vonagló árnyával olykor megeleveníteni látszik azokat. Hosszú árnyak
nyulongnak a falon s ha a rezgős ablakokról becsap a szélvonal,
felkavarja a nehéz halottszagot s meg-megzörren az üres szemű csontváz.
Első tekintettel úgy látszik, nincsen semmi élő e földfeletti sírban s
nem foghatja meg a kisértő sóhaj eredetét, mely a tompa csendben
időközönként támadt és elhal. De ha az ember szeme a sötéthez szokik s
gondosabban szétnéz, száraz, halvány alakot lát mozogni egyik sötét
zúgban. Komoly, sötét szemű férfi ült zsámolyon, szakadt
katona-egyenruhában, rostos kalappal, mely mélyen szemeire konyult. Két
könyökét térdeire támasztá s száraz öklei közt borotválatlan állát
nyugtatá, melynek tüskés szakállában erőltetve őszült szálak csillogtak.
Vékony szárait ócska nadrág félig-meddig fedte s egyik lábfeje közepén
el volt csonkítva. Mereven bámult a félsötétbe, érzéketlenül a környező
tárgyakra, mintha egy virágkert dombjáról nézne le. Az elhaló sóhajok
tőle támadtak.
Darabideig csend után izmos legény lépett be a belső ajtón. Pofók,
kulacs képű, csomolygós haja balról feltenyerelve áll, szája kisded,
mintha fütyölni akarna s orra módtalanul pisze, hátratűrt czimpával.
Vállán egy halottat hozott lepedőbe burkolva s letette egyik üres
asztalra; aztán felegyenesedék s kinyujtózott a teher súlya után. Most
meg lehetett ismerni egész termetében Pisze Pistát, ki, mióta nem
láttuk, bámulatosan kifejlett s megcsontosodék.
[Illustration: – Mondom, ne búsulj.]
– Ne búsulj Ferke, bíz a gyertya is elszomorodik tőled, no mindjárt itt
leszek, s neki biztatlak én, hogy kedvedben reám ágaskodol. Még egy
pecsenyét kell hoznom, de csak innen a másod emeletből. Tudom, holnap jó
borravaló üt, mert lesz mit kaszabolni az orvos uraknak; mondá vidám
szeszélyes kedélylyel, lehamvazva gyertyáját, sietve távozék.
A mogorva obsitos elébbi helyzetében maradt. A gyertya tisztább világot
vetett rá s arczéle oly ismerősnek tetszék, hogy az ember gondolkozni
kényszerült, hol és minő körülmények közt találkozék ezen alakkal, de
lehetlen volt eltalálnia, mert alúl a szakáll, felül a kalapja vastag
árnyban tartotta képét, úgy hogy csak élrajzát, de vonásait nem lehete
látni.
Pisze Pista megérkezék a második hullával, s ruhátlan hozományát
beleveté a kádvízbe áztatni, maga pedig szemben az ifjú hadastyánnal,
egy odébb vetett czomb helyére felkuporodék az asztalra, s mogyorót
kezdett törögetni egyik csonttörő kalapácscsal.
– Mondom, ne búsulj, lám én harangot húzok a bú elibe mint a
fergetegnek, s van is mindig olyan kedvem, hogy harangot önthetnék
belőle. Lajos úrfi ölte meg szerencsédet, ő tett bolonddá engem is. Állj
bosszút rajta, szívesen segítlek, de magam nem érek rá.
Az obsitos öklével fenyegetőzék Lajos nevére, aztán felállt, engedni
akarva Pisze Pista vidító szavának. Most látni lehetett egész arczát, s
bár a bú és kora vénhedés nagyon kivette régi formájából, meg lehete
ismerni Fekete Ferenczet, kit a henczidai jegyző Rigó Ferke név alatt
vőlegény korában a templom küszebéről fogatott el, hogy Mariska védlenül
maradjon Lajos étvágyának.
– Hogy tett bolonddá Lajos úrfi? kérdezé Piszétől, mintha adatait
vágynék szaporítni, hogy több oka legyen Szalárdy Lajost megölni.
