ropogó hangjával, mint az égvidék szokott dörgéskor. A méla figyelmében
lankadtnak látszott közönség villanyozva lőn, s élénk lelkesedett zaj- s
mozgalomban osztá, cserélte elragadtatását. A zártszék hölgyei kézzel,
kendőkkel integettek, a földszinti urak keztyűiket szaggatták a
szakadatlan tapsban, a felső vidékek üvöltöttek mint a vadállat; a
páholynép egymáshoz forgott, arczán öröm, elégültség jele, még azok is
kitörtek, kik a másutt említett okokért fanyarolva szoktak művésznőt
méltánylani. Koszoruk, s virágeső hullott Athea lábához. A szerényke
angyal pihegve állott jutalmai között. Szemérmes arczait elpirítá az
érdemlett dicsőség, ártatlan szemében galambi öröm ragyogott, s hattyú
jobbját hálabókjai közt szűz keblén tartotta, óva mintegy a hullámzó
indulat ostromai ellen. Lajos általellenesei a selyemurak szinte
virágokat hánytak, de nem úgy mint ő. Lajos gúnyolólag azoknak egyes
virágait, hat-hét lombos koszorút vetett egymásután, melyeknek értéke
távolról is feltűnt. Athea gyermekileg, szellőkönnyűséggel lebegett ki
és be a többszöri hivatások közben; végre növő lelkesültségiben enyelgve
látszék repülni fel s alá, szellemléptekkel tapodva virágszőnyegzetét. A
taps nem akart szűnni, a leányka imádó kezekkel, mint alabast oltárkép
megállott, méla szemeiben ég felé emelte ama feledhetetlen költői
ábrándot, tekintetével mutatva, hogy boldog, felette boldog; meghajoltan
felkapott egy szálat virágai közül, csókkal illeté azt, újolag meghajolt
s gyenge félmosolyban intett fel az égbe, mintha angyaltestvéreivel
osztoznék a földi diadalban. A megcsókolt virág esetleg a selyemurak
ajándéka volt. Ezek észrevevék azt s elkezdtek «Atheát», «éljen»-t
kiabálva kinyujtott karokkal a botrányig tapsolni. Athea elpirult, oda
tekinte, s akarata ellen elmosolygá magát. Lajos mindezt
áspis-tekintettel kisérte; merev éles pillanatban szegezte villámló
szemeit a vetélytársakra, s fehér fogait látni lehete, midőn alsó ajkába
harapott. A selyemurak vigyáztak arra, s összenevetvén egymás közt,
Atheát még erőszakosban kezdték tapsolni. A közönség észrevette e
kötődést s jól mulatta magát; Lajos kékült, halványodott szilajodó
mérgében, látszék, hogy nem tud magán uralkodni, s eszeveszetten
vonagolva kapkodá és vágta koszorúit a színpadra, miket játék végére
hagyott fenn, mintegy kényszerítni akarva Atheát, hogy azokból is
csókoljon meg egyet… A művésznő nem jött ki többé; Lajos koszorúit
színpadi szolgák szedték ölre, természetesen, hogy színfalak között
szétczibálják Lucindáiknak. Lajos hebehurgya, féltékeny rohama botrányig
szembeötlék, sokan szemtől-szembe felnevettek rá, a selyemurak pedig
szerteszét reá vonatkozva integetének a páholyokba. Lajos dühbe jött
egész azon állapotig, melyet, mint Rigó Ferke hallá, vadásza már
emlegetett, midőn szolgálatbóli eljöttét indokolta… Vagy kétszer fogait
csattogtatá, s szemét őrült zavar üvegesíté el; azonban sokan kezdvén
ránézni, bevágta magát a páholyfenékbe, hogy ne lássák. Itt is
felkeresék az átelleni páholykör gúnyoló csövei, s nehány percz mulva
egész müveltebb társaság rajta nevetett, de ő azt mogorva
lélekmerültségben ignorálni látszék, mignem rabiat ugrással felszökkent
ültéből, mintha véletlen ötletét akarná követni, vadon hahotázott, hogy
egész ház hallá, s hidalgó-köpenyét maga körül kanyarítván, szemrevágott
kalappal maga után csapá az elhagyott ajtót.
