tomboló gazembert, aljas visszaéléseihez méltólag, meggyalázni vagy
ölni, de jól tudta ő, mily széles körben kereng az őt kisérő hír, mennyi
harapdáló ellensége van szerteszét, kiket bukása gyáva rágalomra
bátorított, tudta, mily szégyen-regények keletkeznének a Lőbl Simonon
állandó boszúból: s az önuralkodás ritka jellemével visszatartóztatá
kitörő ösztönét.
– Tegye le most excellentiád a könyvet, úgysem hiszem, hogy értené, mit
olvas. Fontos conferentiára jöttem, végezzük el. Fogadja el
indítványomat, tegyen egyszer legalább jót, mielőtt basreliefektől
megkopasztandó sírjába becsuknák, – megszólalt kevés szünet után Lőbl, s
orrára függesztvén szokott szemüvegét, kémlőleg szegé tekintetét
adósára.
Inkább azon tapasztalni vágyó kandiságból, minő aljas tervvel akarja
újabban megkisérteni ez ördögi szív? mint egyezkedési hajlam- vagy
reményből tekinte Szalárdy Lőbl Simonra.
– Váljunk meg békével, – folytatá Lőbl. Egyezzék ki velem excellentiád,
akkor többi hitelezőivel könnyen bánik s a csőd alól még életében
kiszabadulhat. Elégítsen ki engemet, én módot, eszközt nyújtok… No, ne
nézzen oly megvetőleg reám, most az egyszer sem kigúnyolni, sem
megcsalni nem akarom. Én az excellentiád csődjében körülbelől
háromszázezer pengő forintot fogok veszteni. Excellentiád kétszázezer
pengőt s egy bécsi házat írt és adott jegyajándékul hűtlen grófnéjának.
Perelje, vagy mit én kivihetek, titokban vegye vissza tőle az értéket, s
adja nekem alattomban, a hitelezők tudta és sejtelme nélkül. Így én
kármentesíttetem, s a többiek könnyebben tűrhetik a tönkre jutást.
Gróf Szalárdy szót sem váltott ezen alkuhoz, nemcsak mert törvényes
oklevelében örökre lemonda jegyajándokáról, hanem sokkal kevélyebb
fogalmai voltak az aristokratiai jellemre nézve, hogysem bárkinek adott
mit, valaha visszavenni akarná.
– Mit kétkedik excellentiád? – sürgeté Lőbl. – Hisz efféle esetek a
magyar pertárakban gyakran fordulnak elő. S ha mások tehetik, miért ne
bukott méltóságod?
– Nyomorult, te a mások példájában akarsz tetteimnek törvényt szabni.
Azt véled, jellememben, a szegényültség, gépies alárendeltséget fog
előidézni?
– Ha ha ha, egy kevély koldus, egy csődbe futott csaló, ki jellemről
beszél! – közbevág Lőbl metsző gúnyhangon, melybe némi éles harag
vegyült. – Hja persze! excellentiátok katekismusa így szól: én a
századot vezetni születtem, miért követnék mást? kövessenek mások. Miért
cselekedném idegen fogalmak és hagyományok szerint? miért vennék
szabályul mások által tervezett modort, miért tenném elibe a teremtést a
teremtőnek, azaz magamnak, mert hisz erkölcsszabályt magamnak
teremthetek? s ha tévesztenék is, mért ne lakoljak inkább a bűnbánat
benső törvényszéke előtt, hogysem a majomi utánzás bornirt szerepében
elköznapiasodjam? A la bonheur! tisztelném e magaskodó függetlenséget,
ha holmi életunt udvarmesternőktől, vagy affectált komornyiktől eredő
salon- és életszabályokat oly minorenuis kegyelettel, buta
szolgaiassággal és szakmás szigorral nem követnének, ha kedély- s
örömviláguk, – mely a cselekvés egész rendszerének czélja és jutalma, –
oly kisszerű s nyomorú nem volna és ha ebbeli elfogultságuk annyira nem
menne, miszerint, ha egy nem osztályukból származott, de szabad lelkű,
eszű egyén köreikbe téved s majomkantusaikat felölteni vonakodik, őt
pimasznak tartják, vagy félkegyelmű filkónak, ki a magas ízlet nemesb
természetét nem képes felfogni.