– Hogy tett?!… hát úgy tett, hogy elhozott a pusztáról, hol én igen
boldog voltam; jó szívemet elrontotta, hozzá szoktatott a kasza-kapa
kerüléshez, az úri cseléd henye életéhez, aztán meg elcsapott hűségemért
bűn nélkül, mert én jó szándékból mondtam szobaleány szeretőmnek, hogy
Athea kisasszony képét az asztalán tartja, azt hittem, még jobban fogják
uramat szeretni; mondá Pisze Pista, miközben a szétkonczolt
hulladarabokat kezdé koporsóba hányni, hogy reggelre temetve legyenek, s
műtéte közben törletlen ujjakkal ki-kivájta egy tört mogyoró belét saját
fogai számára.
– Mégis csudálom, hogy ezt a csunya hivatalt magadra vállaltad, s
halotthordóvá tudtál lenni, holott Hortobágyon szabad életed lehetne a
szabad lovak hátán.
– Mit csináltam volna? Ládd Fekete pajtás, ha az ember egyszer megszokta
a jó kosztot, rátart a gyomra. Úgy képzeltem, nem tudnék többé
posztóruha s bor, pecsenye nélkül elélni, aztán szerettem is azt a
hiteszegett csontot, haza pedig azért sem gondoltam, mert tudod, hogy a
magyarféle ember ki szokta csúfolni, ha egy meguriasodott atyafi haza
szorul. Itt meg nem akadt szolgálatom. Pisze orromtól minden háziasszony
félre fintorította az orrát, uraknak sem kell, a ki németül nem tud. Hat
hétig voltam csavargóban s elköltém mindenem; már ruháimra került volna
a sor; de biz azt el nem pocsékolod Pista, gondolám magamban, inkább
ördögvakarónak is beállok. Meghallottam, hogy az egyetemnél nincsen
halotthordó, s beállottam ide házszolgának, azóta dűtöm, burogatom
meghült atyámfiait; hidd el Fekete, jobb ezekkel bánni, mint élővel,
mert ez se meg nem lop, se meg nem szól.
– Nem irtózol tőlök?
– Nem én, felele Pisze Pista, miközben egy elszakadt fület, mint valami
taplódarabot huzogatott ujjai között. Orvos urak gyakorta mondják, hogy
asszonyos gyáva ingerültség attól irtózni, a mi természetes. Irtózatosb
ezeknél egy sima gazember, ki ezektől irtózik. Már én csak úgy
szedem-veszem őket, mint a párnazsákot, beáztatom, kitisztítom,
megborotváltatom, asztalra fektetem, hol aztán a segéd, ki itt a
halottak szagában és szomszédjában lakik, felvagdalja s a tanuló urak
közt darabonként kiosztja. Jó fizetésem van s néha mellé
csordul-csendül, mert ha hulla nincs, mint uraim nevezik, a kórházban,
három-négy forinton megvesznek egyet. Minap is ide hoztam egy pesti
czimborámat, legalább kezeim közül csusszant a paradicsomba.
– Bizony szeretném Lajos úrfit így látni a kezedben; mondá Rigó Ferke, s
az elfojtott harag redőket vont komor homlokán.
– Már annak magam is minden izét szétszedetném, viszonzá Pisze. Istenem!
mennyi tengerrosszat hallottam arról az emberről, pedig istenáldásának
tartottam éretlen észszel.
– Hát csakugyan olyan boldog avval az énekes kisasszonynyal, mint
mondád? kérdé Rigó Ferke boszús kárörömmel.
– Biz az egész város tele van vele. Ámbár a szobaleány, míg szeretőm
volt, mindig az ellenkezőt vitatta. Akkor tájban sokat hallottam Lajos
úrfiról, de most már nincs kitől, mert a szeretőm eliszonyodott tőlem,
hogy ilyenféle sorom van. Biz azt esküdte ő, hogy Lajos urfit csak úgy
szereti Athea kisasszony, mint a kecske a kést, s olykor egész nap is
elül másutt, csakhogy nyakára ne mehessen. Én a szóbeszédet amolyan
szobaleányfogásnak hittem, ki asszonyát menti, mert a világ ellenkezőt
beszélt, s Lajos úrfi el-eljárogatott oda. Azonban egy darabtól hinni
kezdtem, hogy van valami igaz a dologban, mert mióta egyszer tele
rakatta éjjel az úrfi a kisasszony szobáját virággal, ritkábban lehet
látni, hogy hozzá felmenne; a mellett elsápadt, szomorodott, egész teste
nagyon megadta magát, s feje úgy meghajolt, mint nyirfáé. Nagy búnak
kell járni a csontjában, ha végét nem veti, könnyen megeshetik, hogy
üresen hagyja a csizmáját.