Épen egy dalastyán nyujtogatá gégéjét a színpadon, kapkodva a néhai
torokhangok után. Nyakinai kidőltek, mintha csövestől enné a tengerit;
almaszín ajkait fülig feltátotta, mégis úgy hörgött, vagy műszóval úgy
fátyolozva volt, mintha rozzant kútból szivattyúzná hangjait. A karzat
et comp. üvöltött és tombolt, mert már benne volt, mint kántor az
itczében; Rigó Ferke pedig minden kimélet és szertartás nélkül, mint
jöve, gorombán kirontott, hogy Lajost el ne szalaszsza.
Kivül a csarnokban készen várta Lajost fényes vadásza, ki már a fogattal
megjelent, de ő valamit súgva vadászának, haza parancsolá lovait s
szemére vágta kalapját, köpenyébe burkoltan egy uratlan bérkocsiba veté
be magát s elhajtatott. Rigó Ferke, s Pisze Pista, ki Ferkét válhatlan
őrangyalúl kisérte, felkaptak a hátulsó bakra.
Az alatt földig borult hamvas felhőkkel az égkör, s tömött eső szitált a
sötét város felett. Az utczalámpák homályos udvart vetének a vizes
kövezetre s egy-két ereszcsatornából élesen csattogott a hideg esőcsepp.
Mogorván néztek ki a zajtalan utczák… Lajos lelkén zavarban tolongott a
színházi jelenet képe, mint beteg eszméi a váltóláz forrósága alatt.
Izgatott gondolati befuták egész állapotát, s csüggesztő színt vetének a
komor rajzra. Anyagi eltönkülés, hiúsult vágyak, bukott közvélemény,
reményvesztett szerelem, gond és lenéző gúny állották őt körül. Sorsa
jelenben tört hajó, árbocz és horgonyok nélkül, de a habok sötét
szakadéki között egy világító villám kanyarog: a szenvedély s egy mentő
deszkadarab: a családi nexus.
Hátul a bakon, Rigó Ferke közlé tervét Pisze Pistával. Ha Lajos boldog,
meg fogja ölni őt, hogy megfoszsza a boldogságtól. Most meggyőződék,
hogy szerencsétlen, s nem akarta kiragadni az örvény sodró gyürűiből. A
gyalázat és mardosó veszteség kínjait akarta Mariska gyilkosában
élvezni, s boszuja oda szegült, Lajost ezeknek átadni.
A bérkocsi Athea lakása előtt megállott; s alig volt idejök leugrani,
ismét tovább rohant. Míg Lajos csengetett, egy kiálló szeglet árnyába
rejtezkedének az összeesküdtek.
Gróf Szalárdy három huszast nyomott a házmesterné markába s pesti rendes
szokás szerint, a nélkül, hogy kérdezve lenne kicsoda? vagy mi járatban
van: szabadon bocsáttaték. Tapogatva haladt fel a sötét lépcsőzeten,
melyen a takarékos házi úr nem tartózkodék annyi becses és becstelen
nyaktörést öt-hat váltóforintért veszélyezni. Athea szobahölgyét, kinek
hűségét bérben birta, kicsengeté Lajos.
– Bettikém, engedékenységedre számítok; mondá telhető nyájasan, miközben
egy ropogó új ötvenest kezébe csusztatott.
Betti kérdőleg ismétlé a kétértelmű engedékenységet.
– Kisasszonyodat meg akarom lepni; rejtezve lesem meg esti óráiban s ha
alunni készül, véletlen örömet szerzek neki deus ex machina
megjenésemmel. Bocsáss be kérlek szobáiba, s hallgasd el titkunkat, ha
játék után megérkezik.
Betti félelemmel szemlélte Lajos villogó szemében az izgatottságot s
fejét tagadólag rázta, miközben az ötvenest kebelébe rejté.
– Mily gyermekes bátortalanság egy dalnő titkosnéjától… hisz a tréfa nem
üthet rosszúl ki; biztatá ostromlólag Lajos, miközben elébbi indokát egy
másod ajándokban ismétlé.