Gróf Szalárdy csak nézett, mit akar ez az ember? s egész szórohamra egy
szánó mosoly lőn a felelet.
– Sose nézze bukott excellentiád, csalt-e már más is úgy? hanem vegye
vissza jegyajándokát s adja nekem, – folytatá Lőbl. – A vállalat nem oly
nehéz mint minőnek látszik. Grófságod azt hiszi: mivel Beatrice a bécsi
házat eladta, a pénz pedig sikkasztható dolog, lehetetlen leend a
visszaperlendő értéket kinyomozni… Nem igaz, én mindent tudok. A ház
övé, csakhogy idegen névre van írva, a kétszázezer pengő jegypénzből
ötvenezer státuspapirosokra van beváltva, melyek a grófné iróasztalában
feküsznek azon vasuti és gyárrészvényekkel együtt, melyeknek értéke
ismét ötvenezer. Harminczezerben bír egy hiezingi kertet, mely színleg
bizonyos Montaniére agg kisasszonyra tartozik, harminczezer uzsorában
forog Kaen és Bergovics héber hajhászok kezein, tizenötezer a londoni
életbiztosító intézetbe van fizetve, tizenötezer kamat nélküli kölcsön
májor Hepfingnél, kivel a grófnő legtöbbször whistezik, s végre tízezer
nagynénjénél, a vak herczegnőnél,… no persze, a végső pontokat sohsem
látjuk… Hiszi-e már excellentiád, hogy mindent tudok, óh egy zsidó
uzsorás mindent tud, ha kármentesítő csődtömeget kell összecsinálnia.
Tudom, és fogom tudni, mikor, mi, miképen és kik által fog történni ezen
összeg kezelése, forgalma, csűr-csavarása körül? De tudom én, mi
tartóztatja excellentiádat. Nem akar saját osztálya előtt kislelkűnek
látszani, nem akarja egykori nejét, fiának anyját koldusbotra juttatni.
Persze, nem tudja, mily gyalázatosan megcsalá nőhűség fejében…
Excellentiádnak nincs fia, az őrült gróf Szalárdy Lajos fattyuvér!
Az ősz aristokrata rendkívül felindult, s akarata ellen mohó figyelem
ragadta meg.
– Igen, igen, excellentiádnak nincs fia! – ismétlé Lőbl. – Beatrice
grófnő magtalan. Egy pálinkaárusnő fiát lopták alá, midőn tettetett
terhét elszülte. Első férjét szintén így csalta meg. Kezemnél
csomagostól vannak oklevelek, melyek hiteles ereje mellett egész
országot oda lehetne itélni. Dr. Márk vallomásai nálam vannak, s mind
azokéi, kik a vérkeverő bűnbe befolytak. Dr. Márk igen haragszik
excellentiádra, mivel börtönéből ki nem szabadítá, s midőn egy szomszéd
ország törvényszéke, régebbi bűntettek nyomozása végett elhurczoltatá,
sokat vallott excellentiád ellen,… méltóztatik érteni? igen sokat! És ha
tán szavaimban kétkednék, íme tessék, csak tessék meggyőződni e hiteles
formákban kelt másolatokból, – veté hozzá ingerlőleg, miközben
felgombolt kaputjából egy iratcsomót terjesztett adósa elébe. – Itt van
tizenkilencz darab, orvos-, bába- és tanuvallomás Beatrice grófnő
magtalanságáról, az álszülési ismételt merényről, lopott gyermekekről
stb. stb. Tessék csak egyenkint szigorún megvizsgálni, ítélni, és úgy
határozni. Azonban jó lesz mindenesetre ínyem szerint határozni, mivel
dr. Márknak másnemű vallomásai és adatai is vannak kezeim közt, bizonyos
holdkóros gyermek őrültté tétéről, szenvedéseiről, álhaláláról stb. Ugy
hiszem, nem kell magyaráznom, ki lett légyen ezen mellékági holdkóros!?…
de ne rettegjen excellentiád, ha jegyajándokát kezemre játszsza:
általadom az okleveleket, melyek a bűnvádi kereset alapja lehetnek.
