igéz ugyan, de bimbója burkolja a tehetség erejét, kellemeit. A művésznő
lelke már kinyilt, s érezni hagyja tömött képzettségét; a felfogott
érzelmek ezerrétű bája kibontakozék, keblébe, a virágkehelybe hagyva
pillantani, hol az elragadó varázslat titka rejtezik. Sugár termetén
halvány atlasz habzik, nyaka s dombor válla fehérebb a fürdött hattyúnál
s ha könnyű állásában érzékeny dalával a közönséghez hajol, hasonlik a
magas liliomhoz, melyet a szellő meglebbent. Nyakán tiz sor borsónyi
gyöngy, smaragd kapocscsal, karján fekete zománczú perecz, miket a város
ismerni vél, mi pedig valóban ismerünk. Szerephez alkalmazott haja,
ízlete oly egyszerű, halvány arczán, ábrándos szemében oly angyalias
derű, hogy akármelyik aranyfelhőre kikönyökölhetne az égen. Az igazságos
közönség minduntalan tombolt, üvöltött a velőkig ható mézhangok
folyamán, csak bizonyos független ifjak fintorítottak orrt, kik a
zsoldért hivatalkodó Lajosnak irigylék a kedves vadgalambot; s bizonyos
hölgyek magaskodtak jobbra-balra fecsegő közönynyel, kiknek félisteneit
gyakran elszöktetik a deszkák istennői.
Lajos, Athea felléptekor, felélénkült a mogorva melancholiából. De ezen
élénkség nem volt örömszerű, nem volt kéj, nem volt lelki derű, hanem
tépő izgatottság, melynek körmei közt a szív vonaglani látszék.
Kikönyökölt bársony vánkosára, álmodó ábránddal akart elmerülni a
szédítő dal csengő hullámiba, de a gyötrelmet nem lehet megcsalni; az
ingerültség nem hagyá elaltatni magát, s vágy, hiúsult remény fanyar
vonása vetett redőt fogyott ábrázatán. Athea kiválólag látszék tőle
óvakodni; mennyiben szerepe engedheté, folyvást távolodék azon oldaltól,
melyen Lajos ült, s ha kénytelen volt ottan jelenni meg, reszketve, s
háttal a páholysornak működék, vagy ha illemből ezerében egyszer átvivé
szemeit azon vidéken, zavar és sietség látszék tekintetén, mi épen nem
volt különben sajátja. Lajos epedő pillanattal kisérte bájos
plastikáját; csak egy békítő félmosoly, egy elszárnyaló sugár a keresett
szemekről, vagy alábbhagyása a megvető óvakodásnak boldoggá teendé, de
Athea hű és következetes volt tiltó szigorában a debreczeni estélytől a
jelen perczig. Csüggedten veté olykor hátát páholyának a szenvedélytől
lankasztott Szalárdy. Ilyenkor redőkbe szedte homlokát a titkos
gondolat, s háborgó szemei félelmes eszméket hagytak gyanítani. Majd
ismét türelmetlenül vágta előre magát; s látcsövét sovány fehér kezébe
ragadva, hosszan és merészen szemszegzé Atheát, ki ilyenkor zavarban
remegett, s mihelyt szerét tevé, a kar közé s mögé vonult.
Míg Lajos viselete fokonkint jobban-jobban magára vonta az illetők
figyelmét, barna sovány arczú, csonka szakállú, sötét, elszánt szemű
idegen tolult be az ajtóig megtömött földszintre, finom fekete frakk s
ragyogó gyolcs ingben. Nem gondolva semmi hurító pszt!-ekkel, kezdé a
tömeget kétfelé vájni rezes ökleivel s az ájtatos csendben tolongást
támasztva, oldalvást furódék a csinált nyilatokban. Most egy elefánt
termetű húsos néző akadt elibe, kinek mázsa számra illenék belépti díjt
fizetni; az idegen törekvék vállán túllátni, de csak embertakaró s
kalapkaram esék nézkörébe, s a növő feszengésben úgy fülig lett
emberrel, hogy kalapostól együtt elnyelte a tömeg. Azonban ő rendítlenül
tovább fúrt, s a kitörő szutyongatások közt beljebb-beljebb menetteték.