– Isten őrizze meg, míg én el nem készítem a halálra; felelt sokat
jelentőleg Rigó… Jobb is nekem sietni magammal Pista pajtás, hol lakik
az a tyúkorzó róka?
Azalatt Pisze letakarítá az asztalokat, megtörle mindent, maga pedig
Ferkével szemben ismét felült az asztalra.
– No halkan, okosan, rendén a dolognak. Addig már elmondtad tegnap, hogy
az esküvőről elfogtak katonának. Ez még nem nagy ujság, hanem azt
beszéld el, mit csináltál aztán?
– Búsultam, mint szokás a szeretőm után, válaszolá Ferke. De bánatomat
nem tudtam feledni, pedig ez nem szokás; és a mi még kevésbbé szokás,
elvágtam egyik lábam fejét, hogy haza jöhessek Mariskát elvenni, Lajost
megölni. Világos, haza eresztettek, mit is érne a compánia ilyen csonka
bodzafával; mesterségemet pedig tudnám még folytatni, mert két kezemet
épségében hagytam, hogy legyen mivel boszút venni ellenségemen. De
minden késő Ferke, nem kell nekem már egyéb mesterség a hóhérén kívül,
az is csak addig, míg Mariskám kétségbeejtőjét kivégzem… Avval
álmodoztam, sírva és dologban találom mátkámat… Dehogy… Sehol sem volt.
– Azt mind tudom pajtás, csak egyet magyarázz meg, mi úton jutottál
egyenesen hozzám?
– A mint megtudtam Debreczenben, hogy Maris elveszett pesti
szolgálatából, hová Vámos úr szerzé, rögtön felindultam őt a föld alúl
is kikerekíteni. Úgy okoskodtam, te mint ügyes ficzkó leginkább útba
igazíthatsz, s megkérdezni hol keresselek, útba ejtém Hortobágyon
apádat, az öreg Peregi Marczit. Azt izeni, eredj haza, olyan csikó van a
ménesen, szájával kapja a nyulat, s tudja, hogyha gatyádat ráteszed, nem
kivánsz több pesti bugyogót viselni.
Pisze Pista szemei szikráztak a csikó hallatára.
– Hát láttad az öreget, pajtás?
– Egészséges, mint a makk. Jókedvű, piros még most is, tenyere nélkül
néz nap ellen, s ha valami után vigyáz, úgy kidugja zömök nyakát
lapoczkái közül, mint a jó bika.
– S jól szólott felőlem?
– Nagyon szeretné veled fogdosni a vad lovat.
– Hát az ős kunyhó?… a karám?… a pusztai csárda?
– Mind békében vannak, s adnak annyi enyhet, a mennyi elég.
– Bizony Ferke, jó is vón még egyszer a szabadság. Be sokat sóhajtottam
utána! Szép az a posztó ruha, jó a bor, pecsenye, de mindig mondtam én,
csak képzeled te azt bolond Pista, hogy jobb volna az a szabad életnél.
Itt felczifrálkodik az ember, s ha dobaz, mint a malombálvány, de aztán
parancs és istráng után forog, mint a malombálvány, otthon ha a keselyre
felkapok, nincsen uram a meddig látok, azontúl is csak egy. Verje meg az
Isten, nem is azért maradtam én itt, mikor Lajos úrfi elkergetett.
Megcsaltam magamat, a szerelem húzott hajamnál fogva, azért ragadtam
meg… Most már úgy sincsen szeretőm!… annyi mint az!… itt a kezem ha
boszudat végeztük, nem török több csontot, haza megyek a gyepre; ha
virágom nem nyit, ültet más, mégis lesz bokrétám, ha egyéb nem, lengő
árvalányhaj, legalább nem hervad el sóhajtásomtól hűtlen szobaleányok
miatt.
– Így kerestelek fel, midőn tegnap találkozánk, folytatá Rigó Ferke a
kivánt magyarázatot. Te ma estére igérted, hogy lesz időd bővebben
beszélni.