Gróf Szalárdy György megrendülve s villámgyorsan forgatá az okleveleket.
Tehát csakugyan igaz! A nő, kit angyalául hozott, borzasztón megcsalá.
Démona volt az, ki életét éhes önzésből kisérte, mint rabló ölyv a
tengeri hajót. Rangot és hivatalt szerze, beiktatá a főrend osztályába,
de tékozló túlságaival megbuktatá, hogy mindent elveszítsen. Pénzért
adta képmutatásait, elátkozott méhe gyümölcseül fogada egy bitangot,
hogy szomjának aranyakat hozzon. Hazudott esküjében, kétszinű volt a női
hűségben, csalárd anyai szerelmében, pártütő a vészben. Vérlidércz, ki a
velőn függ, s ha nincsen többé táp, odahagyja a kiszítt cadavert. Vége
mindennek. Megszentelenítve, elrabolva a vigasztaló emlék, az egyetlen
végkincs, mit a hajótört sors vele együtt partra vetett még, elmerülve a
biztató révpart, mely fiának reménylett ivadékaiban, felvirágzó grófi
nemzetséget mutatott. Az ősz áldozat hideg lelke felháborodék, s először
életében kiesék sarkaiból, melyet mindig gőg és önmérséklet vonsúlya
őrzött. A boszú és kijátszott hit vérforgató érzelmeivel állt harczban.
Egészen kikelt szokott vonásaiból, más kép, más lélek, más egyéniség
látszék váltakozni a mult helyére, teljes lénye mutatá, hogy irtóztató
terv felett határoz.
Lőbl Simon gyönyörködve leste az elárult harczot, s hosszú szünet után,
hunyorgó szemekkel, de telhető lágy hangon szólalt meg: – Most láthatja
excellentiád, miszerint azon jegyajándokot, befolyása nélkül is, a
csődtömeghez csatolhatnám, de azért kívánom titkos felléptét
kieszközölni, mivel így nem kellend azon összegen a többi hitelezőkkel
osztoznom, s excellentiád egy csapásra két legyet fog ütni, mert a
mellett, hogy tőlem megszabadul, azokat is megfosztandja legerélyesebb
támaszuktól… No, ugye-bár, vissza kell követelnie tulajdonát a hűtlen
grófnétól?
– Igaza van Lőbl; vissza kell követelnem, – felelt gróf Szalárdy mélyen
megindulva, s az uzsorás nagy álmélatára, mit soha nem tőn, barátságosan
szorítá meg kezét.
Lőbl Simon kémlőleg nézett, nem fortély lappang-e e hirtelen
átalakulásban, de a gróf oly szelíd, oly őszinte arczczal nézett
huzamosan reá, miszerint vonásiban a legrókaibb kétely sem fedezhetett
volna fel semmi mentalis reservatát. Meg van csalva, e mellett szükség
kényszeríti, mért ne okosodnék meg, holott becsülete úgyis oda van?
okoskodék Lőbl magában, s mivel saját tapasztalata szerint, a szív
mindenféle alakuláson könnyen átesik, hinni kezdett az ősz diplomatának.
– Engedje át kérem e másolatokat, hogy használat végett áttehessem
jogigazgatómhoz, – mondá aztán szivélyes hangon s némi mosolylyal a
kegyelmes úr, miközben íróasztalához ment, s levélpapirt vőn.
– Ezer örömmel, – válaszolt mélyen meghajolva Lőbl, s a felbontott
csomagot az iróasztalra tevé, hogy bepakolás végett kéznél legyen. – De
úgy-e excellentiád, a visszavett jegyen egy hitelező sem fog velem
osztozni? He he he! ne méltóztassék feledni, hogy a példabeszéd szerint
kéz kezet mos. Még én fontos szolgálatot tehetek. Ha excellentiád
megosztozik velem, én megbuktatok minden hitelezőt, s mi a tömegből
követelésemen túl marad, kettecskénké lehet,… mit? – súgá sunnyogó
macskaalázattal a nyomorú, ki mindenkiben önmagát itélve, biztosnak
tartá adósát egyik aljasságból másikba ránthatni.
