s pecsét jegyével. Rögtöni távozást javasoltak a hű körmök, mert holmi
fogatásról hallotta suttogni a zárdából kibocsátott idegen urakat. Márk
elzöldült a levél sürgető tartalmán.
– Végrehajtá kérelmeimet? kérdezé a hajhászt, kinek máskor, saját
szótára szerint parancsokat adott.
– Végre; felelt az. Öt jó ló a budai parton áll, Pest felől csónak
várakozik, s itt a kapu előtt bérkocsi, mely odáig elnyargal.
– Tehát vigyük a ládákat; mondá a hajhásznak, s fülön fogá vele a
kincsrejtő koffert.
– Juj, de borzasztó nehéz, segélyül kell felhíni a kocsist; de hova, mi
végre e roppant úti málha? mondá a hajhász, miután a podgyászt
megemelinté.
– Meglehet, egy hónapig maradok… fehérneműk,… nehéz bonczeszközök,
gyógykészületek, még tán Bécsbe is felmegyek; felele dr. Márk kapkodva a
rettegő zavarban, hogy embere észreveendi kincseit.
– Pénz mindent pótol, vétek vinni ezt az akadályos podgyászt.
– De semmi pénzem;… igaz, jó, hogy eszembe juttatá! – közbevág a fukar,
megragadva a pénz eszméjétől, melyet a sürgető levél félelme egy perczig
kiütni látszék fejéből. Lám, lám, velem barátságot tehet. Itt vannak
négy ezer forintig apró váltók, melyek néhány nap alatt lejárnak.
Fizesse ki őket barátom, úgyis maga mondá prolongatiókor, hogy igen
biztosak, pedig tudom, nem volt vesztegetett szó, melyet adósai fizettek
meg.
– Én nem mondtam azért azt, hogy hitelezni akarok azon uraknak.
– Mit? hát meg akart csalni? gaz nadályokkal szövetkezett ellenem, kinek
annyi rebachot köszönhet? kérdé ingerülten Márk, egészen beleesve az
uzsorási fukar maniába, s feledve, hogy életkérdése forog fenn.
– Én…? csalni? kérem alázatosan inkább zápfogamat hagynám kihuzatni,
mint princzipálisom zsebéből egy paraszt forintot kihúzni segéljek:… de
én nem szeretek olyan becsületes embereknek hitelezni, mint azon
acceptek: ha utravalója nincs, adok inkább dr. úrnak kölcsön váltóra.
– Nem kell, nem akarom; Márk sokkal büszkébb, semhogy adóssági aláiratát
hajhásza zsebében hagyja henteregni mint valami megsárgult ó nemes; –
óvakodék Márk azon sajátos nemével az álhiúságnak, mely épen az uzsorás
osztálynak szokott tulajdona. Hanem giróm nélkül vegye zálogul ezen
váltókat, azt barátságul fogom tekinteni.
– Jól van, tehát kétezret adok rájok; felelé a hajhász szivességét
akként intézendő, hogy teljes hite mellett is kétannyilag biztosítsa
magát.
Márk folyvást kezében szorongatá a vészjósló levélkét, folyvást eszében
tarthatá vala, miszerint minden percz fogolylyá teheti, minden szó, mely
miatt késik, hurkot vethet nyakába, de az uralkodó érdek, a szokássá,
természetté rögzött fukar elfogultság minden más eszmét háttérbe tolt,
feledtetett vele, s harmincz krajczárnyi kérdésbe oly vak falánksággal
tudá belesülyeszteni, hogy hasonlóvá tenné nem tudom melyik madárhoz,
mely magát puszta kézzel hagyja csalétken megfogni.
– Csak két ezret!? esék szavába szorongva, hisz alig fele; csak nem
akarja velem elhitetni, hogy azon váltók veszélyesek, s engem
földönfutóvá tesz? Szépen kimutatá foga fehérét! no hiszen keresek én
magamhoz illő hűséget, s tőkéimet felém hajlóbb kezek által fogom
forgatni. A hajhász figyelemmel vette e szókat. Tehát tovább is akar
uzsoráskodni? kérdezé magában. Tehát nem azért szedte be pénzeit, hogy,
mint nekem hazudá, külföldi biztos bankba helyezze ki? s talán már
titokban más hajhász által dolgozik, s adja ki tőkéit, miket én oly kába
szigorral behajtottam? hát más arat a földön, mit én műveltem termővé?
pedig okvetlenül folyvást uzsoráskodik, mert hiszen utravalója sincs,
úgy szerteszét osztá bejött összegeit. Ezt nem engedhetem,
tőke-kezelését vissza kell kerítnem bármily áldozatba kerül, majd gondom
lesz reá, miszerint az üzlet visszafizesse, mit annak fejében
vesztegetek. Ily gondolatokkal nyájas arczot ölte s engesztelő hangon
szólítá meg Márkot.