– Nem tudtam, hogy két pecsenye akad. Azt a lepedőst a Rókusból hoztam,
betegen ment oda, s nem volt a világon semmi ismerőse; mikor
kinyújtóztatták, nevét oda dugták lábujjai közé, ha valakije akadna, ki
eltemettetné; de minthogy senki sem találkozott, szokás szerint ideadták
bonczolni. A másik pedig saját konyhánkról került, innen a magunk
korházából. Hanem azért se baj, jártam a dolog után. Felkerestem
Poltrást, ha nem tud-e már valamit Marisról? Igen sok dolga volt, mert
péknél lakik most, csak annyit mondhatott, hogy eljő ma este, s
bizonyosan örvendetes hírt hoz, mert igérte valaki, hogy Marisról
tudósítást fog neki adhatni, s ahhoz készült ma délután.
– Nem hozhat oly tudósítást, hogy Lajost meg ne öljem! – mondá Ferke
komoran.
– Minő gondolat az; úgy nem leszek segéded.
– Akkor megölöm magam.
– Dehogy ölöd ecsém; arra való az ész, hogy ha máson akarsz boszut
állni, ne magadat tedd örökre tönkre.
Alig mondá ki szavait, kinyitott a Poltrás, «jó est» kivánattal, s a
nélkül, hogy a szag vagy környezet legkisebbé indítaná, fáradtan leült a
koporsó szélére. Úgy látszik, a természetnél maradtak mindenben közel
állnak a természethez, természetesen veszik a természetest, mi a
természetlent beteggé teszi.
– Istenem, mily dühösen örültem volna azelőtt ennek a gulyáshúsnak,
mondá hidegen, a hulla-ragoûtra tekintve a koporsóban. De most fel sem
izgat. Csakugyan boldoggá tett Vámos úr a kigyógyíttatással. Azóta olyan
nyugodt, jó dolgos vagyok, s nem rettegek soha. Egyszer volt görcsöm,
midőn Márkot elfogták. Akkor szerettem volna macska lenni, hogy torkát
elrágjam, de az is elmult, nem lett semmi bajom.
– Gyere haza Poltrás Hortobágyra, én is itt hagyom Pestet, mint szent
Pál az oláhokat; mondá neki Pisze, kit a honvágy fokonként merőben
elfoglalt.
– Nem megyek biz én, viszonzá a Poltrás. Rutul bánt a pusztán velem
minden ember, nem jól esik rájok emlékezni. Aztán nekem sok dolog kell,
csak úgy vagyok boldog. Az orvos parancsolta, hogy örökösen foglaljam el
magam, de magam is érzem, roszat tenne nekem a henye szabadság.
– Legjobb is, ha ki-ki ösztönét követi, megjegyzé Ferke. A kutya sose
kérdi a macskától, mit csináljon? hanem kikeresi a fűvet, a mi neki
használ.
– Tán te vagy Rigó Ferke? kérdezé Poltrás az obsitostól elfogultság
nélkül.
– Én vagyok; felelé mohón a legény, előre nyelni kivánva az örvendetes
hírt.
– No hiszen neked jobb lett volna vakon születni; viszonzá a leány
közönyös hangulattal.
– Hogy hogy? kérdé Pisze Pista részvéttel, miközben a koporsót lezárva,
kiadá a hordóknak temetés végett.
– Tegnap reggel Budán árultam kenyeret, kezdé a Poltrás, mert pék
gazdámnál letisztítjuk a penészt az el nem kelt maradékról, megsütjük
másodszor, s aztán eladjuk olcsóbban szegény rendűeknek, leginkább
szőlőkapásoknak. A mint kenyereim közt ülök, arra jön egy zöldséghordó
puttonos asszony, kinek fején megismerém Mariska régi kendőjét, mert
ezen tájon senki sem viseli a debreczeni kék lencsés keszkenőt. Hol
vette? kérdezém tőle magamhoz kiáltván, s szóról-szóra kisül, hogy a
leányt régen ismeri, vele lakott, vele dolgozott, s estvére is együtt
leszen vele.
Rigó Ferke egészen felderült, maga sem hitte, hogy az a desperált arcz
annyi kifejezést tudjon visszaadni.
– No ládd pajtás, mindjárt könnyebben szerződünk most, a boszútervre
nézve; mondá Pisze, vállát veregetve az örömbeli osztály kimutatásaul.
– De minthogy sietett, ma délutánra rendelt magához, hogy vele együtt
menjek el Marishoz. Az asszonytól jövök most.
– Menjünk, menjünk; kiálta Rigó visszatarthatlan örömmel, fejébe csapván
rostos kalapját.