Betti elvette a papiros lepedőt, de fejét folyvást rázta, s úgy látszék,
hajlandóbb lenne azt másnemű engedékenységgel megérdemelni.
– Mégis együgyűség oly tapasztalt hölgytől, mint te vagy Bettikém, ily
gyáva tartózkodás; folytatá Lajos rábeszéléseit. Hiszen te fontos
salontitkokat rendezni születtél. Aztán mit árthat ily megszokott
garcon-vitz? Atheának öröme leend, s te mitsem veszítesz. S ha asszonyod
oly szigorún venné, hogy tán elbocsátna: herczegi anyámhoz szerezlek
kevés dolog s gazdag évdíj mellett. Birodalmi fővárosban fogsz lakni,
élvezesz és ragyoghatsz körödben, mint egyéniségedhez illik. Ugyis
talentumod magas házak szolgálatát igényli.
A hiú Betti örömest hallá e hizelgést; fejében különben is gyakran
kalandozott a bécsi élet, s eddigi multját szerette száműzetésül
tekinteni, melyből sorsa nagyobbakra virrad. Azért gondolkodó vonásokat
ölte, s ujját homlokára szegzé mint ó regényekben a szorult ministerek.
– Abból csak úgy lehetne valami, mondá aztán fontoskodó arcznyomattal;
ha én betegnek tettetném magamat s méltóságod elvállalná, hogy hírem
nélkül, saját kulcsaival lopódzék be a szobákba.
– Jól van jól, mindent magamra vállalok te kis circumspecta; viszonzá
elégülten Lajos, s egy pillanatra lebontakozék arczáról a hábor és
feszültség, melyet lélekhelyzete arra idézett.
– De a herczegi szolgálatra számot tartok; mondá szorgalmazva Betti,
mialatt az alkoven hátsó ajtaját benyitá.
– Egész nyakig számot tarthatsz; biztatá enyelegve Lajos.
– Hanem a bécsi útköltséget is fizetni fogja méltóságod, toldá meg
követelését Betti.
– Minden bizonynyal, ha csupa kakastejet, marczifánkot s madárlátta
pampuskát ennél is.
Az alkú meg lőn kötve. Betti lázt kapott, czitromot és czukros vizet tőn
ágyfejéhez, homlokát keresztül köté jeges borítékkal, s egy leégett
gyertyánál nyögve feküvék távol szobájában, mintha halállal küzdene:
Lajos pedig dobogó szívvel rohant be Athea lakosztályába.
Lent a kapuban Pisze beszélgetett Rigóval, kinek vatermördere leázott a
szitáló esőben s csonka lábát somfa botjával pótolá.
– Ha mégis csalódnánk, ha a leány szeretni fogná őt, s mátkám gyilkosa
boldog volna! kételkedék Rigó, mert hiszen, mint mondod, senki más e
házban, kihez Szalárdy mehetne; és ha oly gyűlölt lábon áll, mint a
színházban gyanítám, miként jöhet éjjel oly bizton lakába? Miként
várhatja őt saját szobáiban, henyén, vetkezetten, s tán hevítő borok
közt?
Pisze vállat vonított, úgy látszék, őt is megzavará tájékozásiban e
váratlan jelenet.
– Be kell mennem, szemmel kell tartanom a nyomorult kéjférget, hogy
boszumat ki ne játszhassa; folytatá Rigó. Ha élvez, ha szeretve van,
megfojtom őt részeg ölelkezése közt a leány karjaival, vagy lerántom
csábító álarczát, hogy rohadt ínyeiből hadd lássék ki az alattomos
agyar, s ijedjen vissza tőle a szelid áldozat… Bocsáss, bocsáss! ha itt
várjuk meg őt, már birta a legfőbb boldogságot, s akkor késő
megfojtanom; ittas lelke, kéjfáradt idege nyugalmúl fogadná a halált,
melyben az öröm bágyasztó emlékével elaludnia jól esnék. Megyek, megyek,
orozva kell reá ólálkodnom, hogy mielőtt erei gyúlnának, lehellete
fogyna a boldogság miatt, kiránthassam őt a gyalázat fagyos vérpadára; s
bőszülten rohant a kapufélhez, hogy becsengessen.