– Ha épen oly mód nélkül szükséges, egy feltét alatt átveszem azon
váltókat hatvanas kamat híjával, úgysem rovatik le semmi a tőkéből, mert
azon kamatot fel tetszett már venni.
– Mi azon feltétel? kérdezé dr. Márk, fokonként jobban áthatva,
elfoglalva az alku érdekétől.
– Doktor úr kötelező irást ad nekem, miszerint kölcsönforgalmi tőkéjét
Budapesten rajtam kivül semmi más hajhászszal nem kezelteti; felelé a
zsidó.
Márk lelke ördögien mosolygott. Az én tőkém nem lát többé Budapesten
napfényt gondolá magában.
– Ezen szerződésre kész vagyok, viszonzá aztán a hajhásznak; de én is
feltét alatt.
– S mi lenne az?
– Hogy az előre felvett hatvanas kamat nálam maradjon, s hiány nélkül
fizesse ki a váltók értékét.
–… Legyen úgy! kezet csapott a hajhász gondolkodás után, s mig Márk a
szerződési oklevélt megirá, leszámlálta asztalára a váltók összegét.
E közben éjfélt ütött a falóra. Márk úr folyvást kezében izzasztá a
betegőr levelét, s most alkuja sikerültével, mintegy kiábrándulva az
önfeledtető fukarlázból, lelkendezve kapkodott az őrült sietségben, s
hajhászát a kocsiért szalasztá, hogy a ládák viteléhez segélyül felhíja.
– Jőjjön csak; visszakiáltá útjából a rohanó követet, miközben az ezüst
girandole-ra tekintvén, valami ötlék eszébe.
A hajhász megfordult a küszöbön s szótól várt.
– Nem venné meg ezen gyertyatartót? félek, elvész távollétem alatt.
Mióta nővérem házamtól elpusztult, igen rossz cselédeim vannak; mondá
Márk a girandole-ra mutatva, melynek egyik gyertyáját eloltá.
– Hát mi az ára? kérdezé a hajhász, gyanusan nézve Márk szemébe, fukar
féltékenységből indít-e ily különös vásárt, vagy más lappangó ok rejlik
alatta?
– Százhúz pengőt koldusnak is megér, de százért oda adom; felelé Márk
ismét elragadva a telhetlen bírszomj örvényétől.
– Hatvant adok érte, igérte a hajhász, folyvást kémelve az uzsorás
sárgafekete vonásait, de azokon nem árulá el magát más kifejezés a mohó
nyervágyon kívül.
– Hogy adhatnám úgy? holott magamnak is annyiban van, pedig mióta hever
benne a hatvanas kamat.
– Öt forintot igérek még reá.
– Kilenczvennél alább nem engedem.
– Vessünk véget, máskor kipótolja doktor úr, ha jobb szeszélyben lesz;…
megadok érte nyolczvanötöt; viszonzá a hajhász, miközben a tartó súlyát
emelgeté.
– Még harmincz krajczárt rá! felelt az uzsorás elégedetlenkedve, mintha
megbánta volna, hogy alkuját ennyire csökkenté. Utolsó szót mondtam;
viszonzá a zsidó, s letéve a girandole-t, oldalzsebeibe sülyeszté két
kezét.
– Nem vesztegethetem el számból az utolsó falatot; mormogá
türelmetlenkedve az életveszélylyel késlekedő szörnyeteg, miközben a
gyertyát egy kőmozsárba támasztván, szétcsavará az el nem kelt
girandole-t, s darabjait zsebeibe rakta.
A hajhász gyanúja folyvást támadozott; minő különös ok idézheti elő e
megfoghatlan jelenetet?