– Ohó! sohse siess, tartóztatá nyugodtan a Poltrás. Ne félj, nem szökik
el, bizonyosan helyében találod. Jobb előbb megtudnod egész történetét,
maga úgy sem beszéli el.
– Halljuk, halljuk, sürgeté mohón a két férfi s Rigó Ferke mondhatlan
izgatottsággal veté magát előbbi zsámolyára.
– Marist, mikor a gyujtogatási vád alól felmenték, jó szolgálatba adta
Vámos úr itt a városban, hogy szégyenét, eseteit senki nem tudta.
Azonkívül megvigasztalta őt, hogy két-három év mulva, ha módja lesz
benne s fontos dolgai fogynak, utána jár, s kiváltja Ferkét a
katonaságból; aztán majd visszafizethetik együtt mesterségüzésből a
költségeket. Marist boldoggá tevé az igéret, dolgozott mint a tűz, jó
színben volt mint a piros alma, s ha összejöttünk, mindig Ferkéjéről
beszélgetett. De néhány hónap multán borzadva győződék meg, hogy anya
lesz; a pokolra való Lajos erőszakja szerencsétlenné tette őt.
Rigó felugrott, s vérszomjazó dühvel verte össze ökleit, hogy szinte
csattogott mint a csont.
– Hagyd el Ferke, nyugtatá a Poltrás; úgy sem változtatod már azt meg.
Minek ölöd magadat? elég, ha megölt a szegények ostora, kit mindnyájan a
nép istápjának hittünk… Mondom, Maris önmagától eliszonyodék. Hiában
vigasztalám, hogy ő nem bűnös, lelke nem vádolja, gyalázatát senki sem
tudja meg, az Isten jó, Vámos úr él s még minden jó lesz. Nem ért
semmit; mindig halni készült… Az idő telék, már félnie kellett minden
lépten-nyomon, hogy a háznál észreveszik baját, mert dolgozni sem tudott
olyan könnyen. Én előre gondoskodtam helyről, hol majd ágya legyen,
biztattam, bátorítám, s felmondattam vele két héttel előre hónapos
szolgálatát. De nem sokat bíztam a leányhoz, mindig egyre sírt, sárga
lett mint a jeneszterfa mikor virágzik, s a hónap kitelése előtt,
rendben hagyva mindent, szolgálatából elszökött. Akkor végképen nyomát
vesztettem, pedig Vámos úr jutalmat is tett rá, a ki feltalálja. Hanem
most beszélte a puttonos asszony, hogy akkortájban ment dolgozni
közéjök, hová azon időben ő is napszámra járt. Rongyot válogattak egy
dugult padláson papiros-malomhoz, nyolcz krajczár napi bérért. A
szemétgőz s penészpor úgy ellepte mellöket, hogy mindig köhögtek.
Azonban az udvaron smirkászkészítő lakott, minek nyáron iszonyú szaga
van, a szomszédban pedig csontgyár volt, melynek bűzös, fojtó füstjét
sokszor bekavarta közéjek a szél. Azonkivül Maris közel oda, nedves
föld-putriban lakott, a vágószékek megett, melyeknek árkában a pállott
vérszag az ember csontját is átjárja. A lány felette elegészségtelenült,
mert hogy rosszul is élt, lebetegülésre iparkodván takarékoskodni. Mások
öt-hat napig dolgoznak legfeljebb egyhuzamban a rongyválogatásnál
éhenhalás ellen, Maris mindvégig ott maradt, mert társai többnyire
olyanok valának, kiktől nem lehetett magát szégyenleni. Végre, ennyi
nyomor miatt még szülése előtt megbetegült. Míg egy-két krajczárja volt,
helyet adott neki a putri birtokosnéja, de aztán ki akarta tenni az ég
alá a kerti gaz közé. Hanem van egy gyalog nevelő, ki azon külvárosban
egy váltó forint, vagy sokszor harmincz krajczárért is hónaponkint eljár
leczkét adni. Ez vetődött oda, s minthogy hajdan orvosnövendék volt,
tudta útját módját. Beszerzé őt az egyetem szülészházába minden fizetés
nélkül, hosszú szenvedések után egy fiúnak anyjává lett, maga örökösen
elgyengült és romlott. Gyermekét nem fogadta el, utálta, irtózott attól,
mert Lajos vérét látta benne megelevenülve, és ha anyai ölére akarták
tenni, fojtogatólag horgasztá feléje körmeit. Az orvosok őrültnek
hitték, s gyermekét beadták a jótékony nőegylet kisdedóvójába. Én tudom,
hol a gyerek, ma láttam, épen olyan mint az apja.
