyni Pestet, az országot; de kimélem saját becsületem, s megbocsátok
gyáva önző, vak szenvedélyének… Távozzék e perczben… ha kétkedik, vége
irgalmamnak!
– Nem úgy, nem úgy kevély Lucretia! válaszolá Lajos nyugalommal. Sokkal
tovább mentem, hogy sem vissza léphetnék. Ennyi elszántság után vagy
siker következik, vagy minden elvész… Ne ingerülj, ne lángoljon szemed,
czélomat el akarom érni. Ha daczod harczol, erőszakom meggyőz. Míg nem
birlak, ki nem lépek a küszöbödön; Isten engem úgy segéljen: s
felhajtván a vetett ágy paplanát, vetkezni kezdett egy operatöredék
fütyülése mellett.
A hideg gúny s vakmerő tökélet, melylyel ezt mondta és tevé Szalárdy,
megrettenté Atheát. Látta, hogy itt átok vagy fenyítő szónoklat nem
segít s nehogy minden szabadító úttal elkéssék, gyorsan ugrott a fehér
divánkához, csengetéssel fellármázni alvó cselédeit.
– Ne siessen nagysád! mondá gúnymosolylyal Lajos. Gondoltam, hogy arra
szüksége lesz, s előre levágtam a csengetyűzsinórt, azért méltóztatik
azt hiában keresni.
Athea fokonként szorongóbb zavarba jött. Rémülettel látá, mily
kiszámított terv, mennyi előkészület tétetik veszélyére, s ijedelme
közben, alig tudva mit tesz, segélyért sikoltozék.
– Ne fáraszsza magát; folytatá Lajos az előbbi gúnyt. Ha elreked, el
fogja veszteni a holnaputáni tapsokat. Úgy is hasztalan erőlködnék; ez
elszigetelt szállás, e siket zugszoba, az elfüggönyzött ajtók és ablakok
elnyelnek minden torokhangot, habár hasító trillerekben méltóztatnék is
azt kiadni. Jobb, átadja magát, így titka itt marad a hálóteremben; a
lármaütés, siker esetében is csak hírét temetné el.
Athea oda lett. Kétségbeesetten győződék meg a menekvés
lehetetlenségéről, s a női gyöngédség végeszköze, könyűk eredtek szép
szemeiből. De irgalmat kérni, esengni nem akart. Az erkölcsi fenség,
önérző dacz, s mély utálat Lajos irányában nem engedék azt. A diván
hátvánkosára könyökle, arczát kezeibe rejté s zokogva sírt.
E pillanatban csendes éjzene hangzott fel az utczáról. A selyemurak és
több tisztelői adattak a dalnő üdvözletére fáklyás zenét.
Atheát meglepé a menekvés öröme, s villanyosan rohant az ablakhoz, hogy
lekiáltson szabadításért. Lajos elállta útját, s lehetlenné tevé
szándokát.
– Ha ha ha! mi kéj lesz nekem az üdvet élvezni, míg az ábrándos imádókat
eső veri a hódoló trombita mellett; mondá csúfolódó gúnyélvvel, miközben
ágyszélre tett lábát a zenéhez taktra billegeté, s lyoni nehéz
nyakkendőjét oldozta.
Athea szörnyű haragba jött e hallatlan szemtelenség miatt s irasztalához
futott, hogy tőrét felkapja, Lajos egy párducz-ugrással megelőzte őt, s
elragadá előle a szabadító vasat.
Athea a kétség végfokán habozott. Ide s tova akart ugrani, szökni czél
és irány nélkül, mint a vérező ebektől körbe fogott szarvas. Harag és
megvetés forrt, égett szivében s fertőzetlen ajkaira szidalmakat hozott.
– Átkozott légy nemtelen nemes; mondá metsző éllel. Gazság és erőszak
hatalmadba adott, de elébb megfojtom magamat, mintsem bűnöd undok díja
lennék. Te feketébb példány vagy mindazoknál, kiket Kean, Mellville
alakjában arczképez. Bemocskolod osztályod czímét, veszted a hivatalok
hitelét, terjeszted a bűnt. Meglopod a hazát egy fiától, az értéki
függetlenséget egy képviselőtől s elrontasz százakat mindenik vesztére.
Henyélsz és tobzódol; aljasan használod eszedet, aljasan hányod ki
pénzedet. Képmutató vagy,… gőgös,… alávaló. Engemet…
– Hagyd el, itt már jobban tudok én festeni; közbevág hideg szuró
gúnynyal Szalárdy… Tégedet bélyegző gyanúba hoztalak. Megfosztottalak
híredtől, gyalázatba hoztam erkölcsöd hitelét…
Athea borzasztó sejtelemmel kezdett figyelni; lent bájos nyugalommal
hangzott az üdvözlő zene.