Némelyek bámultak e szokatlan nyers merényen, s a spanyolnak ismert
napsütött arcz előtt önkényt megnyiltak a lehetőségig. Az idegen
körülfordult, valakit keresve a páholykörben. Ezen műtételnél oldalvást
szorult, lehetetlen lőn a tömöttségben visszafordulnia, s a helyett,
hogy czélját kereshetné, egy sereg tuli piros képet kellett arczélben
néznie, kik éhes birkaszemmel bámultak a színre, a forró állatgőzben.
Azalatt taps zaj ütött ki, s mindenki erőlködék tűrhető állásba jőni. Az
idegen is talpra esék függő helyzetéből, de egy tagbaszakadt baromorvos
letapodá lábát vasas czipőjével; s midőn bocsánatkérni hátrafordulna,
úgy oldalba döfött könyökkel egy tisztet, hogy párbajra hivaték. E
kisded lázadást hasznára akará fordítani az idegen, s a baromorvos
helyén előnyomult, de új forradalom ütött ki, mely őt visszasodrá.
Valami illatos uracs törekvék kiszabadulni, ki nem talált elég tért
fényes szemcsövének, hogy rajta fitogtatná gyűrüs ujjait; s szemtelenül
feszíté kétoldalt könyökét a meleg testek közé, ezer szitkot vonva
jáczint szagú fejére. Ennek háta mögött hagyott ösvényén akart tovább
furakozni, de a merény balul sikerült, mert a kétfelé repesztett tömeg
oly mohón tolulta be a nyilás hézagát, hogy az idegen légbe kapódott, s
egyenesen háttal a szinpadnak a földszint tribune-jét kelle bámulnia, ha
csak nyakát nem akarta végkép kitekerni… Végre az irgalmas véletlen
színpadhoz juttatá árva szemeit. A falatozó karzatról egy darab szalámi
lezuhant, s a kandi mozgalmak közt, miután kalapja széle kezébe szakadt,
lehetővé lőn, helybe egyengetni magát, s kalaptalanítva és féllábon
Lajossal szemben az ellenpáholy alá jól bejutott.
Most szétlövé sötét fecskeszemét, mint üldöző villámot, s a tüskés
szakáll, napsütött sápadt arcz megismerteté Rigó Ferkét, kit a
földszinti ajtónál ágaskodó ábrázat tart szemmel, a Pisze Pistáé.
Más igen sok embert kiütött volna hangulatból, perczekre legalább, ennyi
kisértet, szitok, mocsok, döfölés, huritás, de Ferke épen azon
tompaságban maradt, mely a bonczteremben elfoglalá őt, s mely csak
alkalomra vár, hogy irtózatosan kitörjön.
Alig állott meg, a feje feletti földszinti páholyban Szalárdy nevét
hallá a nagy csendben említni. Oda tekinte; szép selyem urak nevetkőztek
ottan, gúnynyal integetve az ellenpáholyra.
– Nézzétek csak Szalárdyt, mily desperát, hogy a tenorista öleli Atheát
– mond az egyik sziszegve nevetvén.
– Talán faché vannak, mert ily malicieuse még sosem volt a prima
amorosa, egész darab alatt hátát forgatja rá, megjegyzé a másik.
– Nem is hiszem én, hogy szeretné az a leány; szólt rá a harmadik.
Lehetetlen oly tettetés, mely soha el nem árulja magát. Pedig Athea
szerepközben nemcsak sosem néz reá, de galvani rángásba jő, ha azon
oldalra lép; hátha még irtózik tőle.
– A szinészek legalább azt állítják, hogy öltözőszobájába sohasem
ereszti, sőt színpadon sem szól száz szavára egyet, ha olykor lesből
megrohanja, mielőtt elszöknék – mondá egy negyedik.
– Miért viseli hát mindig emlékeit?
– Ki tudja, miként áll az emlékek dolga? Henyéldyné azt vitatta nekem,
hogy a gyöngyöt vele s neve alatt adatta Szalárdy; hátha a pereczet s
több souvenirjeit meg másoktól küldte, s Athea mit sem tud, hogy tőle
kerültek?
– Ez már aztán az aventure! annyi pénzt kivetni, hogy blamirozhassa
magát – utánveté egyik s kineveték Lajost oly hangosan, hogy a földszint
jónak látta pisszegni.
– Az igaz, hogy képéből nyomorún kikelt, sápadtabb az úritöknél – kezdé
ismét valamelyik, midőn a földszinti lázadás annyira csökkent, hogy
veszély nélkül lehetett csevegni.
– Mostanában sokat vesztett kártyán s az felettébb sújtja őt, mert a
pénzt nevetségesen imádja.