– Ugyan édes Lőbl, jegyezze fel csak azon adatokat, miket a grófnő
kihelyezett pénzeiről elsorolt, – kéré nyájasan Szalárdy a zsidót.
Lőbl Simon mohón engedelmeskedék. Az érdek és telhetetlen remény mély és
szorgos elfoglaltsággal tartá őt, s míg a főispánnak háttal, egy könyves
asztalon elmerülve írt: addig gróf Szalárdy a titkos rugóval felnyitott
nyilatkán, markába csempészett íróasztalából egy kisded érczszelenczét,
s a nélkül, hogy Lőbl észrevenné vagy reá ügyelne, kiment az ebédlőbe,
mintha ottan jeges vizet innék, vagy cseléd után nézne. Az ezüst edények
közt kicsavará gyorsan a czukrozót, a finom czukorliszt közé vegyíté a
szelencze tartalmát, bizonyos halvány port, s e műtétel közben
összerázkodék, mint midőn az ember megborzad. Mindez egy percz alatt
történt, s másik perczben már asztalánál üle Szalárdy és levelet írt:
«Amice! az idezárt másolatokat, – melyeknek eredetiét Lőbl Simon
irományai közt fogja koboztatni, – oly meghagyással küldöm az úrhoz,
tartsa kötelességének, tulajdonomat, alku vagy per útján, törvényengedte
lehetőség szerint a hűtlen grófnétól visszaszerezni, őt, az örökségi jog
magtalan álarczozóját, illető bűnvádnak és gyalázatnak átadni, s azon
őrültet család-nevem bitorlásából törvényesen kiütni. Az összeget, ha
visszasajátolása sikerülend, uzsorátlan hitelezőim vegyék, de semmi
esetre Lőbl Simon vagy utódai, kinek vagy kiknek csődtömegem iránti
igényeit, a kezében levő adatok, bizonyítványok és tanúvallomások
erejével, az uzsorafenyítő törvények értelmében, itélet által
megsemmisíttetni törekvendik az úr. Ezen meghagyásomat pedig oly
szigorún és lelkiismeretesen hajtsa végre az úr, mintha végrendeletemet
teljesítené. Így kívánja és rendeli jóakarója gróf Szalárdy György s.
k.»
A jogkormányzó, kihez e levél czímezteték, jónevű nemes családból
származott, tisztes ősz egyén, közbecsülésben álló hazafi és családatya,
tiszta jellemű és vagyonos ember: mégis gróf Szalárdy soha más hangon és
modorban mint leveléből kitűnik, vele nem érintkezék.
A levél be lőn pecsételve, az oklevelek hozzá csatoltattak, s a csomag
azon parancscsal adaték a gróf vadászának, hogy hiteles gyalogkövet
által rögtön küldje a megye székvárosába.
Lőbl Simon ragyogó arczczal köszönte az eljárást.
– Elvárom a sikert excellentiád, s azon esetre mindennemű szövetséges
szolgálataimat előlegesen ajánlom, most pedig nem kívánok tovább terhére
lenni, – mondá alázattal, s mankóját hóna alá véve távozni készült.
– Ne menjen Lőbl, legyen nálam ebéden, – marasztá nyájasan gróf Szalárdy
György.
Lőbl Simon elbámult, s merev figyelemmel szemlélte a felfuvalkodott
aristokratát, nem gúnyolódik-e? de annak arcza oly szelíd,
szeretetsugárzó s tettetés nélküli volt, mint még soha sem.
– Ne ütközzék meg, fogadja el kegyeimet, melyeket, míg bővebben
oszthatám vala, elvontam öntől. Látja Lőbl, mindketten megőszültünk,
életünk folytonos egybeköttetésben folya le, s mégis ellenséges lábon
állottunk egymással. Nem szép volna ez ellenszenvet a halálba átvinni,
azért feltevém békében élni önnel, míg e földön még maradásom leend, –
folytatá leereszkedőleg, s Lőbl hunyászkodását egy száraz mosolylyal
bátorítva. – Maradjon nálam ebéden, feledjük a multat, kezdjünk meg
együtt egy új életet s legyünk baráti egymásnak.