– Hol a fattyú? kérdé rögtön Rigó, de arczában nem volt már azon rohamos
düh, mely az elébb kitört; sokkal félelmesebb, rettentőbb elem fekvék
nyugalmában; hasonló ahhoz, mikor a magyar paraszt csendesen iszik,
kalapja alól sehova sem tekint, s egy pár itcze után felkelve, szó és
készület, szitok és fenyegetés nélkül ketté hasítja haragosa fejét,
mintha csak fába vágná fejszéjét.
A Poltrás körülményesen elmagyarázta, hol és miként tartózkodik Mariska
fia.
– Hagyd el, megértettem, szakasztá félbe Rigó Ferke. Ha szemem kisütnék
is, botlás nélkül rá tudnék menni; s kalapját mélyen szemére vágva,
többet is mormogott, de csikorgó fogai miatt nem lehetett érteni.
– Hát továbbá mi lett Mariskából? – kérdé Pisze Pista.
– Nagy sokára kikerült az ágyból, de betegesen vonszolta életét. Néha
napszámra járt, hogyha jobbacskán volt, máskor pedig koplalt, s háznál
dolgoztatott, a mi erejétől kitelt. Mignem mostanában megkapta rossz
telelés miatt a járványt, s typhusba esvén a Rókusba vitték feküdni.
– No hát vezess a Rókusba, ha Mariska ott van; mondá Rigó Ferke, sötét,
de zajtalan kedélylyel, mintha már minden mindegy volna neki.
– De’szen mehetsz oda, felelé a Poltrás. Tegnap épen oda készült a
puttonos asszony, mikor velem beszélt, de ma már azt mondta, hogy
Mariskát nyujtóztatón lelte, s ha ma estig nem akad, a ki eltemesse,
koporsó nélkül öntik a sírba, vagy feldarabolják az orvostanulók.
Rigó Ferke elsápadt, mint a meszelt fal. Pisze Pista felugrott, s
lerántá a Rókusból hozott hulla arczáról a lepedőt.
– Úgy bizonyosan ő az, mondá képéből kikelve, mert ma délután nem volt
több halott a Rókusban… De nini, itt a neve a láb-ujja közt papirosra
írva, én ugyan nem tudok olvasni, de bizonyosan az lesz.
Rigó Ferke elolvasá a papirszeletet, s tenyerébe szorítá homlokát,
mintha eszét akarná megtartani, különben nem volt viseletében semmi
változás, semmi átkozódás, roham, vagy pityergő könyűk; csupán
szemefehérében véresedtek meg az erek.
A hulla nem a szép menyasszony már, kit a templomküszöbhöz kisértünk,
nem is a tépett virág, kivel a vallató teremben találkozánk… mi a lepel
redőiben rejlik: aszott fonyadék a néhai diszből. Haja kékedt arczaira
hullott, mintha önmaga fedné el szemérmes szemeit, mikben oly sokáig
hordozta az élet méltatlan szégyenét. Vonásiban vád és utálat kövesült
meg az emberek ellen; lehetne időpont és körülmény, hogy ezen halott
forradalmat költene sorsosai között.
Rigó Ferke mereven, pillantás nélkül nézett egykori jegyesére.
Megcsókolá a szőke hajat, melyről ő fogta leveendni a pártát;
odahajoltában, a beesett arczra egy forró könyűt ejte, mely a megtört
gyertyafényben csillogni kezdett, mintha a hajdani menyasszony sírná
bucsúját.
– Hol lakik gróf Szalárdy Lajos? kérdé Ferke tompa, rezgő hangon, s
egész arcza mélyen elsötétült, mint a pusztai ég, midőn rettentő vihar
van készülőben.
– Nem mondom meg Rigó, mert szemedből látom, hogy most azon momában
megölnéd, a mint vele találkoznál: s csak magadnak csinálsz bajt –
felelte Pisze Pista engesztelőleg.
– Hol lakik gróf Szalárdy Lajos? ismétlé kérdését Rigó Ferke ugyanazon
hangon, de már szemeiből látszék, hogy ha feleletet nem kap, Pistát is
irgalmatlanul fel fogja konczolni.