Pisze Pista visszatartá őt. «Megállj Ferke, veszélybe hozod magadat,
mondá szorgoskodva. Ha felmégysz, meg nem állod, hogy be ne törj reá. És
ha fojtogatod, megfognak, s a helyt, hogy a gazember veszne, téged
magasztalnak fel, s akkor aztán nem a bosszuállás örömében vernéd össze
bokádat. Jobb, ha én megyek, nálam több a hidegvér; ne félj, kurtán
fogom én, ha kell, és ha nem, lekisérem ide körmeink közé, hogy tervedet
végrehajtsuk vele.»
– Nem, azt nem engedem; közbevágott Rigó, megkapva Pisze Pista kezét,
melylyel a csengetyűvonó után nyúlt. Nekem van jogom a boszuhoz, te csak
segédem vagy. Nem is jól jőne ki tőled, ólálkodni, ki cselédje valál; s
ha megfognának, vagy gyalázatba hoznád, mindenesetre ő nyerne, mert a
rossz nyelvek minden hitelt elvitatnának a hiteszegett szolgától. Aztán
miért is hoznál veszélyt önmagadra? te még boldog leszesz; az öreg
Peregi szeretettel vár, visszanyered hazádat, születésed helyét a
gyepen, szabad leszesz a vadlovak hátán, s nem juthat eszedbe semmi bú,
veszteség, melynél ujongató dalod torkodon akadna. A boszut majd
elvégzem én; te csak várj itt reám, hogy ha elcsendesül az éj,
megtehessük vele, a mit határoztunk.
Pisze Pista még nehány czáfolattal törekvék a kalandra magát indokolni,
de végre engednie kellett, s Rigó Ferke a komornyiki frakkban és
nadrágban, mint valamely gyalog maradt esernyőtlen lovag, becsengetett.
– De mit teszesz, hogy a vártán holtra ne únd magad? kérdé Pistától
kapunyitás közben.
– Csontot kötök csengetyű-huzókra, hadd rángassák a kutyák, majd
mulattatni fog a házmesterek «petyár» káromlása, ha egy-egy
elrugaszkodott kuvasznak, gatyaszárban kitárják az ajtót.
Rigó Ferke jóváhagyólag nevetett Piszére, s mivel toilette-je elég
pompás volt arra, hogy vallatás nélkül mehessen, behordta magát a sötét
kapu alján, s a lépcsők tölcsérében elmerült.
Lajos addig otthon tevé magát a kedves termekben. Keztyűit, kalapját, s
bársony bélésű köpenykéjét begyűrte egy virágpolcz megé, hogy mint
sokszor történik, árulóivá ne legyenek. Fénymázos topánját megtörlé
batiszt kendőjével, ragyogó fürteit félre füsülé fejér ujjaival, s egy
arganti lámpa világánál nesztelenül járt-kelt a padlatok arabeszk
szőnyegén.
Athea salonja halvány kékkel volt butorozva. Könnyű cseresznyefa-művek
finomul és ruganyosan töltve, kellemes formájú fauteuillek, mély és
nyulánk pamlagkák, egy karcsú balzac, s halvány rojtú causeuse, mind
olcsó fényes gyolcscsal borítva, de oly csinos ajánlkozó körrajzzal s
elrendezéssel, hogy a legfinnyásabb életúntság rögtön otthonosnak tudná
találni, s meggyőződék az ember, mennyi előnnyel bir tisztaság és izlés
a gazdag túltömöttség felett. A falakon színezett metszvény, sugár
aranyozott rámákban s egy-két honi költő arczképe, kinek lelkét
hölgyeink szeretik. A terem megtelve friss virágillattal, az asztal
szőnyegén képek, költemények s egy virág-porczellán; a fátyol-kárpitok
néma halk lengésben, s mindez lámpafénytől sárgán világítva, oly
engesztelő bájban tűnteté elő a nyájas hölgyterem szépségét, nyugalmát,
hogy Lajos kedélye pillanatokra önkénytelenűl kibontakozék mogorva
boruiból s egy olvasó pamlag könyöklőjére dőlve átadá magát
gondolatainak.