Az uzsorás alig vala képes tájékozni magát. Szeplős keze remegett a gróf
fehér hideg ujjai közt, szemében a megalázó győzelem nemtelen öröme
gerjengett, s tartózkodó bók és nyájasság közt ült le egy pamlagra.
– Megbocsát, hogy levelezésemet a postaóráig végeznem kell, olvasson
addig valamit, – mondá az ősz adós hivatalszerű udvariassággal, s
íróasztalához ült.
Gróf Szalárdy sokat, igen sokat jegyzett, melyeknek töredékei e könyv
szövegébe iktatvák.
Lőbl Simon elgondolkodva ült a hallgatag csendben, s a grófot arczélben
szemlélve, elmélkedék az átváltozás történetéről. Mérgezési terv gyanúja
esze ágában sem fordult meg, hiszen a gróf mitsem tudott előre az ő
eljöttéről, azóta szót sem cserélt cselédeivel, de meg gorombául, némán,
megvetőleg fogadta őt s el akart előle zárkózni, hogy eltávolítsa.
Ellenben sok és természetes oka volt hinni, miszerint a megbukott
aristokrata viselete rejtelmetlen, igaz, és őszinte, mert szükségszerű.
Gróf Szalárdy György szövevényes bonyodalmaiban, barát és segély nélkül,
ellenségitől körülvéve áll. Ha én akarom, gondolá magában, végkép veszve
van; okirataim erejével halálos vád alá vehetem a mellékörökség miatti
gyilkos szövetségért. Egyedül én vagyok, ki őt a bűndíj alul elvonhatja,
s csődjéből kiragadhatom. Miért ne simulna hozzám s keresné kedvemet,
miután megtanítám, hogy velem daczolni siralmas? miért lenne koldus
szerepében folyvást kevély és megvető, hogy nagyobb-nagyobb nevetségül
legyen? miért ne törekednék engemet magáévá tenni, holott általam még
némi jövendőt remélhet? nincs-e nagy szüksége reám, neki, az erkölcsi
halottnak, ki szégyenkő alatt zárt magányban eltemetve él, s számüzött
lelkével véd és jóakarat, nyugalom és vigasz nélkül, neje- s gyermekétől
kirabolva áll, ridegen elhagyatva, vész alatt mint a pusztai omladék? E
győző okok mellé járul a nyugalmas hangulat, szelid, izgatottság nélküli
arcz, melylyel a gróf jegyzeteit folytatá; s a mély és átadott merültség
foglalkozásába, mely semmi álkodást, semmi gyanús tervet, s még kevésbbé
borzasztó merényt sejteni nem engedett. Ugy, hogy Lőbl Simon egészen
természetesnek és okszerűnek találva adósa viseletét, a csendet
haszonüző ábrándokra fordítá, s jutalmas tervekkel kaczérkodott,
melyekből egykor, – ha gróf Szalárdy csőd alul kijövén befolyásait
visszanyerendi, s vele közkeresetre g’schäftelend, – nevezetes
nyereséget húzhat.
Délután négy órakor jelenté a vadász, hogy a leves az asztalon van. A
gróf összepecsételé jegyzeteit, s vendégével az ebédlőbe lépett. Csak
egy személyre volt az asztal készítve; Szalárdy még egy terítéket
parancsolt. A vadász tetőtől talpig gorombán végignézte Lőblt, s némán
engedelmeskedék; Lőbl Simon daczoló gúnynyal mosolygott ellenségére, ki
őt a portalénál ki akarta vetni, s most szolgálatára lenni kényszerül.
Gróf Szalárdy nem hagyott Lőbl számára külön vizet és bort tenni, hogy
az ő palaczkjaiból tölthessen, s valahogy gyanú ne keletkezzék rossz
lelkében; és ezt a zsidó megkülönböztetésül fogadta. Az asztal, rendes
szokás szerint, egészen ezüstre volt terítve; fel volt téve a nagy
fontosságú czukrozó edény is. Az uzsorás jó izűen evett minden tálból.