Márk ablakot nyitott s felkiáltotta a bérkocsist. Embercsoportot vélt
látni a kapu előtt, s reszkető ijedtség kapta meg. Görcsösen vágta be az
ablakot, hogy táblái szerteszét ugrottak. Aztán ládáinak esett, nógatva
a hajhászt, fogja meg füleit, de az a kocsisra várt, perczenkint jobban
csudálkozva Márk zavart viseletén, szinéből kikelt ábrázatán. Ez
izgatottan, maradhatlanul tiblábott a szobában, s kiáltozá a Poltrást,
de az nem volt jelen. E közben körültekinté a szökevény kopott
bútorzatát, s a garasos veszteségek hydrája ismét foga közé kapta fukar
lelkét.
– Nem vennéd-e meg butoraimat? igen olcsón adom; megszólítá a gyanujában
erősbödő hajhászt, alig tudva mit beszél.
– Ugyan az istenért mit gondol doktor úr? mintha a világból készülne
kimenni? kérdezé megütközve a zsidó, most már tökéletesen meggyőződve,
hogy nem tiszta a dolog, s kocsija jutott eszébe, mely ha uzsorása
szökik, veszélyben foroghat.
A lépcsőkön zaj és közeledő léptek hallatszottak.
– Vedd meg, vedd meg, igen olcsón adom; minden bútort háromszáz
pengőért; unszolá a zsidót, alig értve önszavait s szárnyaszegetten
futkosott fel s alá, mint kalitkájában zaklatott madár.
– Uram, én a kocsimat nem adom, az ön gyógyító útja igen gyanús, kitört
a hajhász ez áruló viseleten végre.
A külső zörej folyvást közeledék.
Márk mereven nézett a hajhászra, szemeiben düh s halálos zavar küzdelmei
égtek.
– Megveszem kocsidat, mondá dadogva.
– Nem bánom, ezer pengőért átadom, felelé a zsidó, észrevevén, hogy itt
nagy a veszély s Márknak késnie nem lehet.
– Koldustarisznyát akarsz nyakamba akasztani, hálátlan rühes eb? hogy
zsibvásári rongyodat tízszeres áron kivánod rám varrni, ordítá a
léptekkel növő kétség hangján, önhibájába markolva dühös ökleivel.
– Csak kármentesítnem kell magamat az átvett váltókon lett
veszteségemért, mert úgy tapasztalom, nem fogom én többé doctor úr
tőkéit Budapesten kezelni, felelé ingerkedő hidegséggel a hajhász.
Ezalatt az előszobáig ért a lépcsői zörej. Márk beleragaszkodott kincses
ládájába s fél fülénél fogva őrülten vonagló karokkal húzta-vonszolta az
ajtó felé. A bérkocsis benyitott, de mögötte egy csoport poroszló
sötétlett az előszobában. Márk nem látszék észrevenni azokat, mert a
kocsissal megfogatta a kincses ládát. Egyik végét saját kezével emelte.
Fekete bőrén átpirult a vér, szeme dülledt, homlokinai kidagadtak s
veriték gyöngyözött vakszemén. Feszített erővel, de tántorogva tört az
ajtó felé, mintha egy czápa torkából erőlködnék kimenekülni.
A hajhász galléron ragadta.
– Kocsim árát! különben itt fogsz veszni.
Márk észnélküli zavarban húzta a ládát s vele a bérkocsist. A hajhász
visszarángatá azt; Márk kinyitá az ajtót, hogy rajta kivigyék a terhet.
E pillanatban oda ugrik leshelyéből a Poltrás, torkon ragadja a remegő
uzsorást, s a diadal vad örömével telehangon sikolt.
– Megállj szökevény! a poroszlók és hóhér kötele vár reád. A városhajduk
betódultak s elönték a szobát. Hátok mögűl előtüntek Vámos, Szalárdy
Ödön, a zömök szolgabiró s fodrozott hajgyűrűivel esküdt úr.
Ödön az előszobán jöve keresztül, melynek padlatán, egykori
kihurczoltatásakor a halott kék lábait látta, ki helyette eltemetteték.