Itt él tehát ő, a kedves szellem; gondolá magában. Itt törekszik az égi
művészet szent tökélye felé. Itt követi lelkének isteni ösztönét; itt
használja el napjait czélszerűn, szabadon s boldogsággal telve… Óh mily
dicső hivatás! Itt veszi magát körül a művészet és izlés csodáival,
nemesíti erkölcsét, finomítja lelkét az élvek avatott megválasztási
által. Itt uralkodik szelleme, kelleme, a tisztaság és tökély szelid
hatalmával; innen veti meg a bolond és gyűlölt kéjelgők fitató
csoportját, kik őt könnyű zsákmányul tekintve szennyes ösztön s önző
vágyak buta hálóival rohanják körül. Itt emelkedik felül a rágalom és
rosszakarat aljas és ízetlen törekvésein s él lelkének önlelke által,
dicsőségeül fajunknak… Mennyire más én! A megbomlott gép, kit a vak
indulat útfélre hajtott s tört szerkezettel most magamat tépem… Itt
gondolatja végig sikamlott saját eseményei között s mint egy tüzes kigyó
visszatért mai napjáig. Az est története, féltés, bosszú, kapkodó
kétség, sorsának képe árnynyal és romokkal borítva tűnt elé, felkölt az
üldöző képzet, felkölt a láz, önvád, elégületlenség, a páholyi érzelmek
egész hagymáza s mintha futni vágyna saját eszméitől, merev hajakkal
szökék fel ültéből.
Hátha elvenném őt? folytatá megszakadt gondolatit gyorsuló jártában.
Hátha magamhoz kötném egész paradicsomát? az őszinte szenv üdvét,
országát, melynek határiba most oly irigyen s sovárogva nézek? Igen,
igen, el kell vennem őt. Úgy is mi életem? tátongó vágy, öröm-meddőség,
sikertelen önhajszolás, melynek fáradalmi elnyeldesik sivár napjaimat; s
mégis, ha egyszer-egyszer veseszakadásig meghány paripám, vagy a tomboló
éj gourmand czikkei közt rossz gyomorral, szédelgő fejjel megvirradtam,
elbolondítom magamat, hogy boldog vagyok. Mi más a nős élet, kivált oly
hölgygyel, mint Athea, ki imádtatik hiúság nélkül, fénylik lemondva s
százszorszép kecséhez szellemfenséggel bir! Mi kéj lesz megpihenni vele,
általa. A csendes üdv, a kedély nyugalma, család-bék, osztozó szerelem…
ah mi gazdag szótár!!… Mért is ne venném el? Rangom különbsége s a
polgári állás magassága miatt? Feszes érczpánczél az, mely magunkhoz
szigetel, másokra világol, magunkat szorít és elfulaszt… S nem feléri-e
az ő érdeme világi polczomat? Nem elég magasan áll-e a dicsőség fokán,
hogy lehajlás nélkül karomba vehessem?… Lám, lám, mily igazán írják a
költők, miszerint a tiszta szerelem megnemesíti szívünket!…
De vajjon hozzám jön-e?… Hogyne? Hiszen a gazdagság mindenható pótlék
sajátságaim mellett; pedig én gazdag… hah! dehogy vagyok gazdag, én a
mindenből kiforgatott hotelier, kit a prædestinált átok utolért, kinek
fején apám vesztegető keze, anyám faldokló önzése megnehezedék; kit
földönfutóvá tőn az átkozott Márk, kinek az árva halászt el kelle vala
vesztenie… Most apám, lemondva czímeiről, odaadva javait, szobáiba
zárkózik s vagy éheznie kell, vagy kegyelem-kenyeret ennie, kinek
számára uradalmait a törvény elszedé; én pedig példabeszédül válva,
adósságba sülyedten, örömünnepét ülöm az igazság győzelmének s hivatalom
filléreire szorulva, jó étvágyat kivánok a lakomákhoz, miktől örökre
elestem… És mégis esztelenül, vagyon által tervezek hatni a nőre, kiben
üdvözülni törekszem!… De leragadom, le kell ragadnom sorsom nyakából a
koldus-tarisznyát. Koczkát vetek a szerencsével, kártya- vagy sorsjáték
legyen lökerőm, mely a fény tetőire felvet… És ha a szerencse ellenem
esküdnék? Üldözni, kényszerítni fogom anyámat, hogy osztakozzék velem
értékén, mit apám könnyelműsége után bir s ekkor uzsora-forgatás
segélend, vagy jőjjön jobb véletlen, mialatt az osztályrészt pazarlom… S
ha másként nem lenne, társul szegődöm bármi szövetséghez. Úgy, úgy…
minden eszköz szent, fiascót csinálni nem akarok, nem akarok!!