– Igen, igen, temetőbe vittem becsületed, folytatá közönyösen Lajos. A
világ régóta azt hiszi, hogy ágyasom vagy. A pártfogás, melylyel atyám a
színházhoz hozott; látogatásaim nálad; az ünnepedre virágimmal
butorozott szobád; tapsom, koszorúm, irányodba cselédimnek nyilvánosan
adott parancsaim, megvesztegetett cselédeid, a hozzáértőleg terjengetett
hír, s ki tudná, mi minden alkalmi apróságok s mindennek ügyes,
egybevágó szerkezete, hogy is ne tudta volna elhitetni azt, a gyanakvó s
könnyelmű világgal? Van-e gentleman, ki ennyi adatnak hitelt ne adna?
mert az asszonyoknak puszta szó is elég… Arczképed asztalomon állott,
hajfürtödből szobahölgyed adott, s ömlengő leveled birtokomban van,
melyben barátnédnak a legvonzódóbb hajlam érzelmiről teszesz vallomást…
Na persze, hogy a czím elszakítva tőle… Az ékszerek, miket Henyéldy
grófnétól és anyámtól kaptál, az én ajándokim. Ez általad gyakran viselt
pereczeket, miket imént raktál le karodról, szobáimban látták estéző
barátim, vadászom folyvást járt lakodba, mintha levélt és egyetmást
hordana; bérkocsim egész éjeken állt házad előtt, mintha nálad volnék, s
mindezt tudák azok, kiknek tudniok kelle, hogy szűzességed híre,
osztályom előtt, végkép veszve legyen… Ma estve, e perczben szinte itt
áll a szokott bérkocsi, hogy lássák vetélytársim, mikor tőled eltávozva
beülök, s győzelmi indulót huzassanak üdvözlő zenéddel. És most e jól
végig játszott szerepért drámai díjam vagy, mert mindent ezért tevék,
hogy ha másképen nem akarsz, kétségbeesésből enyim légy.
Athea irtózott ezen embertől…
– Hát nincsen Isten, a ki megmentsen? kérdé magától sülyedten, s közel
volt az elájuláshoz.
– De van, ki engemet küldött! kiáltá Rigó Ferke vad örömmel, ki a salon
felől sarkig bevágott ajtó küszöbéről villámló szemekkel benézett.
Kezében égő gyertya, megette egész csoport ember, kiket a szomszéd
lakokban felköltött, hogy Mariska gyilkosát meggyalázza.
Athea összerázkódék e véletlen jelenet miatt. A szabadulás
magyarázhatlan közbejötte, az előbbi ismételt ijedelmek, a hírnév,
becsület alattomos aláásása annyi egymást üző felváltó hatás harczai
kimeriték erejét, s ájultan rogyott a divánra.
Haja leömlék, kapocstalan ruhája övig hullt, s a félmeztelen szűz,
óvatlan zsákmánya lőn a kapzsi szemeknek. Ott fekvék mint egy
rózsaszínnel belehelt márványkép beágazva azur erektől, s hosszú pillái
két forró könnyre veték árnyaikat, mik reszketve függöttek bezárult
szemein.
Lajos merev arczczal állott Rigó és a nézők ellenében. Oly ellentétű
eszmék és érzelmek tolongtak lelkébe, hogy egyik sem tájékozhatá magát.
Csak egy borzasztó bizonyossággal volt tisztában: miszerint minden
veszve van. Ezen végmerényért mindent koczkáztatott; több remény már
nincs, s vele czíme, tekintélye, becsülete elmerűlt, nevetségessé lőn.
Már magában a lélek természeti szerkezetében megvan azon sajátság,
miszerint a tettenkapatásnál megrebben, jelenlétét veszti, csügged s
poltronná lesz. Mennyire elősegíték azt Lajosnál a körülményi indokok. Ő
régtől egy senyvesztő szenvedélyt hurczolt, mely mintegy fogainál
aggaszkodék s függött vérzett szívén, s mely végtervét e pillanatra
építé. Azonban az est folytában egymásra következett benső harczok,
küzdelmek, a már régiebb eredetű s mai kitöréseinél meg-megújult téboly,
az oly borzasztóan megsértett Athea engesztelhetlensége, a kalandját
követendő közgúny s alázó hír, mely őt a jobb társaságból végkép
kizárandja, a kijátszott önzés, mely neki egész éltében Istene volt, s
maga e percz, e vérig ható botrány, mely Rigó Ferke vezérlete alatt a
legalázóbb kifejlést nyerheti: annyira leverék, megzavarák lelkét,
öntudatát, hogy remegve, terv és gondolat nélkül, a szó szoros
értelmében gépileg állott és bámula a salon öblében félig világított
arczokra, melyek mint valamely színházi közönség őt, az öngyalázatában
szereplő szinészt, ingerülten és boszúra izgatottan nézték.