Ráismert a szobára, melyben az őrültség eszméivel harczolt; ott volt a
zöldbe vont ajtóablak, melyen nagybátyja arczát először meglátta. Ott
voltak a falak, melyekről a tűzképű lovag s holdas leányfő kisértő
képei, a villis órával függöttek. Látta a nyoszolyát, melyben a kancsi
babonás, meséit rettegve hallgatá; az ablakot, melynek függönyét a
guggoló kisértettel őrülten repeszté szerteszét; a rakpadot, melyen
sötét rémes könyvei feküdtek s a magnetizáló húsfejű orvos meredt szemű,
kékült tenyerű gipszképét találta volt. Látta a zugot, melyben rohadt
inyű, nyihogó, gyapjas kandallója hajdan a szélben üvöltött, látta Márk
dr. zöldfekete képét, fagylaló mosolyát, mit a vénhedés még jobban
eltorzított s annyi emlékköltő, lélekizgató tanújel között egészen
feltámadt a régi borzasztó hangulat. Érzé a rettegést, gyötrelmet,
téboly ostromait, érzé a kétséget, melylyel soványodásakor a holdfogytát
kisérte, érzé anyaváró epedését, test és lélek fuladt nyomottságát s
térdei összeverődtek, alig tudá leroskadás nélkül elviselni a megrohanó
hatást.
Márk mint a kőbálvány, mereven bámult. Köröskörül csupa ellenség,
egyetlen barátságos vagy legalább csak közönyös sem, mert beütéskor a
hajhász is elillant. Fukar mániája volt az első indulat, mely a
villanyütött zsibbadtságból kibontakozék. Ráfeküdt a kincses ládára,
átölelé lüktető erekkel, mint midőn a kuvik szárnyaival védi fészkét s
fiait a rabló sas előtt. «Mit akartok éji haramiák, megtiltom küszöbömet
minden erőszaktól,» ordítá inkább, mint emberi hangon kiálta… Egyik
poroszló lerántá őt a láda hosszáról, mert szolgabiró úr útközben neki
biztatta őket, miként bánjanak e hallatlan gazemberrel.
– Hogy mertek nemes embert lakában megrohanni? kiáltá Márk tajtékozva
dühében s kirángatva magát a poroszló kezéből, védőleg rogyott vissza
kincseire.
– Nem nemes ember, hanem tolvaj szökevény, ki csalárd zsákmányival a
hóhér kezéből akar elillantani, kiáltá a Poltrás azon vérbe forgó
szemmel s gyilkoló vágygyal, melylyel Hortobágyon hajdan az állatokat
tépte. Ellent ne állj, különben megfojtlak mint egy patkányt s tíz
körmeit neki horgasztva, nyakonkapó szemeket szegett rá, mint a prédára
szökni húzalkodott hiuz.
Vámos kiviteté a lányt a szomszédszobába, mert e mély rázkódás
veszélyessé vállhatott volna néhai kórjára.
– Ne merészeljetek actus majorist elkövetni! tiltakozék fogcsikorítva
Márk, nemes czimerére mutatva a falon.
– Torzkép az, önnek élte s jelleméhez, mondá Ödön keserűn.
Márk megrázkódék egy pillanatra. Ödönnel ily közel szembenállni,
szemrehányó hangjait hallani, s rajta elkövetett kinzásaira gondolni nem
tudott némi borzalom nélkül.
– Idézzetek meg, fogjatok perbe mint nemesi jogom parancsolja, majd
szabadon védem magam minden hamis vádkereset ellen, kiáltá követelő
hangon, folyvást ládáit ölelve.