És itt újra felmerült, mint halálos refrain, helyzetének üldöző képe.
Gondolati szálanként összeszedődtek; eszébe fonódék a páholy gyalázata,
a féltés, bosszú, a bukott élet és szerelem, s a zavar dühében lelke
égett, vére forrt.
Aggodalmi között megálla összefont karokkal s szemei akaratlanul
megakadtak egy pár igénytelen metszvényen, mely ellendarabul egymás
mellett függött. Egyikén idylli naivság angyalvonásival állott egy
népleányka a pásztori háztáj békés udvarában. Körüle kalászok,
gyümölcscsel hajló gally, kezén galambkája, – egy egész boldogság – s
gömbölyű arczában élet és egészség. A kép alatt ez irat: «Oh, ha gazdag
lennék!» Az ellendarabon ugyanazon alak volt festve, aranybojtú bársony
kárpit megett, márvány kandallónál, egy díszasztal ezüst edényi közt.
Csipke köntöséről drágakő és gyöngyök füzérei lógtak, de álmodozó szemén
izgatottság dulong, fonnyadó arczai vágyaktól sóvárognak s elégületlen
keblét nyomni látszik a fulasztó boldogtalanság. A kép alatt ez irat:
«Bárcsak szegény volnék!»
Lajos megdöbbent az eszmék ellentétén. E kép megmutatja, gondolá
magában, mennyire nem kútfeje a kincs a szív boldogságának; s lehet-e
hinnem, miként a nő, ki e képet tartja, ki ezen eszme értelmét százszor
átérezé, imádni tudna egy vesztegetőt gazdagsága miatt, melyért én, egy
pillanat előtt, ég és föld ellen összeesküdni vállalkozám.
Mennyivel magasabban áll ő, hogysem bűn, vagy földi érdek hozzáig
felérne s mennyivel mélyebben én, hogysem tiszta szerelmével reám
találni akarjon… Mennyivel bölcsebb ő, ki a lélek házias csendében keres
nyugodt kéjt, élvet és szerencsét s az önbecsülést előbb teszi minden
vásárnemű zajos ragyogásnál; míg én mindenütt otthontalan, mindenünnen
számüzött kedélylyel pénzen akarok venni boldogságot, kitünést, érdemet.
Pedig mily nyomorúk a pénzen vehető örömek, mily hitvány osztályok előtt
lehet pénzért nagyoskodni! Nyomorúlt hiú én, ki külsőségekben törekvém
birni a világot s benső világom nem volt más, mint csapongó szenvedély,
mi nem egyéb sodró zuhatagnál, ragad és elsülyeszt s a szerte rombolt
szívet szakadékos mederré furkálja… Mint megjóslá apám, mi leend
belőlem, ha szenvedélyeimet könnyelműen el fogom kapatni; de én megvetém
a tapasztalat szavát, bölcs akartam lenni nyargaló vérrel, érczlelkü,
húsz éretlen évvel s kevélykedém, miszerint az Alcibiadok és Borgiák
ellenében új példasort fogok kezdeni. És most megtörve, megalázva
lázongok a vagyonvesztés s megtagadt szerelemke miatt; vérzem,
csüggedek, kétség tép s öngyilkossági eszmékkel kell vínom. Óh ne
kérkedjék senki lélekerejével; veszítse el csak, miben boldogságát lelé,
meglátjuk, mily kevés leend a bölcs, ki hideg nyugalmát meg tudja
tartani!
E mardosó gondolatok között önkénytelen könyűk törtek fel szeméből.