Nem győzte eléggé dicsérni az étkek válogatottságát s a műértő szakács
ügyes tanát. Minden éteknél elmondta, miszerint olyasmit igen ritkán
élvez; és az igaz is volt, mert becsületes ember nem ülteti soha
asztalához, saját költségén pedig mindig fukarkodott jól enni.
Végre a pecsenye után, megjelent utolsó étekül a tészta. Omelette
souffléet hoztak, melyhez sok czukrot szokott venni a gourmand izlés.
Gróf Szalárdy minden remegés vagy színváltozás nélkül fogta a czukrozót,
s vastagon behinté a nyalánk étket. Soha ily hideg határozottsággal
senki a halált nem kezelte. Aztán maga számára vőn az étekből, s
haszonhajtó tárgyról kezde beszélni, mely Lőbl Simont rendkívül érdeklé,
hogy megcsalja figyelmét, vagy netán gyanakodó eszméletét a legfontosabb
perczben. De arra nem volt szükség; az uzsorás teljesen el volt ámítva,
hitt, bizott, remélt s jó adagot kivőn a czukros tésztából. Midőn látta
a gróf, hogy sírásója mohón falja a halálos mérget, enni kezdett ő is
nyugalommal, s folytatá a tárgyat biztos, bátor, öntudatos hangon.
– Vegyen még ebből a delicat nyalánkságból; Laurent hozd elő a tálat!
mondá a főispán; midőn Simon a maradék czukorlisztet késhegyen szedte
fel figyelem közben tányérja széléről.
Lőbl szerényen szabadkozék a kinálást elfogadni, de gróf Szalárdy,
tányérjára rakta az egész maradékot, s vendéglátó szivességgel
beczukrozta neki gazdagon; ráhintve az edényke egész tartalmát, hogy
másnak veszélyt ne hagyjon abban.
Lőbl Simon mohó nyalánkolással falta azt fel.
Ebéd után kiparancsolá Szalárdy a vadászt s bezárta belőlről a terem
ajtatát. A cseléd tudta, hogy ilyenkor nem szabad urát háborgatni. Aztán
karon fogá Lőblt a főispán s szobájába vitte, s bezárta ajtaját, a
kulcsot a légfütés nyilatba veté.
Lőbl megrettent e magyarázhatlan készület miatt, s mankót és kalapját
véve, komoly esküvel állítá, miszerint okvetlen és haladék nélkül
távoznia kell.
– Itt maradsz nyomorult;… itt kell maradnod! kiálta a boszuálló
patricius, s kevély ajkairól ördögi vad kaczaj tört elő, melynek gúnyos
hahotája megrázta a lelket és velőt.
Az uzsorás borzadva állott e végitéleti hang előtt, s szakadozott
töredékben rettegve kérdezé: Minő erőszak az, mely engem maradni
kényszerít?
– A halálos méreg, melyet ettél; felelt átszegő tűzszemekkel a gróf, s a
velőtrázó kaczaj ismétlé magát ajkain.
– Gyilkos! felsikolta Lőbl, de e pillanatban szaggató kínok, égető
rágás, s fojtogató görcsök teríték a földre.
A főispán keresztbe fonta karjait, s az elégtét vad élvezetével kisérte
kínjait.
– Orvos, orvos! hörgé az emberek legirtóztatóbbika.
– Gyógyítson meg lélekismereted; válaszolt a tomboló ellenség.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Papirt, papirt!… feljegyezni elásott kincseim helyét, hogy örökösim
reá akadjanak; rebegé Lőbl egy pár percz mulva, gyengült, töredező
halálos hangon.
– Adok, ha kincsed harmadát közczélokra hagyod; mondá gróf Szalárdy
papir után nyulva.
– Inkább vesszen mind örök rejtekében!! hörgé a bűn és érdek átkozott
vakrabja, s a fetrengő kínok tekergőzési közt, vadállati bőgésben fútta
ki gyalázatos lelkét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gróf Szalárdy arczán, – kinek több időt engedett a méreg kevesebb adaga,
Lőbl halálával megszűnt minden izgatottság. Nyugalom és
szenvedélytelenség látszék csendes szemeiben, mint azéban szokott, ki
békébe lépett önlelkével.