– Hamis vádkereset?! közbe vág Vámos gúnyoló kérdéssel. Ön mint a mérges
gomba felnőtt a szemeten s vesztő gőzével megölte a tájat. Felkigyózta,
befúrta magát a legmagasabb körökbe; ezer szövevényit, hálóját szőfonta
a vetemült önzésnek, vermet ásott, tőrt hányt, or-lesben ólálkodék
jótevői s más akárki ellen. Nem volt ember, kit kimélne, szentség, mit
lábbal ne tapodna, s vétek és őrültség, mit el nem követett, ha csak
képzelt érdeke hozá magával. Apját dögként, sövény alatt hagyá veszni,
nagynénjét gyermekkinzó ördöggé tette s aztán méreggel eloltá, mielőtt
istenét megengesztelhetné. Testvérét megtagadva, szolgálóul tartá s
bűntársul alacsonyítá önmagához. Saját családját elárulta, idegen
családokat kirabolt, e szerencsétlent őrültté akarta kinzani, kit orvosi
hitére bizott a remegő anya. Gyermekcsere, méregkeverés, orgazdaság,
uzsora, legszebb oldalai. Undort, átkot szaporíta az emberi nemnél,
irtá, fogyasztá a hit, bizodalom s kölcsönös szeretet érzelmeit a
társaságban, mindennek ártani, mindent bántani, megrontani vágyott s
kivel többet nem tehetett, gyűlölte halálosan. Mindezért fény, érdem,
kincsek és szerencse követék életét. Lapok magasztalák, a közvélemény
tisztelte s nemességet kapott… Mégis most, midőn az elkésett igazság
számot kér, midőn angyal-hüvelyéből kiszaggatá a vigyorgó ördögöt, hogy
a törvény éles fogainak vesse: szabadságot követel a szemtelen. Pedig
mily szegény elégtét! az erkölcs s emberi jog néhány törődött napot kap
a virágzó bűn hosszú éveiért; alig tizedét a vétkező pályának és ő
vonakszik életének rozzant végnapjait bűnhödésül adni!?… A nemesi jog,
melyre hivatkozik, a becsület ó lovagjainak védelmére iratott, nem ily
bitang, bitor szökevény menajtajául, ki azért csempészi magát a hon régi
nemesei közé, hogy új foltokat ejtsen azon.
– Fogjátok meg az országos gazembert! parancsolá a szolgabiró felizgulva
a közelebbi életrajz által.
A poroszlók megragadják dr. Márk karjait, de az dühösen rántá ki jobbját
s kikapva zsebtőrét, megvérezé a hajduk egyikét. Kettő kicsavará azt
ökléből s karját hátul facsarintva hurkot vetett rá. Márk dühösen
agyarkodék sikertelen rángatózásai közt s kétoldalra sziszegve köpködött
a poroszlók szeme közé. Azok arczul csapkodák rezes tenyereikkel. Márk
segítségül ordítá a ház lakóit, kik már oda gyűlöngtek a lármára, de
azok kinevették.
– Bocsássatok szabadon, gróf Szalárdy kezeskedik értem, kell
kezeskednie, különben elveszítem a föld szinéről, kiáltozá a megdühült
fogoly.
– Össze kell szorosan kötözni, mert ez a veszett állat kárt tesz az
emberben, parancsolá hidegen a szolgabiró.
Márk bőgött és vonaglék dühében, husig rángatá karjait a vékony
kötélben, szája habot vert, fogai csattogtak s szeme vérben forgott.
Ruhája szétszakadozott a küzdésben, karjai kidagadoztak, öklei
elkékültek s végre leverve, törötten megszünt hánykódni, mint a
pányvakötélben elalélt vad ló.
– Ha ha ha! felkaczag egyszerre gúnyos kitöréssel, midőn látta, hogy
minden törekvés hasztalan.
A körüllevők azt vélték, megőrült.
– Ha ha ha! ismétlé a kérges érzéketlen kaczajt. Azt hiszitek vaklelkű
hóhérok, meg fogtok boszulni? Legfeljebb megöltök!… Nem meghal-e a
legbecsületesebb ember, ki sovár életét öntagadó erény szigorában tölté?
s történhetik-e több velem, ki ötvenhat évig fajotokat nyúztam,
bölcsességtekben megbolondítálak, boldogságtokat összetörtem, véreiteket
kicseréltem s mint barmokkal vonatám diadalszekeren? Ki veszi el tőlem
az átélt éveket, a jóllét és gyönyör emlékét, az általam öltek és
bukottak nyomorának élvét?… Az erény Don Quixotja elvész éhen,
imádkozva, hiában várt vigaszt tört reménye között, én meghalok, mint
egy jóllakott Don Juán, kifáradva megunott kéjekben, hahotázva, fajotok
bárgyú tömegén, mely vállain hordott, mig én koponyáját rugdosám?… Ezt
nevezitek ti bosszúnak? ez-é a hizlaló falat, mit éhes fogatok oly
faldokolva rág? Ha ha ha nyomorúk? egy óra életemből több emlékgyönyört
ad, mint százada nemzeteiteknek.
– De minden élved nemleges vala szörnyeteg, mondá neki Vámos megvetőleg.