– Ha épen oly makacs vagy, én megmondhatom, de azt most csakugyan nem
találod otthon, hanem ha látni akarod, eredj színházba, mert ma Athea
kisasszony énekel, s Szalárdy ilyenkor ki nem maradhat.
Rigó Ferke indulni akart.
– Megállj ecsém; tartóztatá Pisze, abban a váznak való ringyrongyban be
sem bocsájtanak a színházba, ha csak karzatra nem; ott is gyanús ember
lennél, a ki lopni megyen, de meg sem látnád, vagy rá sem ismernél
Szalárdyra azon angyaloknak való magasságból; hanem mindjárt huzok én
rád frakkot és pantalont s kürtőt a fejedbe, úgy is megvan még a szép
fekete ruhám, melyben komornyikoskodtam Lajos úrfinál. Borotválkozz fel
vak szemedig, aztán nesze pénz, eredj földszintre.
Rigó nem borotválkozott, de a pénzt s ruhát elfogadá.
– Hanem meg ne öld pajtás azt az embert, ha hozzá férsz; lásd ott abban
a tömegben nagy hűhó lesz belőle, s téged nagyon sajnálnálak, ha oly
gazficzkóért rövidebbre szabnának egy fejjel – kérlelé Pista
szeszélyesen, hogy komor lelkét engeszteltebb hangulatba hozza az
elkeseredett Ferkének.
Rigó felelet nélkül hallgatta szavait, s gyorsan öltözék.
– No de, adj kezet rá pajtás, hogy nem ölöd meg; hiszen kontár
bosszúállás volna egy percz alatt kivégezni, ki téged egész életedre
búsít; majd gondoljunk valami okosat, csak türtőztesd magad – folytatá
Pisze kezet kérve nyújtott tenyerével.
Rigó Ferke oda adá kezét, de szeméből úgy látszék, hogy csak az ostromot
akarja kerülni, s akaratára nem igen hajlandó alkudni.
– Meglásd, derekabb lesz őt kedvteléseiben üldözni, hogy boldog ne
lehessen minden gazdagsága mellett – füzé indokait Pisze, feltevén
magában, hogy titkon utána vigyáz Ferkének, s nem hagyja szabadon busúlt
haragjára.
– Dészen nem lesz a már gazdag; Vámos úr azt mondta Márk elfogásakor,
hogy uradalmait elveszik az árvahalász számára – közbevágott hirtelen a
Poltrás.
– Lehetetlen! – csodálkozék Pista.
– Aztán meg nem is az öreg gróf fia őkeme, hanem váltott gyermek egy
pálinka árúsnő alul; folytatá amaz.
– Lehetetlen! ismétlé Pisze.
– De úgy van; mindjárt elbeszélem.
XXXV. (Bukott epikur.)
Míg a Poltrás magyarázatait közlötte, felségesen mulatta magát
színházban a nagy közönség, a kinek tudniillik helye volt hozzá, mert
nagyobb része úgy össze volt tömve, lapítva, mint a felfűzött füge, ugy
hogy mulatsága törvényes büntetésnek is tökéletesen beillett volna. A
karzaton nyolcz-kilencz rőfnyi futamodásban, főttrákszínű pofák
virítottak egymás tetejében; a páholykör tarka falai közt tisztesen
megfésült példányok hím- és nőnemből, többnyire egy vagy kettenkint,
kivévén azon violentialis compossessorátusokat, hol lármás úriszékek
tartattak legmélyebb csend alatt, vagy egész nemzedék gőzölt s várt hely
után a gádorban, míg a dalgyűlölő seniorok kikapaszkodtak a
lámpavilágra. Alul is példásan begyülekeztek mindenféle rendű, rangú,
szinű s első magyar illatszerű capacitások, kiknek tömegét, ha festésre
kerül, csak egy-egy görbe vakarítással szokta fejről-fejre kikanyarítani
a fametsző. Egy szóval egész ház ama zsufoltságban volt, mely mulatságos
szemlékre nyujt anyagot, s okvetlenül az emberi nem majomias eredetére
ragadja az eszmét.
Athea lépett a deszkákra s az ember menten meggyőződék, legyünk bár
majmok, mégis igen nemes példányok akadnak közöttünk.