– Még utoljára halottrablóvá lesz, mint Béhlen György barátja a harmincz
éves kártyás életében.
– Hamarább megőrül, izgatott lelkülete arra látszik hajlammal lenni.
– Már mindent ráfogtok, végre még somnambulelévé teszitek, mint Márk
akará unokaöcscsét.
– De én nem ujjamból szoptam, állítá az első. Vadásza kinálkozék hozzám
szolgálatba; s azt állítja, nem lehet tűrnie, mert Szalárdy néhány
héttől mindig komordühös, néha mint az őrült kaczag és harapdál, s
álmaiból gyakran kapkodva felriad.
– Szegény szerencsétlen, hihetőleg bukott nagyravágyás miatt; persze
koldussá lesz, mihelyt a somnambule uradalmait apja kibocsátja;
szánakozék egyik.
– Különben úgy színli, ha igaz a közhír, mintha nem gondolna azzal. Ha
birtoka vész is, úgymond, családja megmarad, mely a honfoglalásnál ered;
majd megmutatja ő, mire mehet az ész és származat… Alkalmasint az
anyjába bízik, de ez hihetőleg magára hagyja őt, mihelyt öröklési
igényét elveszti. Azt hiszem, jobban fáj az eset Lajosnak, mint álarcza
hazudja.
– S e színlett dacz, a hiúság titkon őrlő mérge még könnyebben
őrültséget izgat, mint a nyilt fájdalom.
– Adóssága is nagy. Fényes házat kezdett, hogy daczoljon a felsőbb
társasággal, mely őt fel nem vevé. Pazarlott, míg anyja s a kártya
segité; most minden egyszerre látszik elpártolni; vadászának igaza
lehet.
– Kivált ha Atheát remény nélkül űzi. Mennyit vesztegetett, hogy
szerelmi vágytársit legyőzze, s most közkudarczot vall siker helyett,
melylyel magát bolondítá.
– Elégséges okok, hogy hiú és izgatott ember megőrüljön tőlük.
– Ha ha ha! nevete egy-kettő, s földszinen ismét pisszegtek.
Aztán elkezdtek a selyem urak Atheára lorgnettirozni; tapsoltak,
ujjongtak minden sikerült hangfutamnak, s ha a mosolygó művésznő
csillagszeme oda tévedt, kézzel és virággal integettek tetszést és
hódolatot.
Lajos észrevette azt; már előbb is rajtakapott egy pár gúnypillanatot.
Szembetünőleg felindult, rángatag ajka kékedésig elhalványula, s ha
beesett arczán a töröttség élesb kifejezést vehetne, okvetlenül
megtörténnék az. Iszonyú féltés kapta meg, mely szerencsétlen
kórhajlamát épen Athea körül a debreczeni estélyen tapasztaltuk már.
Ezek gúnyt űznek belőlem, a nyomorúk, gondolá forrongó kebellázban,
áttekintve a selyem urakra. Máskor pénzben, ajándokban kerestem
visszatorló vetélyt, győzelmet, mert tudom, a fukar, az olcsó
tetszelgést ez torkolhatja le. De most koldus vagyok! koldus, szívben és
erszényben! Egy gazdagságom van, a gyötrelem, mely bomladó eszemet ide s
tova örvénybe rántja… Rettentő események! s mind egymásután,… még anyám
is késik;… de mi minden, Athea könyörtelen hidegsége mellett? minden
nap, minden óra távolabb vet tőle; olyan nekem mint az esti nap, halad,
halad s árnyamat növeszti, a bánatot. Közel vagyok, hogy éjben maradok.
Éjben, mit borzasztó villám fog felgyujtni, az őrültség… Ni ni, mit
enyelegnek amazok, mennyi taps, mennyi hányt virág! még divatba kapják,
s versenyben viendik győzelmi szekerét a megrótt művésznőnek, kit
miattam eddig mellőztek… És nekem tűrnöm kell! nincs gyilkom, nincs
kincsem, nincs eszmém!… koldus, koldus vagyok… Hah! nem csalódom-e?
Athea mosolylyal köszönte kaczér tapsaikat;… meghajolt,… mélyen hajolt
meg;… hah! hálátlan kígyó, ki feledni tudja, hogy atyám tevé a főváros
félistenévé… Nyomorú vágy, merülj le mélyen szívembe éles tőreiddel;
merülj le te koldus, ki csak hála fejében tudsz igényt alakítni, kegyet
kéregetve a zárt ajtófélen… Hah! Atheát ismét mosolygani vélem;…
kétségbe kell esnem.