[Illustration: – De van, ki engemet küldött! – kiáltá Rigó Ferke.]
– Ime urak és asszonyok, most látjátok őt; mondá Rigó Ferke kárélvező
csufolódással, az oda vezetett csoporthoz fordúlva. Nézzétek meg jól,
hogy ráismerjetek… Belülről ismeritek már. E szerencsétlen áldozat, az
ájult leány, híven lefesté őt; önszája még jobban leírta magát s mi az
ajtón által hallottuk azt. Megérdemlené az elfogatást; megérdemlené,
hogy lerugdosva a lépcsőn, kivetve a kapun utczai ütleg és káromlás
legyen bélyegző díja: ha sokkal nagyobb számadásom nem volna vele,
hogysem ily aprósággal leróhatná.
Rigó Ferke egészen el volt ragadva. Sápadt képén piros foltok törtek ki
s égő szemeihez borzasztóan állt a borotválatlan tüskés arcz. Egész
tekintete magasztalt vala, a boszú és elégtét fanatismusa világolt azon.
A körülállók jóváhagyólag suttogtak össze s várták a kifejlést. A zaj
több házbelit idézett oda. Megjelent a két nőszemély is, s az áruló
Betti reszketve közelíté meg ájult asszonyát.
– Nem ismersz úgy-e? kérdé Lajostól Rigó, tompa, komor hangon, melybe
gúny és bőszültség az önmérsék erőtetésivel vala vegyítve; s vágott
lábát az elibe vetett somfabotra foná, hogy reszkető mérgében biztosan
állhasson.
Lajos merev butasággal, némán bámult rá. Összerezzent képe nyugalomban
látszék, de szeme és átalakult vonási félreismerhetlenné tevék a csendes
tébolyt.
– Pedig ismerhetnél, folytatá Rigó. Debreczenben viselte már pofád ezen
ököl kék szedreit, mikor Mariskámból magadnak akartál csinálni
menyasszonyt… Ha ha ha! most eljöttem lelkedre ütni kék szedreket, mik
nem fognak oly hamar elmúlni.
A fagyos gúny hangja, a boszúállásbani bizonyosság s a czélzat találó
fulánkja, úgy látszék, magához hozá egy pillanatra gróf Szalárdy eszét.
Szemei Rigó Ferkére kapódtak, szemöldjeit gondolkozólag vonta
homlokredőibe, s arczkifejezése feléberült. De a tájékozó öntudat rövid
volt. Egy hirtelen rázkódás után visszaesék a félelmes tompa őrültségbe.
– Lám lám! ki hinné, hogy még mindig oly szerelmes vagy!? Ilyen az, ki
jó húsban van… Tehát egyre másra új és új menyasszony?… Pedig te már
házas ember vagy; neked már feleséged van, kit a templom küszöbéről
tőlem elraboltál; s itt kiesve a gúny hideg modorából, bőszülten
csikorítá össze fogait. De ismét erőt vőn, s az előbbi fagyos hangon
folytatá: és lásd, feleséged reád vár az úri nyoszolyában. Szegény,
nagyon fázik magában… Nem szép tőled így megfeledkezni róla… Jer, jer,
ne várasd magadra, majd én elvezetlek.
Mi, kik tudjuk, mi történt Mariskával, s hol és minő nyoszolyában
fekszik ő? borzasztót gyaníthatunk e készületből.
Lajos mindezt nem látszék hallani. Bomladó esze összes életdrámája
töredékivel foglalkodék s eszmélet s figyelem nélkül álla ott közönyös
hóborttal.
– Siess gyilkos!… indulj, ne várd, hogy kényszerítselek! rárivallt Rigó
Ferke dühödten, s gróf Szalárdy, mint egy ijedt gyermek vagy vérig vert
vad ló, engedelmesen indult meg zsarnoka előtt.