Egész élted természetlen tagadás. Vagyonod öröme rablási kárszenv volt,
a becsületes kereset emelő önérzete helyett; híred méreg-virág a közélet
faján, érdemed epekelevény, mely önmagadra fakadt, fényködöd fojtógőz,
életbölcsészeted villámvezető, mely minden veszélyt saját fejedre vont s
magad rohadt üszögnövény ép nedvei nélkül az elégültségnek… E mellett
félelem, rettegés üldözé számüzött lelkedet.
– Csak te tárgyalj, bonczolj saját tanod szerint, perczemet nem adnám
egész életedért, felelt Márk daczolva. Minden egyéniség, ösztönei
szerint méri és fokozza üdvét, boldogságát s én a magamét netovábbig
vittem… És a mi a rettegést illeti: nem retteg-e a féreg a hangyásztól,
hangyász a hiuztól, hiuz a párducztól, párducz a tigris körmeitől? Nem
dicső diadal-e a rettegés nagy lánczolatában tigrisi szerepet viselni s
rettegtetni ezreket, mig neki csak egytől lehet rettegnie?… s nem tigris
voltam-e köztetek?
– No majd a sirontúli biró hosszabb időt veend megbüntetésedre, mint a
földi igazság rozzant életedből magának szakaszthat; mondá Vámos a
rögzött bűnszörnynek, mintegy lélekfurdalatát akarva azzal felidézni.
– Igen, ha oly buta volnék, hogy a paczalt feltámadásra higyem teremtve;
pedig a férgek a szentek testeihez sem ülnek diszruhában, hanem
felebédlik szertartás nélkül, mint az én hullámat. Aztán ha vallástok
ördögei közé poklokra vettetném, főkéjem lenne az. Lehet-e nagyobb üdv
mint azokkal élni, kikkel az ember együtt érez, gondol, velök rokon
ösztöne, hajlamai vannak?!
Vámos elirtózott ezen érczjellemtől, melyre sem bölcselet, sem vallás
eszméje hatni nem képes. Úgy tekinté őt, mint a rosszaság ős elemét,
melynek nincs felolvasztó, megoszlató koha, mint a vegytani elemeknek.
– Majd tudom én, honnan cserdül erre az istentagadóra a büntető ostor,
mondá szenvedélyesen a Poltrás s kitörve a mellékszobából, neki ment
Márknak, mielőtt az törekvése szerint arczába beleharaphatott volna,
kimarkolá balzsebéből kulcsait s felrepíté a ládák fedelét, hogy majd
szétszakadtak. Aztán lehányva a fehérnemüt, feltépte néhány szelencze
fedelét, kiszórta, az ezüst-arany edények lágy bőrtakaróit.
– Osztozzanak uraim a kincsen itt szeme láttára s jobban megbüntetik
mint az örök élet, mondá aztán a körülállókhoz villogó szemekkel.
A feltárt arany-ezüst reszketőleg habzott a fényben. Esküdt úr közelebb
vitte a gyertyát s majd beleejté szemét a ládákba, oly étvágygyal bámulá
az addig csak mesékből ismert kincseket. Márk mint egy őrző sárkány
vonaglott felette köteleiben. Arczában felolvadt a daczoló fagy és
közöny. Epedő, síró, szerencsétlen vonásokat ölte, vad szeme lágy
pillantásokra szelidült s önfeledőleg legelt a csábító érczen. Az esküdt
leguggolt, hogy közelebb élvezze e boldog látleletet. Márk ki akará
lábát rántani a hurokból, hogy elrugja onnan, de a feszes kötél mint
valami sodrony, ikrájába vágott.
– Távozz szentségtörő, hogy égjen ki szemed s vakulj meg az ingyen
látott fénytől, kiáltá magán kivül irigy reszketéssel a fukar.
A szolgabiró oda ment s kezében csürögette a szelenczék tartalmát,
ingerelve a bőszülő uzsorást. Márk minden darabot fuldokolva lesett és
kisért ujjai között mint az éhenhaló egy idegennek kövér falatjait.