E gondolatnál bevágta magát a páholy mélyére, arcza kisértőn fehérlett
ki fekete ruháiból mint félhold a fellegen, s szeme bezáródék, hogy ne
lásson a lázhozó szerelemféltés.
Rigó Ferke minden mozdulatát látta. Mióta a selyem urakra figyelni
kezdett, folyvást nézte Lajost. Ő azon erős tökélettel jött ki a
bonczteremből, hogy Lajost irtózatosan megöli, s ha alkalma van azt
rögtön végezni, ha ezen előzmények nélkül megrohanhatja őt, kétségkívül
megteendé azt, de ezen szemle és figyelem közben az indokok nyomán
szándéka átalakult. Látá a titkos féreg dúlását Lajoson, kisérte
arczában az emésztő harczot, melyet az egymást váltó indulatok űztek,
látta az idegizgatást, fogyasztó ingerültséget, melynek lázas folyama a
cserfát is sorvadásba hozná. Hallotta helyzetét, eseményeit a selyem
uraktól, kiknek szócseréi meghitelesíték a Pisze és Poltrás állításait;
pedig vette észre, hogy a mondottak szerint valódi származatát még nem
ismeri Lajos… Nagyon boldogtalannak kell lennie, gondolá magában. Mint
elvirágzott! sokkal jobban mint én… Képe kinőtte a kék foltot, melyet
mátkás koromban oda sujtottam; no hiszen, ha most jegyet hagyok rajta,
tudom, sírba viszi… De minek ölném meg? hiszen szenved, gyötrődik és
őrjöng. Ha elvenném jövendője elől, jót tennék vele, s boszú helyett
áldást adnék reá. Azt hittem, szerencsés, azt hittem, fájni fog neki, ha
éltével ketté vágom boldogságát. De csak hadd éljen!… ölje meg a kín;
boszúm abból álljon, hogy kínját nevelem. Üldözni fogom nyilván és
titokban, elverem nyugalmát, megkeserítem örömét, felháborgatom álmait,
megélezem az öntudat fogát, őrültté teszem egészen, hogy magamagát
üldözze, s veszszen el saját körmei közt.
A közönség elmélkedni hagyá Rigó Ferkét, s maga rendkívüli élvhez
tüsszögte ki magát, mert Athea leghíresebb magándala következék. Oly
csendesség lett, mint két ölre a temető alatt; minden kéz fegyverhez
kapott, azaz külön kiadásaihoz a látrontó üvegnemeknek; kinek pedig
egyebe nem volt, szemeit düleszté. Lajos kiragadva kétségeiből, mintha
egy végreményben keresne új életet, kapta elefánt csöveit, s
kikönyökölve egész a nép fölé, kihívólag nézett Atheára, egész lelkét
küldve a cső sugárain.
Hagyják hullámzani ékes olvasók a bájos magándalt, úgyis elégszer
hallották; vessenek addig egy igen rövid vázlatos pillanatot Lajos
neveltetésére, melyhez több-kevesebb vegyben, a középnemesség nevelési
módja a legnagyobb résznél hasonlik hazánkban;… különben is úgy
kikoptunk ezúttal idő- és térből, hogy nem lehet közéjök élesebben
benéznünk.
Még nem is sipog a kis nemes, még csirában alszik a szív alatt, már az
egész ház ürög, forog, forradalomban van: vajjon fiú lesz-e, vagy leány?
Czikornyás főkötők, kantusok, pólyakötők készülnek, hogy oly ruhába ne
huzassék mint más; naptárak- s más történetkönyvekből kacskaringós nevek
iratnak össze, hogy oly hétköznapi nevet ne viseljen, mint más;
keresztapák kerestetnek hetedhétország ellen, vagy legalább a környék
főfő táblabírái közt, hogy oly szomszédból rántott keresztapát ne kapjon
mint más. Ha egyszer szárazon van, bármily éretlen ugorka lenne is, az
sokkal szebb mint más; habár tökkel ütött fejű, sokkal eszesebb mint
más, ő kihánytabb pirosabb sipkában jár, drágább falóval játszik mint
más, nem úgy eszik, iszik, mint más, nem úgy szuszog és káromkodik mint
más, végre aztán csakugyan nem is olyan lesz mint más, hanem gőgös,
tudatlan, rest, szerencsétlen.