A bámész csoport útat nyitott maga közt, s a nélkül, hogy segítőleg vagy
akadályozólag beleavatkoznék, hagyta fejlődni az eseményt. Betti
előkeresé Lajos köpenykéjét, s ráveté úgy mint volt egy ingre; melyet a
nyugvó tébolyodott, a nélkül, hogy magára igazítaná, hurczolt el
vállain.
Az utczán bájosan hangzott az éjzene, a lépcsőn haladott a borzasztó
menet, s Athea ezen ellentétek érzése nélkül, aluvá az ájultság álmát.
Midőn a kaput kinyiták, az éjzenei egész gyülevész tömeg kapzsian
tekinte oda, hogy talán bizony Athea jöend közéjek; s meglepetve
tátottak szájat a váratlan jelenet személyeire.
Túlról a fáklyafény hátterében nehány batard állott, melynek ablakin a
páholybeli selyemurak arczaira lehetett ismerni. Gúny és kérdező
kandiság látszék vonásikon, Rigó Ferkét fixirozák félszemű üvegeiken. Ki
lehet ezen vatermörderes Dózsa György? minő viszony, és szövedék adta
hatalmára Szalárdyt? miért és mi történhetik itt? kérdezék egymástól s
minden kinevető viszketeg mellett is elborzadtak Lajos őrült vonásitól.
Azonban nem akarva sem ellenségök dolgába, sem utczai éjbotrányba
beleavatkozni, nehogy nevök s jelenlétök a hírrel érintkezésbe jőjön,
előkelőségi katekizmusok szerint elhajtattak.
A tömeg azalatt tolongani kezdett. Zúgás, zaj, vihogás, csoportozó
pártalakulások keletkezének mint ilyenkor szokott, de Szalárdyt senki
sem sajnálta, mert vagy nem ismerék, vagy utálták őt.
Hadd lakoljon, ha megérdemli, mondogatták az ismeretlenek; úgy kell
neki, bárcsak mind így járna, vélekedtek mások; no hiszen szép úr?
megjegyzék néhány hírlaprágó politikusok, kik az éjzenéhez a szomszéd
kávéházból jöttek. A csoport legnagyobb része azonban látvány
tekintetéből kivánta a botrány növekedtét.
Lajos e közben, ideiglenesen legalább, magához jött. A fáklyalobogás,
zaj, tolongás, hideg lég, s a tömött nedűvel szitáló eső élesen hatott
érzékeire. Széttekinte szikrázó szemekkel, látta a kiváncsi gyülevész
csoportot, a gúnyt és kárvágyat annyi üldöző arczon; eszébe jutott az
est gyalázata, önmaga s a jelennek minden körülménye. Dühösségbe borult
összeesett arcza, képére fordítá a köpenyke szárnyát, hogy álarczozza
magát, s a cseléditől oly régen megjegyzett kapkodással rohant
odarendelt bérkocsijához, melynek számát a fáklyavilágban meglátta.
Rigó Ferke alig érkezett nyomain, s a batard hágcsóján megfogta, hogy
visszarántsa.
– Ne bántsd Ferke; mondá hátulról visszatartva Pisze Pista. A kocsis
zsoldomban van, azaz retteg tőlünk, s oda hajt, hova mi akarunk jutni.
A kocsi elrobogott hátsó bakján ragadva Rigót s Pisze Pistát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Midőn a királyi egyetem orvos-szaki épületéhez értek, megállott a kocsi.
A két boszúálló előugrék a batard ajtajához, s a merev tekintetű
őrültet, a nélkül, hogy ellentállna, vagy tájékozná magát, vaskarokkal
ragadá be a hideg bonczterembe, melynek asztalán nagy kések és csonttörő
kalapácsok közt, halott lepedőjében fekvék Mariska.
Az ajtó szele megcsapta a lefolyt faggyúgyertyát, s a megmozdult
csontváz rémesen csörgött a lobogó világban. Lajos nem eszmélt arra,
máskép lehetlen lett volna meg nem borzadnia.
Rigó Ferke bekulcsolá a zárt, s lehányta a kölcsönzött ruhákat. Nem
nekem valók úgymond, nem eléggé dühödtnek érzem bennek magamat. Aztán
felölté az obsitos rongyokat. Ezekben szenvedtem miattad, ezekben
terveztem a boszút, ezekben akarom élvezni azt, mondá fogát csattogtatva
Lajoshoz.
De ő nem érté azt. Mozdulatlanul maradt a ponton, hová veték vagy
taszíták s tévelygő, félénk, zavaros szemekkel, nyúladt vadult arczczal
nézett maga elé.