– Veszszetek el lelkemnek hóhérai, kik szálankint huzgáljátok ki
szivemnek inait. Öljetek meg, végezzetek ki, hogy ne érezzem e gyújtó
kinokat… Merevüljenek meg ujjaid, válj kőbálványnyá te undok ragadozó,
ki lelkem darabjait illetni merészeled… Vájjátok ki szemeimet, hogy ne
lássam a rablást, mely őrültté tesz, ordítozá Márk dagadtan feszengve a
kötél fonadékaiban.
– Osztozzanak uraim a kincsen! kiáltott boszút élvezve a ránevető
Poltrás.
Márk erőfogyottan törekvék átkozni őt, de már a hang fennakadt harapdált
ajkain.
– E kincsek nem tieid többé szörnyeteg, mondá Vámos hideg nyugalommal.
Te a börtön férgeinek leendesz kincsőrző sárkánya, s lánczod szemeit
pengeted aranyaid helyett… E ládákat le kell pecsételni uraim, fordúlt a
törvényes igazsághoz. A főispán okvetlen csőd alá jöend, ha Ödön
uradalmai tőle elvétetnek. A huszezer pengő s több rajta végbevitt
huzavonák visszafizettetnek e kincsből, hogy becsületes hitelezői
kármentesüljenek. A többi vagyon azon haza intézeteire jó lesz
alapítványoknak, melynek szegény osztályai között összerabolta azt.
A ládák bezárattak, a jelenlevők után sóhajjal nyomta rájok pecsétjét
esküdt úr: Márk pedig kifáradva a gyötrelem miatt, hideglelést kapott s
összehanyatlék a poroszlók között, kik őt elhurczolták.
Vámos megtudta a Poltrástól, hogy a kancsi által említett bal fiókbeli
irományok az aranyezüst edények közé pakoltattak s a szobákat holnapi
vizsgálatig lepecsételteté.
– Mily biztos rendszere az az örök igazságnak, – gondolá magában, midőn
a lépcsőkön lement, – hogy minden bűn természetében viseli a bűnhődés
elemét, melytől a legkeményebb szív sem óvja meg magát; s legyen,
maradjon bár önkérgeibe zárva a bölcselet, vallás s törvényszigor előtt,
benn rejti a kulcsot, mely felnyitandja azt, hogy rá bocsássa az elégtét
korbácsát, mint Márk lelkére a fukarság kínjait.
XXXIV. (Rigó Ferke.)
Az idő apródonként szépen kitavaszodék. Kivül mezők, hegyek felöltöztek,
virító köntösben állongtak a virágos fák; a csermely szökevény ezüstje
fecsegve futkosott ibolyás medrében; szárnyas dal, szín, illat terjedt
mindenfelé, állandó ékei az örök ifjúságnak s az ébresztő nap
megaranyozta az új világot.
Benn a fővárosban feltámadt szokás szerint a por és rekedt gőz. A sápadt
arczok kibúvtak szűk lakásaikból s lomhán járkáltak téli sírjaik közt a
párolgó utczákon. Bűzt és szemetet lengetett körülök a megszorult szellő
s a szegleteken egy-egy tányér fonnyadt ibolya tudatá egyedül, hogy
odakinn a boldog szabadságban tavasz van.
Az orvosi épület újvilág-utczai szárnyában, egy földszinti tágas
teremben vesz folyamatot végére haladó történetünk. Háttérben egy nagy
csontváz nyújtja fel szálas termetét, szabadon a fal mellett s ha gyors
járkelés szelet hajt körüle, összecsördülnek mozdult tetemei, mintha
haragudnék feláldozott nyugalmáért a halottrablókra. Körül a fal
mellett, nehány szék között, nyolcz-kilencz hosszú asztal: rajtok
itt-ott egy felnyitott emberfej, keresztülkasul szabdalt csonka test,
lábfej vagy félregördült szem s hulladék-ujjak hevertek. Köztök nagy
kések, fűrész, csonttörő kalapácsok s nehány apróbb törlést váró
bonczszerek; a földön pedig végig nyujtóztatva velő- és vérpecsétes
nyitott koporsó s közelében egy kád tele tiszta vízzel.
A budapestiek mindjárt ráismernek, hogy az egyetem boncztermében
vagyunk… Esti hat óra, még nem volna sötét, de mogorva felhők borítják a
várost, az ég minduntalan el akar cseppenni s komor árnya sötétté sűríti
az alkonyi homályt, melyben kedvtelenül dudol a száraz tavaszi szél.