Szánta, siratta önmagát s az egymásra ható indulatrohamok alatt
fel-felkaczagott fagylaló hahával, melynek csukló töredéki közben szeme
elvadult, arcza vonaglék, fogai csattogtak; s ha ilyenkor tükörbe
nézendett, elismerte volna magán az őrültség jeleit, miket már több
cselédje megjegyzett.
Iránytalan jártában a nyilt zongorához tévedt. A dalnő pályakoszorúi ott
függöttek egy üvegszekrényben. Gróf Szalárdyt meghatá a gyöngéd
kegyelet, mely e száraz maradványokat gondviselé. Mennyi ábránd, mennyi
emelő önérzet van ezen egyszerű érdemjelekhez kötve! mennyi vigasz,
mennyi nyugtató becs!! Irigylé Atheától a multakat, az elégültség és
dicsőség gazdag emlékeit; irígylé azok szerencséjét, kik ezen koszorúkat
adák, a köszönő mosolyt, a hálapillantást, miket a lelkesült művésznő
azokért cserélt;… irígylé mindazt, mit ő nem bir, nem érezhet, egy
tiszta s gyöngéd lélek emlékezéseit.
A zongora-támlán hangjegyek feküdtek. Lajos beletekinte. Azon darab
volt, melyet Athea, apjánáli bemutatásakor, Zalánka védelme alatt, oly
feledhetlen bájjal énekelt. Ez felkölté eszméiben az akkori viszonyok
állását. Megemlékezék ébredő szerelméről, melynek annyi szerencsét
jóslott; megemlékezék a szépség és művészet erős hatalmáról, mely az
ifjú leánykában őt oly lekötőleg meglepé. Eszébe jutának az attól
lefolyt történetek. Mennyit haladt azóta Athea érdem- és erkölcsben!
mennyit sűlyedt ő lélek- és reményben. A különbözés ezer árnyéklati újra
felmerültek s az üldöző önvád annyira élesíté keserű ingerültségeit,
hogy el kelle hagynia ezen izgató tárgyakat, ha őrült kitörésbe nem akar
esni.
Átment a hálószobába. Fehéren volt az egészen behúzva. Az öltöző asztal
egyszerű, de nemes ízletű ezüst és elefántcsont eszközökkel. Egy kis
szegletdiván fehér damaszt hüvelyben s nádfonatú olvasóasztalka honi
regényekkel. A széles cseresnye-ágy meg vala vetve; egészséges
tollnélküli készülete mutatá a helyes izlést s kékvirágú könnyű kötött
paplan kivánatosan volt lehajtva a ragyogó mosásu vánkosról. Gróf
Szalárdy vágyódó szemekkel élvezé az ártatlan álmok nyughelyét s
kebeléhez szorítá az aranynyal hímzett török czipőt, mely a vetkező
angyal lábacskáira várt. Aztán felvette a háló-főkötőcskét, mely az
ágyon előkészítve volt s mintha benne volna a legszebb fejecske, össze
meg összecsókolá azt… Ily gyermekes gyengeségei vannak titokban a
szenvedély lágyult emberének, ki a társaságban kevély és gúnyoló.
Az alvóhely szemlélete közben csintalan öröm derült fel a beesett
arczokon, mely számításiban ez éj történetére látszék vonatkozni. Majd
széttekinte irígy szemeivel a titkos falak közt, melyek az óvatlan
szépség bájainak már annyiszor boldog tanúi valának; s az íróasztal ékei
közt megpillantott egy aquarelleben festett férfi-arczképet. Mohón
rohant azt megtekinteni. Ritka szabály és erő ömlék el annak lelkes
vonásain. Magas, tiszta homlok, elmerült, de mégis átható szemek, vonzó
vérszín száj s az egésznek nemes, emelkedett kifejezése az egyszerű
öltözet keresetlen, ízletes díszével elárulák, miszerint annak eredetije
nem mindennapi kenyérfogyasztó.
Csoda-e, ha e kép láttára mely Athea hálótermét osztatlanul laká,
Lajost, a gőgös és reménytelen imádót, a legleverőbb féltés ragadta meg?