A mások felettiség eszméje, vágya meggyökerezik keblében a nélkül, hogy
erőt, tulajdont, egyéniséget törekednék szerezni, mely azt kivíja. E
vágy követeléssé fajul, s azt akarná, hogy valamint törvényes
kiváltságai a jogtéren mások tetejébe helyezték, úgy a magánélet, minden
anyagi és társas érdekek tekintetében ültesse nyakára, a nélkül, hogy
tőle viszontkötelességeket kivánna. Szeretne mindenütt, mindenben,
mindörökre első vagy legalább kijelelt maradni, mint vala
gyermekkorában, de épen úgy érdem és fáradság nélkül mint akkor; és ezt,
a hol lehet, erőszakolja, a hol kell, csel, ármány, köpenyforgatás által
kergeti, hol pedig egyik uton sem sikerül elérni, tönkre megy kedélyben,
akaratban, cselekvő erőben. Eleve korán fejébe verik az ennyi s ennyi
százados családfát, melynek ő legalább fagyöngyeül született. Erre aztán
rámász, annak ágain akar felhágni a magasba, hol az egész erdőtetején
elláthat, s a mások feje felett elkapkodhatja az égből hulló mannát. De
mivel más tért, irányt és hágcsót a származat és egybeköttetés előnyein
kívül nem keres, azon veszi észre, hogy oda fenn, elrepített
szarkafészek közé jutott, s hernyóette gallyakra, a holott is makk nem
igen vagyon, mannáról pedig szó sincsen, hogy is hullathatna egy-két
rongyos felhődarab, ha magának sincs, s ekkor aztán nagyon haragszik.
Ne dolgozz fiam! hogy dolgoznál te édes Janim, Marczi, Botond, Bendeguz,
Csühömér? a ti apáitok nyilat, fokost, buzogányt, vagy legalább fringiát
viseltek, hogy fognátok ti marokra rőföt, gyalut, dikicset, vagy
kaszanyelet?… Rébék, töröld meg a kis czimpájokat!
Ne tanulj fiam Nyihomér, Pista, Miska, Thádé, Talabor, őseitek mindég
törvényt és infrascriptust irtak, irhatnátok-e ti tant, regényt,
térképet, pert, predikácziót, vagy szakmákat molyos irodákban?… Palkó,
hozd be nekik a juhászparipát, hadd czoczózzanak!
Ne törődj fiam Kálmán, Gyula, Béla, Géza, Zoltán, kinek van kilátása, ha
nektek nincs? Apáitok mind az ország pénzét huzták: belőletek is lesz
megyetiszt dolog nélkül, táblabiró ész nélkül, követ képzettség,
hivatalnok szorgalom nélkül s végre híres halott. Mert hiszen ki is
lehetne más? Nem nemesi illeték-e mindez? s nem a nemesség jobbjai
vagytok-e, akár háztetőnket, akár a szép szakállas pofákat tekintve?…
Hadnagy uram, töltsük meg azt a kulacsot, hadd igyanak az olmosi
nemesek!
Ne hajts rájok fiam, Csábor, Eurs, Joguz, Tugur, Bagamér, mind gyülevész
hitvány csorda ez. Kiveszett már az igazi faj, csak ti vagytok belőle.
Ne higyetek csalétkeiknek, vessetek meg eszmét, szellemet,
indítványaikat, mind kullancsfulánk az, mit véretekbe öltnek;
uradalmaitokat akarják maradékaiknak horgászni… Mi szükségtek nektek
hazára, országgyűlésre, csodára?! az idén kitünő saison lesz a milanói
scálában, híres verseny Rochesterben, bikaviadal Sevillában, érdekes
vendégek Helgolandban, menjetek mulatni!
Persze, efféle nevelési elvek nyomán a hány eszme és akarat, annyi felé
nyargal; épen olyan, mintha díjt akarva nyerni, szilaj legelőkről fogott
ménekhez ragasztanánk a pályaszekeret, melyek összerúgnak s egymást és
magokat bénítva szekeret törnek.
A nevelésben kifejlett hiúság, önimádó vakság, s kiváltságos elsőbbségi
követelés kizár minden munkaösztönt, szorgalmat, egyéni fejlődést, sőt
tájékozó itéleterőt, helyzeti, körülményi önismeretet. Összezavarják, s
kicserélik a függetlenséget korhelységgel, önállást féklenséggel,
önérzetet dölyffel; vagy pálfordúlat esetében alkalmazkodást
hizelgéssel, alárendeltséget szolgalelkűséggel, buzgalmat fanatismussal.