– Most már sírba szállhatok, mert ellenségem lábaimnál hűlt meg; mondá a
méregszaggatástól gyengült, de nyugalmas hangon, s iróasztalához ment.
Bepecsételt jegyzeteit czímezé ahhoz, ki őt a világon legjobban szánta,
vagy legkevesebbé gyűlölte, az angyallelkű Czecziliához. Aztán egy grófi
koronával hímzett vánkost tevén feje alá, olvasó pamlagára feküvék, s a
panasznak egy hangja, a kínnak egy mocczanása nélkül, nehány percz mulva
végképen elaludt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Harmadnap két hullát vittek ki a kipusztult kastélyból; egyiket a gróf
Szalárdy családsírboltba, másikat a zsidó temetőbe; pénz- és születési
aristokrata két hulláját, melynek mindenike már életében a polgári
szerkezet erkölcsi hullája volt.
XXXVII. (Beiktatási ünnepély.)
Egy évvel e szomorú események után, 10. Szeptember 1846. élénk zaj,
zene, néptolongás volt azon kastély parkjában, hol Czeczilia, fiával és
menyével lakott, s hol azon nemes jellemű nemzetség családéletének tanúi
voltunk. A park újólag hajdani szerkezetében volt. A burgonya- és
kukoricza-ültetvények eltűntek, díszpázsit, ragyogó virágcsoportok
foglalták el azoknak helyét, mert Czeczilia, fia örökének visszavétele
óta, az uradalmak rangjához illő udvartartást nyitott.
Egy facsoportoktól övezett gyeptéren roppant levelesszín volt vonva,
melynek sötétzöld sátrában hűvös asztalok voltak teritve a nép számára;
odább csíkos vitorlavászonból vala felütve egy hosszú szellős sátor,
melynek kamukával s ezüsttel terült asztalai az úri vendégeket
látszottak várni. Háttérben iszonyú tüzek robogtak gyepszint vagy
hantból rakott konyhákon, s a majorsági historia naturalis minden
osztálya süldögélt körülök kisebb-nagyobb körben és távolban. Minden
rendű, rangú, és terjedelmű tinók, juhok, malaczok, borju, bárány,
szarvas, őz, nyul, pulyka, liba, rucza, kakasok, fáczán, fogoly stb.
stb. sült-főtt rangjához illő nyárson vagy mártalékban, s borzas
szakácsnék veszekedtek vagy hahotáztak, mint annyi vörös furiák, a
lobogó tüzek körében. Az öreg Cziriák pedig válogatott halakat
osztogatott szét, szépen megtisztítva, a konyhák illetéke szerint.
Itt-ott csapra ütött hordó közelében tolongott az ujongató nép, másutt
czigánybanda mellett kerekedék tánczra egy-egy folt nyalka legény és
leány, mig másutt és mindenütt kedélyes csoportozatban üldögéltek egyes
családok, vagy őszült népvének beszélgettek a történet különösségéről.
Egy oldalon lobogós ingű bandérium űlt apró, de futós lovakon, mely
tisztelgési alkalomra várt. A csoport élén Peregi Marczi tartá a nemzeti
lobogót, s derült képét kikidugva zömök vállai közül nagyokat nézett.
Mellette haza került fia, a hires Pisze Pista ült egy horgyogva kapáló
szilajcsikó hátán, tetőtől talpig eredeti sallangos csikós öltözetben.
Átellenben koszorúzott pórszűzecskék álltak párosan, hattyúfehér
patyolat öltönyben. A Poltrás szelid arczczal, öröm-sugárzó szemekkel
osztogata közöttök szét virágot, melyet üdvözletkor átadandók lesznek.
Egy csendes tekintetű, csinosan öltözött, de már idős pórleány segíte
neki a rendezésben, kit a nyakán viselt drága keleti gyöngy igen
feltünővé tőn, s önkénytelenül azon kérdést idézte fel: hol vehette azt
e közönséges pórhölgy?