Ki lehet a szerencsés hölgyrabló, ki annyi vágy, annyi égő szív
asszonyát el birta orozni? kérdé nála egy aggódó gondolat; s e
pillanatban Petrarca alabástszobrára esének szemei az asztalon, melynek
mintája, vésüje, szelleme tökélyesen egyezék az anyja birtokában levő
szoborral s elárulá a működő kezek ugyanazonságát. Eszébe jutott Athea
viselete, midőn Beatrice salonjában e szobor párját meglátta; eszébe
jutott a fogultság, a remegő titkos tűz, mely lelkét átlobogá s
feléledt, meggyőződéssé vált gyanúja, miszerint Athea egy olasz
szobrászba szerelmes, kinek arczképe oly megragadó. A gyulékony féltés
rögtön elfoglalá fáradt lelkét s hideglelős ingerültségbe hozta idegeit.
Gyanakodó irígy kutatással keresé több-több bűnjeleit a művésznő
ártatlan s szabados szerelmének. Egy bontatlan levél feküvék az iró
porte-feuilleen, mely Athea kimenete óta érkezett. Lajos felkapta azt,
de a pecsét s postabélyegről ráismert, hogy Gyapjasytól van. Az asztal
jobb felén, egy bronz pirata lábai alatt csakugyan talált egy kis olasz
levélkét, mely választ látszék várni, vagy válaszolás után kinn
feledtetett. Szikrázó szemekkel olvasá tartalmát:
– Hű Atheám! Csillagom boldogsággal biztat. Művem bevégezém, melynek
eszméje, tárgya, vésüje oly régtől sápasztott; s a kivitel annyira
megnyeré a műbírák itéletét, miszerint nemcsak jelentékeny összeg
ajánltaték érte a herczegi muzeum részéről, hanem híremet közelebb emeli
a tiedhez, melynek hézagát végetlen szerelmem fogja betölteni.
Húsz-harmincz nap alatt Pesten fog lenni boldog jegyesed Adrián s. k.
Vége, vége! kiáltá őrült kaczajjal, miközben a fejébe szökött vértől,
mint egy villámsujtott megszédült.
Többé nem lehetett reménye a viszonzott szerelem bájos álmaihoz. A gyanú
adattá lőn s a féltés fulánkja kétszeresen szúrt. Látta vetélytársa
szépségét az arczképen, tökélyét a szoborműben, igaz érzelmét az
egyszerű levélben. Érzé, miként ennyi előnynyel versenyezni úgysem lenne
képes, ha vetélytársa birtokban nem volna. Ez végetlenűl megalázta
Lajost s a gőg és fájdalom váltakozó harcza jelentőleg hatott a sokszor
mutatkozó téboly fejletére.
Az öltöző asztalhoz indult, hogy égő homlokát meghűtse vízzel, de
útközben, egy álló tükör visszaadá képét s megrettent. Soha e tükörben
ily rém nem láttatá magát. Szemei égtek, de a törődött fény kisértően
szegült meg azokban. Sápadt arcza csontjaihoz tapadt s benne itt-ott
megvonaglék az ér. Kékedt ajka egymáshoz szorult s a lázas állapot
egészen kiszárasztá azt. A tömött ragyogó haj gúnyosan látszék
lefoszlani e rémábrázaton. Isten! mivé lettem egynehány hét alatt,
gúnyolá magát elégületlenül s e gondolatba átok, dacz és menekvő ösztön
vegyíté harczait.
Majd felkölt benne biztató negélylyel az aristokratiai gőg. Én ne
birnék, ne akarnék-e versenyezni egy fajvértelen napszámos olaszszal,
kinek minden érdeme egy berovátkolt kődarab? kérdé magától kevélyen.
Nincs-e Athea családom iránt hálához kötve? Nem atyámnak köszönhet-e
mindent, mit e színház könnyelmű tapsaiban bir? Oly magasság-e az üvöltő
karzat hiú kegye, melyből lerántani egy trilleres torkot nem lehetne?…
Most meglátá egy rakás ékszer közt azok némelyikét, mik gyanúsító
színben kerültek ármánya által Athea birtokába… Ha ha ha! s nem
hatalmamban van-e híre, jövendője, melytől a kőgyötrő olaszt
elriasztanom oly kevésbe kerül?