Az ilyen, nem olyan mint más, nem úgy mint másféle elvekből ered és
fajul el a ragyogási szenv, könnyelműség, túlköltés, erőködés, erőtetés,
hagymáz, szenvedély, erőszak; mignem a végkép elferdült egyén, kivált ha
véralkata, jelleme vérmes vagy makacs: kártékonynyá, kiállhatatlanná
lesz, szerencsétlensége körének, honának; terhe családjának, átka
önmagának.
Természetes, miként ez nem általánrajz, borzasztó is lenne, ha úgy
volna; de Lajos növekedése annál telibb volt az osztály-töredék ide
vonatkozó hibáival, melybe váltottvérűl becsempésztetett, minthogy a hiú
Beatrice, fiának elkényeztetésiben önmagát látta felülemelve a
magyarországi anyákon, kiket mindenben törekvék túlhaladni. Azonban
Lajos lelkében eredetileg féktelen epicur-hajlamok, kalandvágy,
szenvedélyek s merész, makacs önfejűség születtek, miket az alkalom,
eszköz és helyzet nevelt, terjesztett, elvadított, annyival is inkább,
mert Lajos egész ifjuságát magánál kisebbek köreiben töltvén, megszokta
első lenni, kivánatit betelve, akaratát végrehajtva látni, s mi előtte
fő volt, hiú s egymással versenyző hölgyek közt szerencsét aratni.
Az epicur-élvek, fény, asztal, szerelmek, kényelem, csapongás lettek
lelkének eleme; minden egyéb, származat, hivatal, rang, pénz,
képmutatás, ezeknek szolgált eszközül; már igen ifju korában meglepett
nyilatkozatával, melyet Debreczenben atyja előtt tőn. Azóta is ezen elv
és indulat uralkodék s szilajodott rajta. Kizárt ez aprónként szivéből
minden más ösztönt, érdeket, munkásságot, erre vonatkozék minden iparja,
terve, tettereje, titkos álmai. Úgy élt és tartózkodék lelke ez ingatag
alapon, mint valamely virágos égövi szigetkén, mely körül rév- és
kormánytalan sivár mélységgé tette az életet.
Ilyen embernek veszni kell, ha szigetkéje merül, hacsak byroni erővel
nem birja megúszni a tengert; Lajos pedig nem vala Byron. Míg Athea
iránt nem érdekült, többnyire sikerrel űzte csapongásait, s a hol
belesült is, nem gondolt vele, mert szerelmes nem volt, s cserén cserét
cserélt. Azonban e leány áthatotta őt, felköltve az indulat foglaló
hatalmát. Mint ily lelkületnél szokott, azon percztől egyedül Athea lőn
egész világa; egy csillámló örvény közel szigetéhez, mely minden
gondolatát, eszét, álmait magába sodrotta. Semmi más, senki más, csak ő,
csak ő. Viszonzott szerelem is emészt és elmerít hasonesetekben; hát még
a tört remény, a megvetett gerjedelmek benfuladó tüze? Az ellenszenv és
akadály először fellovalta vágyát, élesíté ingerét, szorgalmazá
tetterejét, vállalkozásait; de midőn kitartás, csáb, csel, ármány,
tolakodás sikertelenül maradt, midőn a remény és eszközök végkimerítése
után arról kellett meggyőződnie, hogy minden veszve van, ifjúsága
hanyatlik, uradalmait Ödön ragadja el, adósságaihoz semmi segédkútfő,
hivatala veszélyben forog, tér nincs, hova hajótörött lelke meneküljön,
mert semmi más földön soha meg nem honosítá: ekkor – mondom – ellankadt,
megtörék, s haboknak vetve kormányt és lobogót, vakon bocsátá magát az
örvény udvarába, mint már hallók, hábor és hóbort űzte megtört erejével
veszni tért elméjét, hogy irigyeinek élvet, a közpletykának zsákmányt, a
hasonnevelésű nemes ifjaknak példát adjon a bukott epicur.
Mennyire nem ismeré a szenvedélyek végkifejléseit, midőn büszkén
hánykódék a tapasztalt főispán előtt, miszerint ő, az elveszett Don
Juanok s Borgiák után, másnemű egyéniségek példasorát nyitandja meg a
történetekben!
Azonban a magándalnak, ismételtetés után is, vége lett.